Madách Imre emlékének
| 1 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100 110 |
Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam s hajamba tapadt a korom. Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok őserdejében, a rémület útjain át, – vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó: dübörögve rohantam a hídakon át. Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és honnan?… Senki se tudja és én se tudom… Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton! Kis gyermek voltam az angyalok édenében, kis gyermek… – Álom? vagy talán virág? – Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ! Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát, – és emberek élnek a távoli partokon, és megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés! Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet, s bejártam a végtelen, árva időt; pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep, kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt. Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek, világokon át, a vad Ázsia bérceiről: lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben kráterek gyomra hasad föl, amint lángtorlaszuk ég fele dől. Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem, az Égei-tenger száz lánya csókolta homlokomat, beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap. Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság habverte husomba uj életet lehelt; szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá, mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt. Szétrágtak a hangyák s a fák erein felütöttem az erdők smaragdkupolája fölé haragos lobogóm, és éltem ott, hol párduc üvölt és ezüst Niagara mennydörg és Grönland síkjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó. És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, – mikor az indák halálszövevénye befonta, – öleltem üszökvert romjaikat; szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák aranypalotáit s ültem a szaharák pálmái alatt. Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és rettegtem a tárnák fekete vihederét, csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és dalolva röpültem a kék habokon datolyás szigetek elé. Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám; de mindenütt elért a kín, sorsom szele bárhova vitt is: keresztre feszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán. Lefejeztek s bennem a halál új életbe hajolt át, szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét: a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán, mely évezredek ekéivel a föld testébe tép. És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem! és élni: ki tudja igazán, hogy élni mily iszonyu kín! És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! – egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn. Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat, én voltam az ág, a gyökér s a szín virágon és levelen; én voltam a szél, mely gyógyitó harmatot áldva hullat, a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem! Ó szerelem! beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse! Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon, hogy a megvetés börtön-falán is keresztülüvöltse: Ébredj, bolond! ébredj: idegen hernyó rág álmaidon! Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban, és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú, én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam, csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú. Zúgott az idő és századok forogtak le az égen; zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát, s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán. És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé, az új Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor; üvölt a gonosz: Nézd, új jakobínusok állnak a Volga vizénél s már csattog az ostor, az új urak ostora, csattog az új rabokon! Új rabok! új éhség! új börtönök! – Újra hiába zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ: új függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát! Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács, én voltam az ember, az állat, a te meg az ő; én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály, a színpad és az aktor, az élet méhe meg a temető. Én voltam a régi és az új, a gonoszság és a jóság, az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín, én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság és milliók torkában én voltam az emberi kín. Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és üvöltő máglyákon ezért égetem el magam; én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszerszülte tűrés; a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan. Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok, mint fadöngető elefánt és vízlakó parány és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól, mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány. És próbálok és szenvedek és nem lesz semmi sem úgy, mint akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék; kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni próbálom, sustorg vad tüze, mint lombikban a rossz keverék. Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és honnan? – Az űr iszonyú s örök útjain át!… Tény, tett, való: mind puszta szó; üres játék: a kérdés új kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! – De majd egyszer megállanak a folyók az éjszakában s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon; szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom. És megpihenek, ha szétterül merev síkokba az ég és a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat: megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség és a mozgás csiráiban megmermed az öntudat. |