Magyarázat

Ćurković-Major Franciska
A tenger és Fiume
(Részlet) 1

A Trieszt előtt című költeményt csak 1933. április 2-án közölte a Pesti Napló, és ezt a verset azután az 1936-ban megjelent Különbéke című kötetben az abbáziai Tengeren és az Ősz az Adrián költemény elé illesztette, azok elé a versek elé, amelyekben először jelenik meg közvetlen élményként a tenger.
A Trieszt előtt esetében azonban nem erről van szó. A vers kommentárja alapján következtethetünk arra, hogy Szabó Lőrinc Szlovénián, tehát Ljubljanán keresztül érkezett Triesztbe. Megemlítette a San Pietro állomást is, mely ma Szlovéniához tartozik, Pivka a neve. A költő elmondta, hogy a vonat „igen sziklás tájon fut a Karszt tetejéről a mély és keskeny szirtek közé bevágott úton.” 2 Ennek versbeli leírása – a költő külön kiemeli – tetszik neki: „reggeli zegzug szirtfalak közt csattog a keskeny ég alatt”. 3
A kilenc versszakból álló költemény első részében a villamoson utazó ember kijut a szűk utcák közül a Duna fölötti hídra. Ekkor a látvány hasonlósága alapján fölelevenedik benne az a pillanat, amikor meglátta a tengert. Valószínűleg több ilyen kép folyik egybe, újabb egységes képet adva, és ezeknek az összességéből kiváltott élmény az, ami elindítja az emlékezés folyamatát. Ha a költő visszaemlékezéseinek figyelembe vételével vizsgáljuk a következő versszakokat, akkor észrevehetjük, hogy a rövid, nem egészen két versszakra terjedő bevezető képsor után három versszak készíti elő azt a percet, amikor az egész éjjel utazó ember türelmetlenül várja, hogy végre megláthassa a tengert. Ezt az izgatottságot a harmadik versszakban fokozza a vonat zakatolása a magas sziklafalak között, a negyedikben az utasok lázas készülődését látjuk, a várakozást a nagy pillanatra, majd az ötödikben a tetőfokra hág az egész versszakra terjedő feszültség a várva várt esemény beteljesülése előtt. Ebben a lelkiállapotban a következő két versszakba a szinesztéziával és ellentétes jelentéstartalmú jelzővel szinte belerobban a tenger látványa – „és hangtalan, kék robbanásként / végtelenné nyílik az ég” –, amiről még nem is tudjuk, hogy a tenger-e valóban, vagy inkább az égnek gondoljuk. Az ég és a tenger – színük hasonlósága következtében – egybemosódik. A következő, hetedik versszak erős kifejezőerővel bíró jelzőivel: „a borzongó, kékhúsú tenger, / nagy lassú barázdáival” azonban eloszlatja a kétséget. A tenger mondhatnánk lomha, nehézkes mozgású képét enyhíti az ezt követő ellentét, amelyet a napfény és a már sokkal költőibb „felleg árnya” kifejezés, majd a „vitorlák, fehér lepkeraj” metafora fejez ki. Az utolsó két versszak a megélt csoda megörökítésére törekszik: a szép megmarad bennünk, csak be kell hunynunk a szemünket, bármikor magunk elé képzelhetjük, s ily módon örökös tulajdonunkká válik. A vers elején a rohanó villamos képe párhuzamban áll a későbbi zakatoló vonatéval, így az első részt az igék uralják, amelyek, ahogyan a vonat halad előre, mind gyakoribbak. A tenger látványának leírása statikussá válik az igék hiányában. Még a hullámok helyett is a mozdulatlan barázda szó áll. A tenger állandó mozgását csak a borzongó melléknévi igenév sugallja. A költemény befejezését a „szép” szó ismétlése jellemzi, azzal a céllal, hogy a tenger megpillantásának meglepő szépségét megörökítse. A versszakok négy-négy sorból állnak, az első és harmadik sor kilenc, a második és negyedik sor nyolc szótagból, ez utóbbi két sor rímel is. Az ilyen versszakot majd az egy évvel későbbi, Abbáziában írt, a tenger élményét megörökítő verseknél is fellelhetjük. Egynapos trieszti tartózkodása, talán épp a tenger látványának megélése után határozta el, hogy Velencébe nem vonaton, hanem hajón utazik. 4 Ennek a tengeri utazásnak az emlékét idézik majd a Tücsökzene 255. verse, a Csillagok utasa első sorának szavai: „Hogy először tengeren…”