Magyarázat

„Szabó Lőrinc pályáján ezután következő változás szempontjából kulcsfontosságú összefoglalást és új felé fordulást jelent az Isten című 116 soros, Madách emlékének ajánlott verse. ¹ A Föld, erdő, isten és a drámai költemények világát összegezi, de a benne felhalmozott elégedetlenség, tagadás már − bár még elvontan −, de nyitányát jelenti az 1923-ban lávaszerűen kitörő verstermésnek, mely a Kalibán!-kötet nagy többségét alkotja.
A kezdőkép még a terrorból indul:

roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam
s hajamba tapadt a korom.

A gyermeki öntudatlanság, a természet és szerelem, a Szabó Lőrinc-i harmonikus nyugalmi állapot bomlásának vagyunk tanúi:

Kis gyermek voltam az angyalok édenében,
kis gyermek... − Álom? vagy talán virág? −
Anyám vadorgona volt s ezernyi kék szemében,
harmat csillogta: Maradj, odakint nyomorult a világ!...
...mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!

Így vázolja a két ellentétes tételt. Minden, ami a társadalmon kívül van nyugalmat, boldogságot ad, ami belül: értelmetlen, céltalan, rossz és pusztító. A vers nagyobb része a történelem rossz példáinak felsorolása, amely a jelen kiábrándultságába torkollik, és ezt fokozza a szovjet forradalmi események értelmezése is. ² És a történelmi kiábrándulás élményéhez itt már egy újabb is kapcsolódik, a pénz és nyomor szenvedése: »én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály«. Mindezek a tudatos cselekvés értelmetlenségének eddigi megfogalmazásait ismételtetik vele:

én vagyok a kényszer, a gyötrelem, s a kényszerszülte tűrés;
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.

A tudat, a cselekvés elemzése képtelen e céltalan káoszban iránytű lenni:

és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensúly mérlegemen, nincs mérték és arány.

Megoldásként a madáchi vízió, a hőhalál képe marad, mely itt Szabó Lőrinc-i színezetet kap: tudat helyett öntudatlanság, történelem helyett történelmenkívüliség, társadalom helyett egyedüllét, mozgás helyett végtelen nyugalom:

s kioltja agyamban a gondolat tüzét a hideg korom.

És megpihenek, ha szétterül merev síkokba az ég és
a tornyosodó csönd eltakar minden kaput s utat:
megpihenek, ha kiömlik az anyagba zárt sötétség
s a mozgás csiráiban megdermed az öntudat.

A világ megoldása, ha megszünteti önmagát. Ez pedig az individuum nyelvére lefordítva: az egyén megoldása, ha megszünteti önmaga számára − illetőleg igyekszik kizárni tudatából − az értelmetlen, zavaró világot.
A vers attitűdje egybeesik Szabó Lőrinc szemléletének alapvető sajátságával. Végigszenvedi az emberiség történetét, azonosul vele szenvedésében. Ugyanakkor kívülállóként értelmetlennek, céltalannak találja azt. Az elemzés kívülről közelíti meg a világot, a szenvedés azonosul vele. Ezt az ellentmondást ilyen szintetizáló versben nem tudta másként megoldani, mint hogy egyesítette egy rajta kívül álló, de lényegében vele mégis azonos fikcióban, az általa megfogalmazott Istenben. Ki ez az Isten? A végtelenre felnagyított egyéniség, amely a világ jelenségeit magáévá éli, de nem összefüggésükben, hanem céltalan halmazukban. A hódító értetlenségével áll így e világgal szemben. Ennek az összegezése az »Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl« megfogalmazás.
A világ már meggyőzte céltalanságáról, rendezetlenségéről, de vele szemben a belső végtelen, a tudat szubjektív rendszerességét még nem tudta kiépíteni. Ez a külső és belső rendezetlenség lesz a húszas évek végéig költészetének jellemzője, míg nem sikerül visszavonulásként a belső végtelen logikus kiépítése a harmincas évekre. Addig költészete az ösztönös és anarchista lázadások sorozata. Egyaránt fordul a külvilág és a psziché egyes jelenségeinek meghódítása felé. A meg nem értett világ rendszertelen hódítója, akinek vágyakozása épp ezért minduntalan a megértés és a rendszer felé fordul. Mivel pedig ő ennek hiányában a valóságon, társadalmon belül vergődik, a nosztalgia külső tényezők felé vonja: Isten, Kalibán, a Vezér, csak egy-egy − megjelenési formájában különböző − fázisai e vágynak. Egyéni színét Szabó Lőrincnél az egyéniség megmentése, hódító alkata adja.
Figyelemre méltó Sárközi György e vershez fűzött értelmezése. Megérzi egyrészt benne a »kilátástalan vergődés«-t, másrészt meglátja ő is e Szabó Lőrinc-i fikcióban a hódító egyéniség jelentkezését. Magát az itt idézett gondolatot nihilistának tartja, melyhez »a felelőtlen önistenítés«, »a szélsőséges önzésnek is oly kilengése« vezethet. Ezután az Angyalok harcá-nak költője saját, szintén egyoldalú programjával szembesíti ez individualista megoldást: »Az Imitatio Christi kötelesség mindnyájunk számára, hogy Isten fiai lehessünk... A vallásos átélés világának meg kell nyílnia mindenki előtt... aki nem nagy tehetségű költő, hanem egyszerűen csak nagy költő akar lenni.« ³
De Szabó Lőrinc egyéni színezetűnek látszó útja itt sem egyedi jelenség. Amikor saját céltalanságát és ellentéteként önmagát mint kívülálló rendszerező erőt mutatja be, a kispolgárság, a polgári értelmiség egy részének életérzését fogalmazza meg. A különbség legfeljebb annyi, hogy amit Szabó Lőrinc egyénisége itt szintézisbe kényszerített, azt ők szétválasztva fogták fel. Saját élményüknek a céltalanságot, mellőzöttséget, robotot vették, a kapitalista gazdagság értelmetlen antagonistáinak érezték magukat − és egy önmagukon kívül álló rendező elv eljövetelét várták, amely majd rendszert teremt a számukra. Élményük az értelmetlen és elviselhetetlen világ, és egy határozott akarattól várják a parancsot, bármilyen cselekvésre. ⁴ A Szabó Lőrinc belső óhaja és egyénisége meghatározta képlet így esik egybe azzal az európai áramlattal, amely a költészetben egy valóságfeletti konstrukció georgei eszméjét, a filozófiában az egzisztencializmus (ekkor még nem e néven szereplő) német változatát is kitermelte. Mindkettő eredetileg az isteneszméhez kapcsolódott: George katolikus jelleggel, az egzisztencialisták protestáns alapon. ⁵
A Szabó Lőrinc-i képlet önmagába zártsága ugyanakkor − bár reménytelennek tartja a forradalmi cselekvést is − mégis mentve marad minden kalandor úttól, és még benne rejlik a helyes társadalmi cselekvés lehetősége. Azon keresztutaknak egyike ez a vers is, melyek a húszas évek során kötetenként ismétlődnek Szabó Lőrinc pályáján.”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 210–214.)

Jegyzetek

¹ A vers a Nyugat Madách-emlékszámában jelent meg, az 1923. febr. 1. számban.
Ugyanakkor a Madách gondolat-építkezésével való rokonságon túl a keleti bölcs, Csu Ang-ce (Szabó Lőrinc-i átiratban: Dsuang Dszi) gondolataival való egyezésre is felhívja Simon Zoltán a figyelmünket. [Simon Zoltán: Szabó Lőrinc költészetének keleti vonásai = Irodalomtörténeti Közlemények, 1964. 167.] „A szkeptikus és erkölcsi relativizmust hirdető Szabó Lőrinc kétezer éves énjét találta meg benne, verseiben teljes mértékben azonosul vele, szócsövének használja. Kételyük egy tőről fakad: »Akaratunknak nincs célja − írja a kínai bölcs −, nem tudom, honnan jövök. Jövök és megyek, és nem tudom, hogy hol állok meg. Ide-oda kószálok és nem tudom hol lesz ennek vége.«... [Csuang Ce bölcsessége, összeáll., jegyz., bev. Brelich Angelo, ABC Kiadó, Bp. 1944.] Szabó Lőrinc szavaival:

Jöttem. − De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? És
honnan?... Senki se tudja és én se tudom...”

Ez utalás kétségbevonása nélkül e sorok mellé mégis inkább írhatjuk a Szabó Lőrinc
fordította Omár Khájjám két versét:

XXVI.
Jöttem, mint elfutó hab, lenge lélek;
honnan? −: ki tudja! Tengve-lengve. élek?
miért? −: ne kérdd! S mint könnyű szél a pusztán,
eltávozom, nem tudva: merre térek.

XXVII.

E földre dobva − honnan? − és botor
utakra verve − hová? − elsodor
a vak Sors…

Ekkor még ez az összefüggés valószínűbb, a keleti filozófiákkal inkább csak később
kerül verset is ihlető kapcsolatba a költő.

² A vers e sorait idézve Szabolcsi Miklós is megállapítja: „Nem lát reményt a változásra; egyformán ellenséges bal- és jobboldallal szemben; végképpen szembefordult a szocialista jellegű, forradalmi megoldással.”

³ Sárközi György: Szabó Lőrinc: Kalibán, Nyugat, 1924. I. 381.

⁴ Ezt a gondolatmenetet a német társadalmi viszonyok és a filozófia kölcsönhatására alkalmazva Fábry Zoltán vezeti le Európa elrablása című cikksorozatában. (Az Altona foglyai című fejezet. Irodalmi Szemle, 1963, 2.)

⁵ Hivatkozhatunk itt egyrészt a protestáns teológus Kierkegaardra vagy a XX. században Jaspersra. Erről az összefüggésről Csalin könyve tesz említést, gondolatmenete nemcsak a német egzisztencialistákra, hanem velük egyidőben (Jaspers könyve, Die Psychologie der Weltanschauung, 1919-ben jelenik meg) Szabó Lőrinc fejlődésére is érvényes, „A protestantizmus eszméit egzisztencialista formában Jaspers képviseli. Az összes protestáns keresztény vallásra jellemző az a törekvés, hogy igyekeznek a hívőkre ráerőszakolni egy szemlélődő, vallásos individuális magatartást, amelyben az ember, úgymond, »átéli« az istennel való lelki »érintkezést«. Valószínű, hogy az összes-keresztény vallás közül a protestantizmus nyújt a legkedvezőbb talajt az individualista és egoista morál vallási szentesítéséhez. A protestáns gyülekezetek különbözőek; papjaik azonban egyformán igyekeznek meggyőzni a hívőket az egyén elszigetelt lelki öntökéletesedésének lehetőségéről, s személyes lelki önvigasztalás szükségességéről. Az ilyen individuális belső feszültségtől már nem, nehéz eljutni a szélsőséges szubjektivizmushoz és önkényességhez, vagyis azon eszmék összességéhez. [Csalin, M. L.: A pesszimizmus filozófiája, 1963, Kossuth, Bp., 35−36.]