Magyarázat

Rutkai Balázs
Óda a genovai kikötőhöz
Egy új világforma látomása

Szabó Lőrinc számára hirtelen kitágul, megnyílik a világ az 1920-as évek első felében – s ezt nem feltétlenül csak szimbolikus értelemben lehet érteni. 1918 novemberében a mindössze 18 éves, katonai szolgálatát töltő ifjú a frontok összeomlásának hírére otthagyhatja a tábort; Pestre siet, ahol beiratkozik előbb a műszaki egyetemre, majd hamarosan átjelentkezik a bölcsészkar magyar–német–latin szakára. A szerencse forgandósága kísérte a nagy mennyiségű műveltséget magával hozó, nyelveket bíró, de a modern (művészeti) áramlatokkal igazából csak ekkor (meg)ismerkedő költő első fővárosi éveit. A viszonylagosan elfogadható életkörülményeket (1919 elején Gráf Ferenc bornagykereskedő és nővére fogadják lakásukba a fiatal egyetemistát — „Gráf [... ] adott egy gondtalan vidám esztendőt, s lehetővé tette, hogy minden pénzemet könyvvásárlásra fordítsam. Ez az esztendő is olvasással és tanulással telt el. Nem iskolai stúdiumokkal, hanem elsősorban annak a megtanulásával, amire nekem szükségem volt.”¹) a nyomorgás váltja, majd – elnyerve barátságát – Babits osztja meg „fedelét és kenyerét” vele. Ez a barátság együtt járt a Central kávéház Nyugat-asztaltársaságának ismeretségével, Babitscsal naponta bejárt ide az akkori irodalmi börzére és baráti közösségbe.

Itt figyel lel rá Dr. Mikes Lajos – abban az időben Az Est-lapok egyik szerkesztője és a fiatal fiók nagy pártfogója –, akinek köszönhetően végre stabil álláshoz jut: „Egy nap a délutáni sakkparti befejezése után Mikes doktor és Tóth Árpád még a különasztalnál ültek, amelyhez bábtologalásra áttelepedtek, odaültem én is és amit beszélgettünk, régi szokásom szerint a levegőbe írtam, majd ceruzával a márvány asztallapra. Tudniillik Török Péter első tanárom rászoktatott, hogy szüntelenül gyakoroljunk és én annyira megfogadtam a tanácsát, hogy naponta 16 órát firkáltam gyorsírással, nem papírra, hanem ujjammal a levegőbe. [...] Ebben az időben én már 400-450 szótagot tudtam percenként írni, [...] hogy különösebb hasznát vettem volna. A bravúrt a bravúrért gyakoroltam. Ennek az öncélú bravúrnak aztán meglett a maga haszna: azon az estén Mikes doktor a kőre firkált sztenogramra mutatva megkérdezte, hogy mi az? Gyorsírás – feleltem. [...] Mikes doktor [...] elővette a napi újságot és azt mondta, hogy: na, írjon. Egy-két percig diktált valami törvényszéki tárgyalást. Gyerekjáték volt hibátlanul lejegyeznem és visszaolvasnom. Erre azt mondta, hogy másnap keressem fel Miklós Andort Az Est főszerkesztőjét, jó gyorsíróra éppen nagy szükségük van. [...] A főszerkesztő fogadott bennünket, és azonnal szerződtetett.”²

1921 augusztusától így Szabó Lőrinc Az Est-lapok szerkesztőségébe telefonon érkező hírek gyorsírásos lejegyzője. Nehéz, és sokszor lélekölő munka („ez az életmód sok keserves és idegen kényszenei bénítja féktelen szabadságvágyamat”³), ennek elleneié ezzel az Öt körülvevő tágabb világ megismerésének, megtapasztalásának olyan lehetősége nyílik meg előtte, a külvilág olyan mennyiségű információja jut el hozzá első kézből, ami abban a korban kevesek része lehet. Gondoljunk csak bele, az ő agyán és kezén keresztül érkeznek be (ahogy Kabdebó Lóránt írja 1985-ös Szabó Lőrinc-monográfiájában, „ők helyettesítik a telexet”)⁴ a szerkesztőségbe (ráadásul annak a lapnak a szerkesztőségébe, aminek a programja „a megbízható hírszolgálat” volt) s jutnak el majdan (ha ugyan eljutnak) az olvasókhoz az ország és világ hírei. A 20-as évek közepe táján a kitáguló végtelen élményének átélése, a természeti-technikai világ jelenségeinek megértése, birtoklása, és kifejezése után vágy az egyik központi témája ekkori művészetének, gyakran expresszionista ihletettségű költeményeinek. „Az élet érdekel, minden megnyilvánulásában, esztelen pocsékolásában, veszedelmes szépségében, gazdagságában, a látás, a figyelés, lehetőleg az irányítás. A könyveken át való élés elvesztette számomra vonzóerejét: a szabad, hatalmas tenyészélet, a hatalmasabbért és nemesebbért és érdemesebbért folyó örök küzdelem, emberek és tömegek élete, célja, erőszakosságok és az igazság, létegek keveredése, változása, összeütközése stb., – szóval az egész élet éidekel engem, mindazzal a miérttel és hogyannal, amit mindez szükségképpen magával hoz. Szerkesztőségben dolgozom, hogy megélhessek feleségemmel és kislányommal együtt, [...] egyelőre talán még örülök is neki. Örülök, mert innen annyi közéleti utálatosságba (pénzbe, művészetbe és politikába) – láthatok ki, oly meztelenül mutatkozik előttem az ember, hogy máris szertefoszlott az a csillogó, hazug ruha, amelybe a kifogyhatatlanul változatos valósággal igazi érintkezésbe jutni nem tudó otthoni szegénység öltöztette gondolatvilágomat. Nagyszeríínek, hatalmasnak, gyönyörűnek tartom a világot, a valóságot – a szépség csak egy része a valóságnak! – és azt. hiszem: ezt az óriási, egzaltált való-világot (melybe a szellem, érzés és gondolat is beletartozik), kötelességem magamon át minél teljesebben kifejezni.”⁵ – tesz vallomást egy 1924-es cikkben. Ez az irányultság, és az ezt is magába foglaló lázadó hév a harmincas évekre háttérbe szorul költészetében – mint ahogy talán az ebben a korszakban született költeményei is háttérbe szorulnak a későbbi csúcsok mellett.

A tapasztalás, átélés utáni epekedés az utazási vágyban is hamar jelentkezik. Már az 1920-as évek elején is több költeményében megjelenik – a költő saját szavait segítségül hívva – a „sóvárgás a távolba vesző idegenbe”.⁶ Elsőként Bécsben tölt el három-négy napot 1923 februárjában. Második külföldi utazása részben a véletlennek volt köszönhető, a „kezdőlökést” volt középiskolai tanárának, Vágh Sándornak a „pesti feltűnése”, és a vele folytatott beszélgetés adta: „ő mondta el, milyen könnyen megy már az ilyesmi. Továbbá, hogy az ő bátyja épp szanatóriumi igazgató Újfüreden.”⁷ Ez a találkozás, valamint az a tudat, hogy a barát Tóth Árpád is épp ott tölti idejét, vezette az akkor már Csehszlovákiához tartozó Tátrába, Újtátrafüredre, nagy valószínűség szerint 1923 karácsonyán.⁸ 1924 tavaszán feleségét kíséri el ugyanoda – a Tátra visszavisszatérő helyszín lesz életében, s ezután szinte évenként látogat el arra. Ekkortól kezdődően az utazási kényszer része lesz életének. Útjai gyakran a szó modern éltelmében véve „turistautak”, a kikapcsolódási, feltöltődést, és (főleg a húszas években) az új ihlet forrását is jelentik számára, bár természetesen költői (alkotói), (újság)írói minőségében is utazik.

Az utazás adta élmények nem hagyják nyugodni, „közel-Csehszlovákia” után távolabbi vidékekre vágyik, még 1924 nyarán Olaszországba utazik. „A tátrai utazás nem hagyott békén, csakhamar délre, nekem vonzóbb országba utaztam, nagyobb hegyek és több természeti és kulturális szépség közé, vagyis Olaszországba.”⁹ – emlékszik vissza első észak-olaszországi útja indíttatásának körülményeire Szabó Lőrinc. Az útra 1924. július 10. és 22. között került sor. Triesztnél lép be az országba, majd 3 és fél nap velencei tartózkodás után északnak indul, érinti Bolzanót, Merant, és pár napot eltölt, a Meran feletti hegyekben található Avelengóban (Matting). Itteni szállásán, a Sulfner Albergóban átélt, hegyvidéki vihar utáni másnap reggelen írja meg Búcsú Avelengóból c. költeményét. Avelengóból újból Merant érintve Bolzanóba tér vissza, ahonnan „egy nagy társasautóbuszon”¹⁰ két nap alatt végigutazik a híres Via Dolomitin, Cortina d’ Ampezzóba. Coltinából Toblach, Inicheu, majd Bécs érintésével jut haza, Magyarországra. Az út rögtön két újabb költemény megírására ihleti; a Szélcsöndes ormok (eredetileg: Most tele vagyok vérrel, mézzel címmel: Az Est, 1924. augusztus 10.), és az Embertelen szépség (eredetileg: Marmolátok és Latemárok címmel: Magyarország, 1924. augusztus 3.) című versei közvetlenül hazaérkezése után születtek.

1925. július 23. és 26. között az akkor Olaszországhoz tartozó Fiuméban tölt néhány napot egy gazdasági tárgyalás tudósítójaként. Ugyanezen év augusztusában immár felesége társaságában újra Észak-Olaszországba utazik. Útjuk első felében az egy évvel korábbihoz hasonló útvonalat (Trieszt-Velence-Cortina-Via Dolomiti-Bolzano-Merán) járnak be, de Metánból a hegyeken keresztül nyugat, majd dél felé indulnak tovább a Stelvio gleccservilágán és a Comói-tavon át. Milánóban és környékén (Como) töltenek el három napot, majd az akkor különlegességnek, csúcstechnikának számító „villanyvonaton” utaznak Genovába. Cenovából milánói átszállással Velencébe vonatoznak, ahonnan pár nap tartózkodás után közvetlen vagonnal jutnak haza.¹¹ Szabó Lőrinc hazatérte után Óda a genovai kikötőhöz címmel írja meg ezeknek az éveknek nagy, összefoglaló versét.

„Genova volt a legtávolabbi cél, a csúcspont. Különleges gyorsvonat vitt, suhogott velünk – a feleségemmel utaztam Milánóból –, villanyvonat, villámvonat, amilyet addig csak hírből ismertem, hegyláncokon, alagutakon át, maga is a technikus Itália csodája. S egyszerre a várva várt tenger, a határtalan kékség! [...] Pénzem kevés volt, de ahogy lenéztem a felső circomvalazionéről, a hegyekről, le, messze, Afrika felé, gazdaggá tett a tenger, s amit. súgott, a kaland és a szabadság, lentről pedig, a másik, az alsó circomvalazione felől vagy a kikötőből, a csúcsokig felcsapó márvány zűrzavar. [...] A parti lejtőn tudniillik egymás fölé, egymás folytatásává rakták, emelték a villákat és utcákat, föl, föl, a tetejükig. A márványhullámokká változott tenger rohant, fel azokig a tetőkig! Remegve néztem, bámultam az irtózatos nyári ragyogásban ezt a városcsodát, és nem bírtam belelni vele. De a kikötővel sem. [...] Ami lélegzetelállító szépséget, gazdagságot, hatalmat, ami meglepetést a körszínházzá tárult város mutatott és szuggerált azt festette, azt realizálta, feketén, zordonan, vasban és szennyben és veszélyben, a kikötő, a rakodópartok, egy-egy szürkéskék hadihajó és az óceánjárók és az ezer meg ezer mindenféle vízi jármű, motorosok és vitorlások őrült tolongása. Fent a mosolygó Istenség, Genovának mintegy az ideája; lent az istenség nyüzsgő, csikorgó, villogó, izzadó és bőgő szerszámai és fegyverei, a vízen ringó, kürtő- és árbocerdős fekete vasváros: talán pokol, és mennyországteremtő pokol: a kézzelfogható Világkereskedelem.”¹² Az Óda a genovai kikötőhöz az 1925-ös Fény, fény, fény kötet - és talán a 20-as évek első felének - legkiválóbb Szabó Lőrinc-költeménye. A kötél többi verséhez képest (bár ez nem feltétlenül jelent magasabb esztétikai minőséget) az én szubjektumába ágyazott valóság kezdi elveszíteni benne szűkös egyénre-szabottságát, a valóság kifejezésének javára. Bár természetesen megvan benne az én-azonosítás, de a meghatározó az eredeti élmény kezd lenni: „a külvilág, a látvány; és az ábrázolás irányítója a mögé tekintő értelem. A világot átfogó ember hatalmas teremtményeként ünnepli ezt a várost, melyben oly valódi végteleneket lát hullámzani, melyről két éven át csak álmodhatott.”¹³ A vers első része az elragadtatásé, a költőt maga alá gyűrő felséges természeti és technikai tünemény magával ragadó élményéé, aminek megéneklése végül majdnem az egyén kifejezésére felhasználandó díszletté fokozódik le („az én lelkem is zsúfolt kikötő!”), mégis, egy teátrális váltással az utolsó sorokban átengedi a terepet a látványnak, mutatkozzon be. az, ahogy él, létezik:

„Ragyogj, vad nyár, ragyogj, Genova,
büszke márványzűr-zavar, szennyes és modern!”

A második rész a belváros idegenszerű gazdagságáé és ellentéteképpen a kikötőparti munkás- és lebujvilágáé. Itt az „én” már a város: millió impresszió, pillanatmozaik keveredését értékeljük a mindennapi élet felvonultatásával – s mindez kezd kerek egésszé összeállni, a műit és jelen, magas és mély nyüzsgése megtölti, megteremti azt a csodát, mely tökéletes, de egyben múlandó. A harmadik részben, az önmagával azonosítás, majd a valóság önmagában szemlélése után lehetőség nyílik az elmélkedésre, a valóság összefüggéseinek keresésére – s ennek eredményeképpen Szabó Lőrinc egy olyan látomással ajándékoz meg minket, ami mellett, érdemes megállni, és jobban megvizsgálni:

„óh Pénz, ki megőrölöd,
miként régi tirannusok, az egyént,
te vagy a legnagyobb, iszonyú,
kényszered béke s háború,
behálózod a földel, rengő
vizek felett le vagy új Teremtő,
te alkotod a népeket s velük
a közös törvényt mindenütt:
[...]
itt vagy, emelsz és eltiporsz,
építesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,
láthatatlan és személytelen
országok ura: Kereskedelem!”

1925-ben született a vers. A pénz mint bálvány, a mindent irányító már ekkora is elcsépelt frázisnak számíthatott. Itt azonban többről van szó: a nemzetek felett álló „pénzről” — számomra ebből egy olyan világ képe sejlik fel, ami csak az utóbbi évtizedekben vált az emberiség nagyobb részének (köztünk nekünk is) nyilvánvaló mindennapi realitássá: a „globalizált” világé. Persze a jelenlegi globalizált világrendszer, a globalizáció, mint az a gyűjtőfogalom, ami megadja a világunkban sok észlelhető jelenség kontextusát, nem előzmények nélküli. Globalizáltnak tekinthetjük a korai kereskedelmi kapcsolatokat, vagy még inkább a középkori kereskedelmi szövetségeket (pl. a Hansa-városok hálózata). Ugyancsak ide vehetjük például a gyarmatosítást, a gyarmatbirodalmakban földrészeket átfogó termelővállalatokat, a centrumok, és a centrum-periféria közötti áruáramlást is. Mindazonáltal 1925-ben még a nagy gazdasági világválság előtt vagyunk, ami talán először mutathatta meg, mennyire szoros összefonódások alakultak ki az országok között, gazdasági-pénzügyi viszonylatban. S messze vagyunk még attól az igazi robbanástól, ami teljes valójában a XX. század második felét jellemezte: a vállalati transznacionalizálódás elterjedésétől, a termelés jelentős részének globális vállalati rendszerekbe integrálódásától; az államközi viszonyok megváltozásától. A II. világháborúi követő úgynevezett GATT egyezménytől,¹⁴ ami nagyon jelentős szerepet játszott a háború előtti nemzeti elzárkózás felszámolásában és a diszkrimináció-mentes többoldalú szabadkereskedelmi kapcsolatok kibontakozásában, vagy a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) létrehozásától - amiknek következtében (is) kialakul (t) egy olyan világ, ahol az országok feletti (közötti) intézményeknek, stiiiktúráknak egyre, nagyobb szerepe van, amely világba a nemzetállamok leggyakrabban csak szuverenitásuk egy – kisebb-nagyobb – részéről történő lemondásával kapcsolódhatnak be.

Mégis, ha jelenünk, közelmúltunk effajta folyamataira gondolok, nem tudom kiverni a fejemből, mennyire rímelnek ezekre Szabó Lőrinc 1925-ös vizionárius sorai:

„te alkotod a népeket s velük
a közös törvényt mindenütt:
országok ura: Kereskedelem!”

Ezek, vagy hasonló gondolatok nem feltétlenül csak ekkor – előképek nélkül – jelennek meg Szabó Lőrincnél. A korábban már említett fiumei gazdasági konferenciáról írt tudósításában, az olasz üzletemberekkel beszélgető újságíróban már körvonalazódnak hasonló ideák: „És a két. olasz szavaiban fölvonul a Közgazdaság, a Pénz, nagyszerű Érdekek és Lehetőségek, Megítélések és Kapcsolatok határokon át, tervekben és megbabonázóan udvarias és józan pompájában a Nemzetközi Kereskedelemnek, amelynek szelleme oly istenien tud lebegni a Vizek és Vasutak fölött.”¹⁵ A .„vizek és vasutak” felett lebegő kereskedelem számomra azonban majdhogynem még csak a kor tájékozott emberének – bár művészien megfogalmazott – realitása. Mihelyt azonban ez már költészetté válik, a versalkotás extatikus folyamata közben egy olyan vízióvá terebélyesedik („országok ura”), ami csak egy későbbi korszak világára lesz igazán jellemző.

Jegyzetek

¹Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc, Gondolat, Bp. 1985, 22. [továbbiakban: Szabó Lőrinc, 1985].

²Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, a szöveggondozást végezte, a jegyzeteket készítette és az utószót írta Kemény Aranka, Osiris, Bp. 2003, 816. [továbbiakban: Emlékezések én publicisztikai írások, 2003].

³Szabó Lőrinc: Napló, levelek, cikkek, válogatta, sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt, Magvető, Bp. 1974, 26.

⁴Szabó Lőrinc, 1985, 23.

⁵Szabó Lőrinc, Vallomások: Naplók, beszélgetések, levelek, válogatta, szerkesztette, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Kabdebó Lóránt és Horányi Károly, Osiris, Bp. 2008, 79.

⁶Szabó Lőrinc: Vers és valóság: Bizalmas adatok és megjegyzések, szöveget gondozta Lengyel Tóth Krisztina, jegyzeteket írta Kiss Katalin és Lengyel Tóth Krisztina, Osiris, Bp. 2001, 32. [továbbiakban: Vers és valóság, 2001].

⁷Vers és valóság, 2001, 35.

⁸Vers és valóság, 2001, 378–379. Az első tátrai utazás időpontjának megállapításakor kis zavart okozott az Utazás a háború után c. vers keltezése a kötet 376. oldalán, ami valószínűleg sajtóhiba eredménye. Ugyanis ott a versnek első megjelenési dátumaként 1921. január 6. van feltüntetve, miközben Szabó Lőrinc úgy emlékezik vissza, hogy első tátrai utazása után írta. A helyes dátum 1924. január 6. ahogyan ez a kötet jegyzeteinél egy másik helyen már így is szerepel.

⁹Vers és valóság, 2001, 32.

¹⁰Vers és valóság, 2001, 33.

¹¹Szabó Lőrinc és felesége úti feljegyzéséből szinte pontosan nyomon követhető az 1925-ös észak-olaszországi út. Ld. Szabó Lőrinc környezetének naplói, válogatta, sajtó alá rendezte és az utószót írta Tóth Mariann, Miskolc, 2007 (Szabó Lőrinc Füzetek 8) 40–42.

¹²Emlékezések és publicisztikai írások, 2003, 530–531.

¹³Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede,, Szépirodalmi, Bp. 1970, 382–383.

¹⁴General Agreenient on Tariffs and Trade: Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény.

¹⁵Emlékezések és publicisztikai írások, 2003, 132.

Kabdebó Lóránt
Óda a genovai kikötőhöz
Részlet a Szabó Lőrinc lázadó évtizede című monográfiából^*

Látszik, hogy ez már formai szempontból sem egyensúlyi állapot, a bomlás megindult, méghozzá a valóság kifejezésének javára. És az elszakadás pillanatában, amikor a módszer még megmarad, de elveszíti már szűkös egyénre-szabottságát, megszületik a kötet legkiválóbb verse, a Fény, fény, fény verselési technikájának értékes elemeiből szőtt genovai óda. Valóság ez már, bár még benne van az azonosítás is, de a meghatározó, az eredeti élmény: a külvilág, a látvány; és az ábrázolás irányítója a mögé tekintő elemző értelem. A világot átfogó ember hatalmas teremtményeként ünnepli ezt a várost, melyben oly valódi végteleneket lát hullámzani, melyről két éven át csak álmodhatott.
Az első versszakban a tenger és épületek hullámritmusában elénk vetíti a megszemélyesített, fenséges természeti és technikai tüneményt:

„Vasak s villámok − Alagutakon át,
vén bástyák és örök vizek
koszorújában mennydörögsz előttem,
Genova, roppant márványszörnyeteg:
fénylő köveid hadserege indúl
− óh tornyok! pálma! sugárpaloták! −
s márványhullámokban vezényli föl
a hegyekre a tenger ritmusát.”

Az első sor a szokásos Szabó Lőrinc-i kapkodó töredékekkel kezdődne, de hirtelen elkapja a látvány. Egyszerre már nem ő diktál, nem érverése, idegizgalma fogalmaz, hanem a körben mindent kitöltő, minden oldalról megújuló, mégis egyetlen ritmusba olvadó látvány. És a vers ezt a hömpölygést veszi át: az elragadtatás keresetten harsog, de a látvány fenséggel hömpölyög a hosszú, befejezett, lekerekedő mondatban. Csak a második versszakra tér magához, kapcsol rá sablonjaira, azonosításaira, felsorolásaira, sőt a kedvenc „sürített erő” kifejezésre. Végül a versszak utolsó sorában ki is böki a teljes hasonlítást:

„Genova, nyár, élet-zenekar, −
hegyek körtánca legyen ma dalom!
Genova, vér, évezredek,
pénz, szenny, tékozlás hatalom!
szemem szétrobban, − hintázó utak,
hajók ércfrontja, sűrített erő − −
Szédűlt vihartól fuldoklik a szám:
az én lelkem is zsúfolt kikötő!”

Erre az ismert sablonra készült variációk a harmadik versszak képei is. Itt fullad majdnem bele a Marmoláták és Latemárok, Avelengo, Zümmögő, kalandor sugarakon című versek tájat, természetet is csak az egyén kifejezésére felhasználó, díszletté lefokozó megoldásába. De a versszak végén egy szinte banális, teátrális mozdulattal kivágja magát, átengedi a terepet a látványnak, mutatkozzon be az, ahogy él, létezik:

„− Ragyogj, Genova, ős, királyi város,
márványzűrzavar, szennyes és modern!”

És a költő kilép a képből, mint elbeszélő sem zavarja azt: maga Genova szólal meg, mutatkozik be a második rész hosszú, mégis a kavargó, képek forgatagában gyorsan pergő soraiban. Az »én vagyok« technikát jól ismeri a költő, de itt az én már a város. Millió impresszió, pillanatmozaik keveredését érzékelteti a mindennapi élet felvonultatásával. A modern vers szimultán szerkesztése itt diadalmaskodik:

„Messze lövell homlokomról a fény... Via Venti Settembre:
láttad: a kirakatok! lángcsóva: selyemzuhatag!
− − − − − − − −− − − −− − − −− − − −− − − −
Alaktalan nyüzsgés, lampion, sistereg a magnezitláng,
korcsmák, vad italok: Ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én
itt vagyok én igazi, csupa förtelem, itt, hol a néger
olajos lebujokban hallgatja az angol gramofont…”

Lassan beleveszünk a kapkodó képekbe. Vagy mégsem? Észre se vesszük, és mindez egésszé áll össze. A kezdő kép leírt egysége itt mélyül el: a múlt és jelen mindennapi nyüzsgése tölti meg, teremti, adja ezt a csodát, mely tökéletes és mulandó, mint a Fény, fény, fény embere:

„...mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,
én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng:
az én milliárd életem örök századok óta
fűti − százszorszent nyersanyag − a nagy világkazánt:

Én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger kék szerelme, −
van pénz, finomság s hadihajó, van, mert én akarom,
de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre
s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!”

De nem igaz ez az önmagába zárt tökéletesség sem. Semmi sincs önmagáért. A harmadik részben visszatér a kötet gyakori strófájához, képhalmozásához, de közben már elhagyja az önmagával azonosítás után, a valóság egy darabjának önmagában való szemléletét is. Egy, a kötetből ismert technikát használ ismét, de az eddigivel ellentétes alkalomra. A zárt egység mozgásba jön, belefutnak, és belőle kifutnak a végtelen útjai − de ez (kikötőről lévén szó) természetes realitással bír:

„...végtelenbe nyíló tengerek:
áramlás, roppant hangyaboly, −
óriás asszony tárt méhe, hol
ki-be lüktet az élet, − óh: Genova…”

És ez már alkalmat ad az elmélkedésre, a valóság összefüggéseinek keresésére. Milyen erő hozta létre és tartja fenn ezt, az önmagából már nem magyarázható csodát? Itt lép ki végleg a költő a szubjektív szerkesztés béklyójából: külső, tőle és a várostól függetlenül létező erőket keres. Így találja, hogy az ember és a kor teremtette meg a város nyüzsgő, élő csodáját. Az ember, akiért lelkesedhet:

„Kikötő, ember, nagyszerűség!
Ágaskodások tornyai, gép,
ringó paloták, tonnák, tömegek…”

És a kor adott kényszere, a mozgató, fenntartó mechanizmus:

„Érdekek, Számok, Üzletek
intésére meghozza neked
Borneót, Japánt, Afrikát!”

a Pénz uralkodik:

„Te vagy a Legnagyobb, iszonyú
kényszered béke s háború,

behálózod a Földet, rengő
vizek fölött te vagy az Új Teremtő…”

„Ez a gondolatmenet sem itt fogalmazódik meg először. Előkerült a Kalibán!-ban, minduntalan lázadt ellene − főleg hátat fordítással − 1924-ben, de szemébe vágja Fiuméban is két olasz vitapartnere. Júliusban még igyekszik elhatárolni magától: „Érdekel a téma, de semmi közöm sincs hozzá, tehát szükségképpen fáraszt.”^** De megfogalmazza prózában:
„Miénk az egész Adria, a Középtenger, Észak-Afrika, a szorosokon túl Dél-Amerika,
India, az olasz gyarmatok és ami tetszik... És a két olasz szavaiban fölvonul a Közgazdaság, a Pénz, nagyszerű Érdekek és Lehetőségek, Megítélések és Kapcsolatok, határokon át, tervekben és megbabonázóan, udvarias, és józan pompájában a Nemzetközi Kereskedelemnek, amelynek szelleme oly istenien tud lebegni a Vizek és Vasutak fölött” (Pesti Napló, 1925. júl. 28.).^*** És nem menekülhet tőle, versbe kívánkozik − egész szemléletét megváltoztatva − a tanulság: az egyén, sok máshoz hasonlóan a társadalmi valóság teremtménye. Közrejátszott ezekben a tapasztalatokban a hazai gazdasági fejlődés, a stabilizáció sok manővere, a pénzhiány, Magyarország bekapcsolódása a nemzetközi tőke aspirációiba. Megtalálta az új karmestert, mely tőle is független, ezt már nem lehet egyéniségére kottázni, erről beszédet lehet tartani vagy hozzá szónoklatot intézni, csodálni és rettegni, de mindenesetre hatalmát el kell ismerni. Ez az, ami Kereskedelem alakban a Genovák és Fiumék létét − nemlétét biztosítja, és ez az, ami »alkotod az embereket«. Íme a realitás, amire figyelni kell, ami kormányozza Genovát is, a költőt is, mindenkit. − Ez az új téma, A sátán műremekei-nek világa. Közben a vers is átalakult: a tört mondatok csodálkozó fugátója a III. rész végére már mindinkább összefüggő szónoklattá szövődik, melyet csak a strófa és rím tör szét a régi formába − ha egyfolytába írnánk, már A sátán műremekei szabad versei közé is besorozhatnánk.
És végül, búcsúzóul a IV. rész összefogja a vers eddigi témáit:
I. téma: a természet, az ember nélküli látvány:

„És éjszaka, mikor a partokat
bombázni kezdik a habok…”

II. téma: a város arca emberközelben:

„...s a piszkos uccasarkokon
a verkli elsőt nyikorog…”

De mindezek csak időhatározói mellékmondatai a záróképnek, melyben kiteszi figyelmeztetőül kedvenc írásjelét, a felkiáltójelet, egy komor világítótorony alakjában. Ez először megmozdul, égbe nő, mint korábban szeme hangáraiból a fény, vagy szenvedélye ágyúzó képei:

„a Világítótorony hirtelen
talpra ugrik, figyel, vigyáz,
égnek csavart fekete ágyúcső…”

de nem alaktalan kiterjedés ez már többé, meghatározza nagyságát: a nagyítás kicsinyít:

„most látni, milyen óriás...”

és végül mint szobor, körvonalazott alakkal áll előttünk: az expresszionista kép valóságelemből áll, nem növelheti a végtelenbe, beleolvad a verskezdő kép harmóniájába. Ezt különösen akkor érezzük, ha összevetjük a hasonló fordulattal indított, de ellenkező célú, valóban növelő hatású, kontúrtalanul kibontott József Attila-i Mama-képpel:

„...lámpáját felhőkbe akasztja
− őmaga homályba vész −
s a márvány Genova fölött komoran
a nyilt tengerre néz.”

A költő lenne ez az egyedül maradt, végül is szárnyaszegett figyelő, aki körül külső törvények szerint munkál az élet, és ezt figyeli? Vagy csak az egész egy képben kibontott, néma felkiáltójel, mely megismétli a III. rész végére kitettet? A drámai hősök utolsó szava mindig árulkodó: itt, a kötet sok mozgalmas, extrém igéje után egy egyszerű, mindennapi, de nagyon fontos áll: néz. Az álmodás után ismét vállalt költői szemléletmódról vallana ez, mely a Szabó Lőrinc-i életműnek úgyis a legfontosabb sajátsága: nézni, vizsgálni a világot, a valóságot?”

Jegyzetek

^*Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp. 1970, 382–389.

^**Szabó Lőrinc: Jéghegyek a Chianti-tengerben = uő: Emlékezések és publicisztikai írások, szerk., jegyz., utószó Kemény Aranka, Osiris, Bp., 2003, 133.

^***Szabó Lőrinc: Emlékezések, i. m., 133.