I.
Vasak s villámok – Alagutakon át,
vén bástyák és örök vizek
koszorújában mennydörögsz előttem,
Genova, roppant márványszörnyeteg:
fénylő köveid hadserege indúl
– óh tornyok! pálma! sugárpaloták! –
s márványhullámokban vezényli föl
a hegyekre a tenger ritmusát.
Genova, nyár, élet-zenekar, –
hegyek körtánca legyen ma dalom!
Genova, vér, évezredek,
pénz, szenny, tékozlás, hatalom!
Szemem szétrobban, – hintázó utak,
hajók ércfrontja, sűrített erő – –
Szédűlt vihartól fuldoklik a szám:
az én lelkem is zsúfolt kikötő!
Az én lelkem ez az iszonyu város:
óh, mennyi élet, gonosz s idegen!
Mint óriás halott, fekszem fölöttük,
s mégis: mindegyik az én életem;
az övé, az enyém: forró ereinkben
riadót az élet mérges láza ver:
– Ragyogj, Genova, ős, királyi város,
márványzűrzavar, szennyes és modern!
II.
Messze lövell homlokomról a fény… Via Venti Settembre:
láttad: a kirakatok! lángcsóva: selyemzuhatag!
Foszforeszk tüzei gyúlnak a pénznek; a naplemente
trillázva táncol az árkádok üreges íve alatt.
Táncol az ember, dancing! s freskós vén palotákban,
frakkban, az ördög az úr, és habtestű nők, szerelem;
mint nyári nehéz szelek csapata, szerteziláltan
szétfoly az üzlet és megtolúl hangyaboly-tereimen, –
megtolúl és lefolyik. A sok szag? A halpiac! Itt már
minden bűz. Fekete folt, fuj! Elmarad a fény.
Alaktalan nyüzsgés, lampion, sistereg a magnezitláng,
korcsmák, vad italok: Ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én,
itt vagyok én igazi, csupa förtelem, itt, hol a néger
olajos lebujokban hallgatja az angol gramofont;
lelkem itt fülledt televény csirázásában ég el,
itt fenem a kést és osztogatok sebet, szitkot s pofont:
Én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség,
éjszakai verkli, uccalány, részegek és katonák,
én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség,
én tartom széles hátamon a sok cifra palotát:
mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,
én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng:
az én milliárd életem örök századok óta
füti – százszorszent nyersanyag – a nagy világkazánt:
Én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger kék szerelme, –
van pénz, finomság s hadihajó, van, mert én akarom,
de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre
s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!
III.
Beton-kilométerek, kőcsíkok, – sivár
fenség: óh tolongó láthatár!
Víz, – vizszintes szürke, szépia – –
Vasváros a tengeren: Genova,
kikötő, zöldfehér hegyek alatt:
simán mennydörgő villanyvasutak
omlanak hozzád, ölelő,
megnyugvás-indulás: kikötő!
Kikötő, ember, nagyszerüség!
Ágaskodások tornyai, gép,
ringó paloták, tonnák, tömegek,
végtelenbe nyíló tengerek:
áramlás, roppant hangyaboly, –
óriás asszony tárt méhe, hol
ki-be lüktet az élet, – óh: Genova,
a ligúr partok tavasz-mosolya
Érdekek, Számok, Üzletek
intésére meghozza neked
Borneót, Japánt, Afrikát!
– Óh Kapcsolatok, földön s vizeken át,
sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled,
s úttalan távolok felett
a kalózcsavargáshoz szokott
flottákat játszva igazgatod:
óh Pénz, ki megőrölöd, miként
régi tirannusok, az egyént,
Te vagy a Legnagyobb, iszonyú
kényszered béke s háború,
behálózod a Földet, rengő
vizek fölött te vagy Új Teremtő,
te alkotod az embereket, s velük
egyforma törvényt, mindenütt, –
itt vagy, te őrzöd Genovát,
irtózva nézek föl reád. – –
Itt vagy, beszívlak, zsongó varázs,
mérgeiddel tüdőmbe szállsz:
te vagy a levegő, – súly – – Eltiporsz,
építesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,
láthatatlan és személytelen,
országok ura, Kereskedelem!
IV.
És éjszaka, mikor a partokat
bombázni kezdik a habok
s a piszkos uccasarkokon
a verkli elsőt nyikorog:
a Világítótorony hirtelen
talpra ugrik, figyel, vigyáz;
égnek csavart fekete ágyúcső,
most látni, milyen óriás:
lámpáját felhőkbe akasztja
– ő maga homályba vész –
s a márvány Genova fölött komoran
a nyilt tengerre néz.