Szabó Lőrinc a vers keletkezéséről

Szabó Lőrinc jegyzete a kötet házipéldányában

Otthon írtam, egy teljes vakációs napon.
 

Szabó Lőrinc úti feljegyzéseiből
(1925 augusztus)

Milánóból villanyvonaton a Pó hídja, sok alagút, szennyes házak, Földközi-tenger, pályaudvar előtt Columbus tér. Kis hotel, fölötte jobbra a Miramare hotel. Villamoson a „Circonvallazioné”-n s a Piazza de Ferrarira.
 

Börze, déli növények, „Via Venti Settembre” árkádjai, boltjai, nagyszerű díszítésű házai.
 

Térkép- és menetrend-nézegetés egy utazási irodában, főposta, csavargás. Bevásárlás, főzelékféle papírban, bor. Hotelban vacsora, Lőrinc este elmegy. Klára gyengélkedik.
 

Klára szőke etonfejét (velencei borbély) megnézi mindenki. Négerek. St. Lorenzo-templom: nénik legyezik magukat, a sekrestyés a templomban ebédel. Séta ronda utcákon a tenger felé. Halpiac. Régi kikötő, sok bárka, rengeteg hajó. Fürdőt keresünk. Villamoson egy roppant hosszú betontengerparton. Este megint a De Ferraritól minden irányban séták. „Bomba.” Feketeingesek. Korcsmák éjszaka, ijesztő. Másnap főpostán nincs levél, később sem. Autótaxin a Lido d’Albaróra, rengeteg építkezés. Elhagyott hotelban fagylalt, mérés, kert, fürdőző emberek a sziklás parton, futball. A fehér teraszon irtózatos hőség. Kék tengeren messze Afrika felé fekete hajó távolodik. Jobbra-balra tüzes kék tengerpart, sok apró faluval. Vissza villamoson, kora délután, fáradtan.

Jegyzetek

¹ (Harminchat év: Szabó Lőrinc és felesége levelezése (1921–1944), s. a. r., bev., jegyz. Kabdebó Lóránt, Magvető, Bp., 1989, 636.)
 

Az én Genovám ¹

Márvány és azúr és vas: ennyire emlékszem Genovából. Egy robbanásszerű, óriási hatásra, amely elvakított. Egy káprázatra, melynek alig vannak részletei.
Már-már húsz esztendeje, hogy ott jártam. Akkor még nem tudtam s talán nem is akartam úgy észlelni, ahogy kell, reálisan. Részeg voltam a várakozástól, részeg a kisebb-nagyobb beteljesedésektől. Élő expresszionista festmények közt éltem, sugarak és zenék szökőkútjai közt. Van egy versem, Óda a genovai kikötőhöz: egy kicsit bizonyság mindarra, amit mondok.
Az első világháború után voltunk. Tengerből addig csak az Adriát láttam 1924-ben. A rákövetkező nyáron aztán egyszerre végigutaztam egész Észak-Olaszországot, huszonhárom várost, Velencét és a Dolomitoktól a Stelvio gleccservilágán és a Comói-tavon át a Földközi-tengerig. Az egzotikumot, az álmot, a valóságot kerestem. S áldottam az utazást, amely nem ébresztett fel!
Genova volt a legtávolabbi cél, a csúcspont. Alig tudtam róla konkrét adatokat. Magyarok nemigen emlegették. Bedekkerem nem volt, térképem sem. Különleges gyorsvonat vitt, suhogott velünk – a feleségemmel utaztam Milánóból –, villanyvonat, villámvonat, amilyet addig csak hírből ismertem, hegyláncokon, alagutakon át, maga is a technikus Itália csodája. S egyszerre a várva várt tenger, a határtalan kékség! A pályaudvar előtt pálmák közt egy szobor. Kié? Ha Dantéé vagy Leopardié lett volna, meghat. De olyasvalakié volt, akire nem gondoltam, s aki egyszerre és vadul még tovább lendítette a vágyamat és képzeletemet: a Kolumbuszé! Üveggömbbé változott alattam a Föld, szemem az Indiákat látta, a hajókat a délkörök kék rácsai közt… Pénzem kevés volt, de ahogy lenéztem a felső circomvalazionéről, a hegyekről, le, messze, Afrika felé, gazdaggá tett a tenger, s amit súgott, a kaland és a szabadság, lentről pedig, a másik, az alsó circomvalazione ² felől vagy a kikötőből, a csúcsokig felcsapó márványzűrzavar. Tíz- vagy húszemeletes palotasorok tündökölnek félkörben a nagy öböl felett, felhőkarcolók sorai? Tündéri függőkertek, egész fürdőváros? A parti lejtőn tudniillik egymás fölé, egymás folytatásává rakták, emelték a villákat és utcákat, föl, föl, a tetejükig. A márványhullámokká változott tenger rohant fel azokig a tetőkig! Remegve néztem, bámultam az irtózatos nyári ragyogásban ezt a városcsodát, és nem bírtam betelni vele.
De a kikötővel sem. Mi volt ehhez képest amit addig láttam, a trieszti?! Ami lélegzetelállító szépséget, gazdagságot, hatalmat, ami meglepetést a körszínházzá tárult város mutatott és szuggerált, azt festette, azt realizálta, feketén, zordonan, vasban és szennyben és veszélyben, a kikötő, a rakodópartok, egy-egy szürkéskék hadihajó és az óceánjárók és az ezer meg ezer mindenféle vízi jármű, motorosok és vitorlások őrült tolongása. Fent a mosolygó Istenség, Genovának mintegy az ideája; lent az istenség nyüzsgő, csikorgó, villogó, izzadó és bőgő szerszámai és fegyverei, a vízen ringó, kürtő- és árbocerdős fekete vasváros: talán pokol, és mennyországteremtő pokol: a kézzelfogható Világkereskedelem.
Sajnos, csak néhány napig jártuk Genovát. De szakadatlanul jártuk. A tündöklő utcákat, a Piazza De Ferrarit, a sikátorokat. A környéket, Novit, Sestri Ponentét. S mindig újra, éjjel és nappal, a kikötőt. A feleségem, nem tudom, miért, attól félt, hogy meggyilkolnak bennünket. Még a szállodában is félt. Egy ekkora kikötőváros, a legnagyobb, a legforgalmasabb a Földközi-tengeren, már csakugyan az egész világot gyűjti magába, minden nagyszerűséget és minden aljasságot, amire ember képes.
Azóta láttam Hamburgot is.
És most már Genovát se látom, soha többé?
Genova – nincs? Genova – romok?
Nem hiszem el.
Az én Genovám mindenesetre bombázhatatlan. Az én Genovám csak egy álom. Csak egy húsz évvel ezelőtti vers: óda a kikötőjéhez. Számomra az őrzi mindazt, amit tudok róla: egy robbanást, egy káprázatot, egy örök-ragyogást.

Jegyzetek

¹ PIM Kt. Szabó Lőrinc-hagyaték, letét, gépiratos másodpéldány autográf javításokkal. Megj. kötetben: Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, szerk., jegyz., utószó Kemény Aranka, Osiris, Bp., 2003, 531–532. p. Datálása: 1941. február 9., Genova bombázása után.

² A várost körülfogó külső körút.
 

Vers és valóság

Milánóból villanyvonat, vagyis elektromos mozdony vitt olyan gyorsasággal, amilyennel addig még nem utaztunk: már ez megszédített a boldogságtól.1 Aztán a Földközi-tenger… (A leggyorsabb vonat, amely eddig vitt, Berlin és Lipcse között futott velem, 160 órakm-es sebességgel, és a mozdonyvezető gyönyörű, műszerekkel ragyogó üvegfülkéjében ülhettem: mint újságíró voltam akkor Horthy kormányzóval és Teleki miniszterrel egy időben Németországban…2 Össze kellene szedni és tisztességesen meg kellene írni az én németországi útiképeimet!) A genovai állomás előtti téren állt Kolumbusz szobra, nagy, jövendő kalandok ígérője: az is megbolondított. És az egész város, ahogy felfut márványpalota-soraival a hegyekre, és lent a kikötő zsúfolt ereje.
 

A második részben a vers a belváros idegenszerű gazdagságáról beszél és ellentétképpen a kikötőparti munkás- és lebujvilágról. Itt bújt ki belőlem egyrészt az elvi szocialista, másrészt az anarchista, aki irtózatosan odavolt ettől a halmozódó hatalomtól és rendetlen rendtől.
 
A harmadik részt szeretem igazán. Ez – úgy éreztem és érzem most is – igen eredeti gondolatot fog valami sivár és hatalmas képbe, a kikötőpartit, a circumvallazione di mare (a c.v. di monti: a hegyen szaladó kanyargós körútnak és villamos útnak a neve) – tehát a tengeri körfal egyébként unalmas látványából eredt képzelődéseket, végeredményben a kereskedelem világot átszövő hálózatát és erejét.
A negyedik rész szerkezeti szükségből eredt, rövid, impresszionista zárókép, a világítótoronyról szól.
 

Jegyzetek

¹ Szabó Lőrinc és felesége 1925. aug. 2. és 18. közötti utazása során jutott el Genovába.
 

² 1938. aug. 20. és 29. között Horthy kormányzó, majd 1939. ápr. 28. és máj. 4. között Teleki Pál miniszterelnök kíséretében.