Vers és valóság
A svájci repülőutazásom emléke.
1
Nyolc első részét a tényleges út élményeiből írtam, a kilencediket már hazulról, az erkélyünkről, fel- és visszasóvárogva az égbe, a messziségbe. A repülőútra (akárcsak valamikor Egyiptomba) Miklós Andor küldött,
2
az alkalomra már nem emlékszem. De igen, most eszembe jutott: akkor indult meg a közvetlen Budapest–Zürich repülőjárat. Közbülső állomásaink a következők voltak: Bécs, Salzburg, München. Bécsben mintegy jó félórát időztünk, Salzburgban valami hiba reparálása miatt egy gyönyörű nyári virágos réten, mintegy két, két és fél órát, Münchenben – azt hiszem – keveset. Salzburg és München között igen keserves kínzásban részesített a légibetegség.
Az I. részhez: (Indulás) Az elszántság hangulata, a megfegyelmezett félelem, amelyre még visszatérek.
II. (A szálló vasban) Én nem most repültem először, vagy 15 évvel előbb egy dunai hidroplán keringtetett meg Csepel és a Hármashatár-hegy között: erről az élményről versem szól. És cikket írtam Az Estben.
3
A komoly utazás azonban ez volt. Itt lepett meg, hogy az induló propeller milyen rettentő orkánt csap, és hogy a még álló gép környékén is teljesen lefektet a földre minden fűszálat, ahogy a borbély fésüli a hajat a koponyán. Kár részleteznem a csodálkozásaimat, ma már nem olyan újdonság a repülés. A kiszolgáltatottsági érzést mindenesetre jól kifejezi az a hasonlat,
4
hogy az, ami a legtermészetesebb, hogy tudniillik a fölfelé néző szem számára „állni látszik a fergeteg”. Végül valami görög istenséghez illő hangulatban örvendeztem: Zeusz testvére vagyok!
III. (Felhők fölött) Rengeteg felhő közé keveredtünk, majd felhőréteg választott el a lenti „zöld tengerfenék”-től. Ez gyönyörű volt, ez az órán át tartó iszonyú hengergő és púposodó érdekes látnivalótömeg: a felhők innen, lentről soha nem látható felszíne az irtózatos napfényben. Nem csoda, hogy a magasból olyan jelentéktelennek láttam a földi utakat és épületeket. Mindig ezt a részt szoktam A motorokon kívül idézni ebből a hosszú versből.
IV. (Félelem és biztonság) Élményem fő érdekességét az a két sor fejezi ki, hogy: „biztonság a biztos veszélyben, megváltó megkönnyebbülés”. Nagyon őszintén vizsgáltam és fejeztem ki magamat.
V. (A motorok) Ez a rész valóságos scherzo, szinte kedélyesen veregetem a nagy fekete gépbivalyok vállát! Szerettem volna elrepülni a földről. Találó jelzőnek tartom az égre alkalmazva azt, hogy „a hihetetlen”.
VI. (A harmadik ugrás) A Starnbergi-tavat azért néztem (és említettem) meg,
5
mert Babits és Ilonka talán nem is egyszer ott nyaralt.
6
Sajnáltam, hogy a gép olyan gyorsan végez a gyönyörű látnivalókkal. A Bodeni-tó fölött röpülve csakugyan lehetett a pormentes levegőben látni, valahányszor egy-egy hal – kicsiny hal is – felütötte fejét a vízből! (A víz gyűrűzéséből.) A Maggi-gyár azt a problémát hozta megjelenésével, hogy hogyan is kell azt a szót kimondani. (Azt hiszem, olaszosan, madzsinak.)
VII. (Az este elé) Ez a visszaindulás előtti hangulat szülötte. 4-5 órát tölthettünk Zürichben, fotografáltak bennünket (a kép ma is megvan), aztán valamilyen óriási hotelbe, majd kirándulóhelyre vittek. Engem az idő múlása, az élmény szűnése nyomasztott. Visszaindulás előtt emlékül mindnyájan kaptunk egy-egy svájci porcelánkulacsot (üresen).
VIII. (Vissza) A fokozódó sajnálkozás, hogy „minden elmúlik egyszer”. A póklábú városok a szétfutó sok útra utal; a magasból még a mezei ösvények cérnaszálai is a legvilágosabban észlelhetők.
IX. (Rabok) Az a gép, amelyik engem vitt, természetesen személyes barátomként élt az emlékezetemben. Mátyásföldről a Pasarét – a mi nagy erkélyünk – és a János-hegy fölött repült át és tűnt el. Rengetegszer néztem sóvárogva, képzelt utazásaim során, aztán a Föld maga vált repülőgéppé, s így kellett rájönnöm arra, hogy – miként már Buddha megmondta – a vágy tesz legjobban rabbá. Végeredményben „Reggeltől estig menekültünk és nem jutottunk sehova…”.
A kilenctételes vers a Pesti Naplóban jelent meg, másodszorra Farkas Ferenc barátom adta ki, akinek akkor még megvolt a nyomdája, az egykori Bíró Miklós-féle.
7
Honoráriumképpen 50 vagy 100 példányt kaptam a szép kiállítású könyvből, úgyhogy bőven ajándékozhattam ismerősöknek. A hozzá készült fametszetek (Molnár C. Pál) modernebbek voltak, mint amit ekkortájt én még valóban szeretni tudtam.