Magyarázat

Kabdebó Lóránt:
Az ész kalandjai
(Részlet) 1
 
Ugyanígy megfigyelhető másutt is a váltás, de nem két vers között, hanem egyetlen vers kétszeri nekifutásában (Werthert fordítva és mindig, Az Est; 1938. január 16.):
 
Hat héten át tested börtönében
mentem veled a halál felé,
„szörnyű sorsod” percről-percre éltem,
úgy megkínzott, mint a magamé,
 
– kezdi a Werthert elsirató verset, illetőleg kezdené, de a tárgyszerűség másfelé vitte a verset, előbb a fordítás adatai, majd a színhely került a versgondolatmenet útjába:
 
Vasárnap volt, hogy nekem meghaltál
egy kávéház márványasztalán,
zuhogott az ablak négyszögén át,
zúgott be az arany délután,
az arany ég…
 
A költő reflexe csak az önmegfigyelés eredménye lehetett a versben:
 
Úgy szerettem volna
csavarogni és felejteni!
De csak ültem tehetetlenűl, mint
aki egy halottját őrizi.
 
És itt, és ezzel elakadt a vers, legfeljebb egy életrajzi tényt regisztráló torzóként: 2
 
Akkor kezdtem írni ezt a verset,
meg is írtam a legelejét…
…Azt folytatom most, a töredéket,
 
Ami akkor csak a fordítót, mint embert érdekelte, de a költő figyelmét és érdeklődését elkerülte, az érett mostanra költői témává:
 
mert hiába telt el négy-öt év,
ma is érzem és látom a romlást,
a gyors csapdát s a lassú hinárt,
a nyomort, a szenvedélyt, szorongást
s a gonosz megváltót, a halált.
 
A megfejthetetlen sorsoknak a versben való korábbi tárgyszerű jelenlétével szemben a Harc az ünnepért idején az egyik ember igyekszik megérteni a másik belső végtelenét, és ezzel a másik példájának villámfényénél közelebb kerül saját maga megismeréséhez is. A Werthert fordító költő akkori vérátömlesztéses művelete most hat vissza a költő versére: életrajz helyett a személyiség rajzot segíti kikerekedni:
 
És magamba: ott, bent, gyülekeznek,
egész sereg öngyilkos barát,
és mintha én volnék valamennyi,
úgy köröz a vérem rajtuk át,
saját vérem, kínom, napok, évek
emléke táplálja létüket:
folyton csalogatnak és szavukban
az én gyöngeségem fenyeget.
 
És így, sorsok kölcsönhatásában mutatkozik meg a Különbéke adatfeldolgozó korszakának nyugalma alatt izzó, akkor a versből kitagadott élményanyag, amelyet legfeljebb az öngyilkosság esélyének tárgyszerű „elidegenedett” mérlegelése jelzett korábban:
 
Ki a poklot megjárta, csak annak
lehettek ti a barátai!
 
Az élet teljessége, a felfogható adatokon túli élmények, érzelmek, vágyak, sejtések és borzongások kéredzkednek be így e versekbe. Milyen különbség ez a másfél sor a Különbéké-hez képest:
 
s tudom, mi a kiirtott család,
vagyok olyan őrült…
 
A „tudom” agresszíven hangsúlyos sorkezdés mindezt a tudásanyaghoz számítja, kitágítja az ismeret meghatározásának korábbi körét; sőt a zárással az irracionális elemet is ide kapcsolja, a tudáshoz: „őrült”.
És maga a vers Goethétől vett mottója (melyre a záróstrófa is utal), pontosan megrajzolja az ekkori Szabó Lőrinc-i versállapotot: „Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék, a napvilágra?” A tények, a realitások, a feldolgozható érzéki adatok napvilága, melynek nyugodt, zavartalan felületét minduntalan megzavarja a kiszámíthatatlan vagy beszámíthatatlan; a tudás, melybe beletartozik az őrület is, a fény, mely megtermékenyül az árnytól – ez a Szabó Lőrinc-vers tartalma a Harc az ünnepért kötet idején. Már nem az eredmény, az induláskor is tudott, az adatokon úgysem változtatható eredmény a fontos, de a tudat játéka, ugyanannak a világnak, ugyanazoknak a részeknek a megkettőzése és megsokszorozása. A zene mozdulatlan jelenlét és varázsos mozgalom (Zene; Az Est, 1937. február 14.), illatgyűjtemény és asszociációs világuk (Varázsló illatok; Az Est, 1938. február 13.), a félálom a tengeren a lebegő mindenségbe oldva (Álom a tengeren; Pesti Napló, 1937. július 25.), a vonat- vagy repülőút alatt képzeletben átélt katasztrófa (Éjszaka a vonaton; Pesti Napló, 1937. november 28., Félelem és biztonság; Pesti Napló, 1936. augusztus 9,), egy bárány halála és az ember biológiai pusztulása (Bajrám ünnepén ; Pesti Napló, 1937, február 28.), az élet megszűnte és a test évezredes lassú halála (Egy kripta lakójához; Az Est, 1938. január 30.), az özvegyekben szeretőjük múlt kéjének ünneplése (Glóriás asszonyok; Pesti Napló, 1936. december 6.), a boldogtalan házasság belső titkos kapcsai (Rossz férj panasza; Az Est, 1936. december 25.; Házasság; Az Est, 1937. november 7.), és sorolhatnánk a kötet majdminden versét.