Magyarázat

Baránszky-Jób László: Semmiért Egészen

Bagoly Csilla: „Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz”

Kabdebó Lóránt: Semmiért Egészen vagy  A tékozló fiú csalódása

Kabdebó Lóránt: Semmiért Egészen 

Kulcsár Szabó Ernő: A „szerelmi” líra vége

Baránszky-Jób László
Semmiért Egészen 1

A Szamártövisben nem fölvillannak, hanem végigvonulnak a zenei szerkezet, az elzeneiesedett nyelvi struktúra a műnek egységes jelentést biztosító szerkezetei, az egységes jelentés szolgálatában és mintegy általa sugallva. S mindez a lehető legegyszerűbb, legcicomátlanabb megfogalmazásban. A szabadvers és kötött szak e különös ötvözete biztosítja azt a fokozott természetességet, amit a Szabó Lőrinc-i líra modern realizmusának stílusa megkíván. Nem válik hűtlenné ahhoz az egyszerűséghez, amelyben szinte kerülni látszik a behízelgő szépségeket: kopár tárgy, téma, kemény, feszes előadásban, s ekként reprezentálja éppen a költő, az intellektuális, a józan költő „hangulati” zónáját, s egyáltalán nem parnasszien, hanem nagyon is „prózai” módra vallanak a költőnek erről a világnézeti magatartásáról. Néma vallomás ez.

Hasonló kiváltságos perc – vagy évtizedek erőfeszítésének – remeke a Semmiért Egészen szenvedélytől izzó gondolati költeménye. Tegyük mindjárt hozzá: jeges szenvedélytől izzó. – Az ember magányát egyedül feloldó szerelmi odaadás lepleződik le benne gátlástalan önzésként. A szenvedély vadállati önkénye, amely úgy teszi magáévá a másikat – hogy megsemmisíti. Szabó Lőrinc egyik örvénye a szerelmi kéj Nirvánája – de itt mint követelmény. A férfi-önzés, a hím követelése a gyengébbel szemben. Biológiai törvényszerűség: „mint az állat, / olyan légy, hogy szeresselek.” A legkegyetlenebb önkínzó önzés és önzése legmélyére hatoló szenvedélyes, fanatikus igazságkeresés ennek a lírának a fő hajtóereje, elemzés, amely a Dionüszoszi széttépő bacchánsnők orgazmusához hasonlóan szed szét minden illúziót, a mámortalan mámor, a józan mámor sajátos Szabó Lőrinc-i inkarnációja. Az a furcsa étosz, amely nem vindikálja magának, sőt egyenesen nem tűri a „jóság” rendszerint csaló álorcáját, s amely épp szeméremből nem hivalkodik, nem takaródzik a konvencionális morál megtévesztő lepleivel, ez a byroni, baudelaire-i örökség, ami azután Rimbaud satanizmusában virágzott ki. – Rippl-Rónai szép portréja a fiatal Szabó Lőrincről az ő lelki vonásait játszatja bele a zseniális kamasz képébe, Rimbaud-ét – akinek egyébként az irodalmárok Szabó Lőrincet látták. A Semmiért Egészen a modern ember Baudelaire–Rimbaud–George költeményeiben fölvázolt és Stirner egoista, nihilista filozófiájában megfogalmazott etoszának tömény foglalata. Nem csoda, hogy a Te meg a világ kötetben ezt a filozófiát versbe foglaló filozófiai költemények veszik körül.

A Semmiért Egészen azonban ennek a filozófiának nem megverselése, hanem teljesen eredeti Szabó Lőrinc-i változata. – A huszonhatodik év hősnőjével átélt heveny szenvedélyrohama immár szűnőben, végleg eldöntetett a kettősség, a család és szerető egyidejűsége, s egyre erősebben tolul előtérbe a szenzuális gyönyörök mögül a viszony morális súlya. Szabó Lőrinc nem tagadja meg magát, sem szenvedélyét, a meghátrálás nem szokása, semmi esetre sem az örvények előtt. Kihirdeti evangéliumát, törvénykönyvét ez a magával szemben legkönyörtelenebb ítélkező. Feleség és szerető nevében egyaránt megfogalmazza előbb a nő álláspontját az Egy asszony beszél (1928) két dialektikus monológjában, amelyek a nő szájával – de az első a férfi szemszögéből s csupán a második a nőéből – fogalmazzák meg a feminin létezés tragikumát a szerelemben. A nőnek meg kell értenie: a férfi számára végső soron nem ő, hanem az élet a szerelem.

„Mennyit kínlódik, hazudik
szegény!
Megbújnék vele akárhol a
föld kerekén.
De neki az élet a szerelem,
nekem csak ő meg én.”

A szerető asszonynak – akár feleség, akár szerető – mi mindenben kell megalkudnia a férfival való kapcsolatában: sajnálja a férfit, hogy hazuggá kell válnia ebben a kapcsolatban, mert:

„Valamit keres, én őt keresem.
Mint a zene,
testtelen, bűvös bujaság
előttem a szelleme:
tud tisztán bűnözni, mig én
tisztán is vétkezem ellene,

mert énmiattam bűn csak a bűn,
én vagyok a tilalom,
aki kíváncsi életét
sohse hagyom
röpülni, ahogy neki jó,
oly szabadon,”

Mintha itt Weininger segítette volna ebben a megfogalmazásban, a női princípium szellemidegen, negatív, eleve bűnös funkciójának a tanával – annyira egyoldalú. Weininger a Nem és jellemben jóformán összefoglalja a nő és a szexuális probléma irodalmát Schopenhauertől Nietzschén át Freudig, mindezt a Stirnernek is forrásul szolgáló fichteiánus Énfilozófiába ágyazva, abból eredeztetve. Ez a mű, Gábor Andor kitűnő, könnyed fordításában, népszerű olvasmány volt nálunk is, s minden bizonnyal meg kellett hogy forduljon Szabó Lőrinc kezén, és tartalma szervesen beleillett egész világképébe. Weininger egyik jegyzetében egyenesen a Bibliára, a Genesis bűnbeesés-mítoszára, valamint szent Pál apostolra hivatkozva bizonyítja, hogy női princípium alacsonyabb rendű, a negatívum a teremtésben: „a nő az ember bűnbeesésének kifejezése a férfi objektivált szexualitása és semmi egyéb.” (Geschlecht und Charakter. Braumüller. Wien und Leipzig 1910. 12. kiadás. 594. 1.) Mintha ez jutna kifejezésre az Egy asszony beszél alapfelfogásában és a „Férfi, légy tiszta legalább / a homlokodtól fölfelé” ugyanennek a felfogásnak a pozitív megfogalmazása. – Ha a férfinak az „élet a szerelme”, a nőnek a „szerelem az élete”. – És hiába látja ezt be, nem tud rajta segíteni:

„Neki minden kell, s oly nagy a világ,
érdekli ezer dolog!
Engem csak úgy érez, ahogy
a szíve dobog.”

Ilyen centrális problémák megfogalmazásában Szabó Lőrinc valóban klasszikus.

De vegyük szemügyre ezeknek a lényegükben aforisztikus gondolati költeményeknek a fényében a lírai vallomást, amely nem elemzés, vigasztalás, panasz, nem egy általános szituáció kristálytiszta átvilágítása, hanem a lélek mélyéről előtörő, bonyolult vallomás, amelynek heve páratlan szintézisben dobja felszínre ezt a fájdalmas amalgámot, a modern, a szabad nő rabszolga kiszolgáltatottsága miatt épp a magányt feloldani hivatott élményben magányos férfisorsot. – Egy örök törvény első megfogalmazásaként, kihirdetéseként hat olyan apodiktikusan. Oly tisztán, határozottan kertelés nélküli, ahogyan csak az először meglátott, a teljes érvényű igazság revelálódik. Ragyogóan világos, az ítélet dobpergésszerű ritmusaiban kihirdetve:

„Hogy rettenetes, elhiszem,
          de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.”

A sorok tördelése, a szótagszáma lényegében az ősi nyolcas, felező nyolcas, kilencszótagú sorokkal itt is vegyesen, mint a Szamár tövisben. Az előadásmódnak némileg reflexív jelleget kölcsönöz a két négysoros keresztrímes szak közé iktatott kilencszótagos párrímes két sor, mintegy megtörve így az indulat főáramlásának rohanását:

„Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;”

s ez után folytatódik a szakasz pergése:

„bent maga ura, aki rab
          volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.”

A két drámai pergésű szak között minden versszakban hullámtörés következik be, csend, a szellem aforisztikus nyugalma, amelyben megfogalmazódik a szak első négy sorának panasza, parancsa, tehát – lázas lüktetés közepette egy nyugodt lélegzetvétel, magáhoztérés, indokolás: „Alku, ha szent is, alku; nékem / más kell már: Semmiért Egészen!” – „Hogy minden irtózó gyanakvást / elcsittíthass, már nem tudok mást:” – „míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan / halott és akarattalan.” – S az utolsó szakban, a végén peregve, tónust változtatva a híres halhatatlan megfogalmazás: „Mint lámpa, ha lecsavarom, / ne élj, mikor nem akarom”. – Tehát tulajdonképpen a gondolati rezümé a szenvedélyhajtotta szubjektív indulatú sorok közé vetve. – A sorok aforisztikus zártsága, az enjambement-ok sajátos Szabó Lőrinc-i, verset pattantó s a szövegnek katonai parancs tagolását biztosító feszültsége, tehát nem a sorokat egybemosó, hanem mesterkéltséggel azokat kiélező jellege: „én többet kérek: azt, hogy a / sorsomnak alkatrésze légy” – avagy: „bent maga ura, aki rab / volt odakint”. – Hasonló szerephez jut, mint a Petőfi-versekben, a gondos központozás világos tagolást elősegítő sokfélesége: „Alku, ha szent is, alku; nékem / más kell már: Semmiért Egészen! / Két önzés titkos párbaja / minden egyéb; / én többet kérek: azt, hogy a / sorsomnak alkatrésze légy.”

A szöveg, a mondanivaló meglepő, merész, természetes újsága uralkodik, de az érzelmi, indulati hangsúlyok, árnyalások zenei kultúrájában, amellyel eléri, hogy a szerelem kegyetlenül önzó', megsemmisítő' mindent akarása mellett épp a mondanivalót átható szenvedélyes hév hangsúlya révén csendesen előkészítse, hogy elmondhassa a vers pozitív jelentését: „és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.” – A férfi kényére-kedvére – a férfi lelkiismeretére bízott nő a teljes szerelmi átadásban lehet csak az, akinek lennie kell. – És aki maga is szeretne lenni.

Látszólag csupán szubjektív reprezentatív vers, Szabó Lőrinc szerelmi morálja, de éppen most felemelkedik szubjektivitásából az individuális értékzóna világába, épp hitelesítő formanyelvi megvalósítás következtében; ősi szituációt revelál, olyan hangulati zónát, amely eddig kimondatlanul, alaktalanul lappangott a szerelmi élmények mögött. A modern ember szerelmi élményének ősiben gyökerező törvényszerűségének tudatosítása. Olyan elemzés, amely ennek az érzésnek a fejlődésében katartikus tudatosulást jelent. Fejlődéstörténetijelentőségű és jellegű. Előbb nem lehetett volna kimondani. Akkor érkezett el kimondásának a pillanata. A fejlődés erőinek egybetalálkozása a költő személyi alkatával jelenti mindenkor az „ihletett” költőt. Az ilyen megfogalmazásokban, a szenvedély és az ész együttes izzásában létrejön az a hangulati zóna, amely különben pusztán szenvedélyes lendületű gondolati akríbiában meg nem születhetik. Nem elég az intellektuális szenvedély, a szenvedélyes intellektus, élménnyé vált gondolatok és nem pedig gondolati élmények azok, amelyekben a spekulatív jelleg megszűnik és helyette az intenzivált jelrendszer, az emocionális zónában asszimilált és hitelesített világnézeti szervességének szimbólumrendszere jelentkezik, költői módon, sajátos formanyelvben.

A Semmiért Egészen kivételes lírai hitelessége a központozás és szakszerkezet, ritmus, mondatdallam egybejátszása, a szabatosan megfogalmazott, indulattól áthatott szöveg interpretálására és bizonyos mértékig arra a célra, hogy abban jelentésváltozást idézzen elő, mindez a parlandónak olyan bonyolult, árnyalt hangsúlyzenéjét eredményezi, csupa felcsattanással és csattanóval, és főleg olyan iramban, amely teljesen megfelel a lázas, követelődző, a szenvedély tüzében égő tartalomnak. Ebben a zónában a végső önzés követelése jelenti a vágy paroxizmusát, a szenvedély hitelességét:

„Kit törvény véd, felebarátnak
          még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
          börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.”

Mindez egyetlen parancsszó. A szerelmi örvény, a legnagyobb, a teljes szerelem a másik egyéniségének a szükségképpeni kioltása, megsemmisítése, jobban mondva önkéntes feladásának megkívánása. Legalábbis a férfi részéről. A szerelem hipokrita, humanista idealizálói, a petrarkisták, teljesen megfeledkezni látszanak arról, hogy ebben a vonzódásban, amely természetszerűleg aktusban kell hogy tetőződjék – „Idegeidben azt a villanást” – egyáltalán nem két rokon lélek egyesüléséről van szó, hanem két tökéletesen különnemű és szükségképpen egymástól eltérő alkatú emberi lényről, nőről és férfiról: két emberi pólus szikrázó összecsapása. Szabó Lőrinc szerint a férfi és a nő a szerelmi aktus negatív és pozitív pólusa – s ebben az aktusban egyesül az ember a világegyetemmel, amelynek lényegét ilyen elektromos feszültség teszi. Ebben foglalható össze valamennyi Szabó Lőrinc szerelmi vers mondanivalója. Nem erotikus versek ezek, dekadens értelemben, hanem a kozmogonikus Erósz hitvallásai. Inkább keleti, hindu, kínai értelemben, ekként furcsa módon Hellász ennek a megkésett vagy új pogánynak a szemében inkább római, horatiusi szemmel nézve, az önpusztító káosz, anarchia hazája, amely minden értéket automatikusan kivet magából: Empedoklészt, Szókratészt, Platónt, Arisztotelészt, Miltiadészt és Thuküdidészt egyaránt – semmint a szépség kultikus helye. Szabó Lőrinc legkedvesebb, állandó olvasmánya Burckhardt Griechische Demokratie kötete, erről a Görögországról szól; egy kultúra szétbomlását festi a demagógia által uralomra jutott démosz kormányzata alatt. Szabó Lőrinc, aki magánéletében nem tett különbséget mosónő és főhercegnő között, az egyikhez épp oly tiszteletteljesen szólt, mint amilyen természetes hangon a másikhoz, minden alázatoskodás nélkül, a Georgéban gyökerező teoretikus antidemokratizmusát a Burckhardt által rajzolt, valóban megdöbbentő kórképben látta szemléltetve és igazolva, amit a görög városállamok pusztulása nyújtott. 2

Bagoly Csilla

„Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.”
(Szabó Lőrinc: Semmiért egészen)¹

Először igyekezzetek megszabadulni a
szeretettől, szeretetétől mindannak, amire
eddig kényelmesen rábíztátok magatok.

A SZERETET

„A szeretet hosszútűrő, kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem hivalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy...” Pál I. lev. Kor. 13. 4-8.)

Történhet bármi, az igazán szerető a szeretett mellett/mögött, vagy éppen fö­lött áll és marad, enyhítve és oldva annak nyomasztó felelősségérzetét magá­ért, másokért, világért, hiszen az embernek talán az az egyetlen óhaja, hogy ettől a világgal szembeni szörnyű, elviselhetetlen felelősségtudatától megsza­baduljon. (Jean Baudrillard: Víruselmélet, Új Symposion, 1991. 4–5. 2–4.)

Az igazán szerető kérdés s megtagadás nélkül hordja a terheket, teljes alázattal és áldozattal.

Nem kér csak ad.

A FÉRFI

De van-e ilyen szeretet? Képes-e valaki ilyen szeretetre?

Kiadhatja magát és kinek: semmiért egészen?

Ki az, akire rábízhatja magát?

A hagyományban a férfié az óvó, védelmező szerep. A hagyományban a férfi az, akire rábíznak. „Az Atyának neve: a törvény neve.” (Farkas Zsolt: A lacani szubjektumról, Pompei, 1994.1–2.159.) A férfi a törvény.

Férfi szöveg beszél.

„De férfinak lenni egész életre szóló, vég nélküli harcot jelent. A férfi örökös harcban áll önmagával, hogy ne engedjen a folyton rá leselkedő gyengeségnek és tétlenségnek. A férfi ebben a soha meg nem nyerhető harcban jut el a végkimerülésig.” Fél, beteg, fáradt, hite is elhagyja. „Azt tenni, amit akarunk, és akkor, amikor akarjuk: ez a titkolt vágya sok férfiban ott szunnyadó kisfiú­nak. A maszkulinitás mániákus hajszolása azonban áldozatát a mindenható­ság és a függetlenség álarcának kimerítő viselésére kényszeríti. S mikor lehull az álarc, alatta ott van a remegő kisfiú.” (Elisabeth Badinter: XY, avagy a férfi identitásról, Café Bábel, 1994.1-2.171. és 177-178.)

A BESZÉLŐ SZUBJEKTUM

(Júlia Kristeva A szubjektum mikrodinamikája című tanulmánya nyomán, Pompei, 1994.1–2.

Ferdinand de Saussere egyik posztuláma, mely szerint a nyelv rendszer, lesz az alapja bizonyos strukturalista áramlatoknak és generatív modelleknek, amelyek minden emberi tevékenységet, így minden jelölő gyakorlatot rendszerként kezelnek. Ezek alkalmasak minden olyan jelölő folyamat leírására, amely a tudatos szférában működik, és feltételezi a beszélő szubjektum homogenitását és egységét.

Másik posztulátuma, mely szerint a nyelv, mint rendszer a jelölőn keresztül artikulálódik, amely meghaladja a beszélő szubjektum tudatát, nyer azonban teret, miután a pszichoanalízis betör a nyelvvel foglalkozó elméletek területére, vagyis amikor Freud kifejezése, a tudattalan megújítja a beszélő szubjektum klasszikus vagy kartéziánus fogalmát.

Kristeva a szubjektum leírására a jelölés két modalitását különbözteti meg: a szemiotikái és a szimbolikus modalitást.

A szemiotikái a késztetések (ösztöntörekvések) elsődleges szervezettsége (Freudot követve) ritmusok, intonációk és elsődleges folyamatok (áthelyezés, eltolás és sűrítés) formájában. Genetikai szempontból a szemiotikái a gyermek első utánzó szavaiban érhető tetten.

A szimbolikus a jel és az állítások működése, olyan nyelv, amely kizárja a szubjektumot, és transzcendentális egót tételez.

A szemiotikái megjelenése a szimbolikuson belül szabadjára enged mindent, ami az értelemben heterogén, vagyis a késztetést (ösztöntörekvést). Ez a heterogenitás a jelölőláncban csak a szemiotikainak nevezett jelensége­ken keresztül manifesztálódik. Olyan artikulációs hatások, amelyek a fonéma­rendszert visszafelé mozdítják saját artikulációs, fonetikus alapja irányába és következésképpen a hangképzés késztetéstől vezérelt alapjai felé.

SZEMIOTIKAI ÉS SZIMBOLIKUS

A már leírt hagyományos férfi szerepet látszik követelni a szöveg.

Már-már agresszíven, durván, zsarolva próbálja kényszeríteni a másikat/a nőt önmaga fel- és megadására, alárendeltetésére, a férfira való rábízatására.

Nem kér, parancsol. Felszólító módú igealakok halmozódnak: életed legyen, öngyilkosság, vagy majdnem az /Mutasd meg a teljes alázat, és áldozat öröméi/ mint az állat olyan légy, hogy szeresselek /ne élj, mikor nem akarom, ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd. S a címadó felszólításból már az ige is hiányzik, csak két parancsszó: Semmiért egészen.

Csak sorsomnak alkatrésze lehetsz, magad semmisítsd meg. Nincs védelem. Nem véd semmiféle törvény, de még a modernek sem. Bonthatatlan börtön vagy. Rám bízattál.

Mondódik a szöveg felszíni struktúrájában, a jelölés szimbolikus modalitásában.

De ez a túlzott magabiztosság, ez a férfiúi gőgös fölény, ez a mindent- tudó mindenhatóság nem válik-e kicsit gyanússá? Nem az kiabál-e aki fél? 

Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok,
kívánlak így is meglehet,
de a hitem rég elhagyott.

Megtörik a hang.

A gyanú igazolódni látszik, s a szöveg mélystruktúrájában, mikropoetikai (fonetikus) szinten, a jelölés szemiotikái modalitásában be is bizonyosodhat.

Statisztikai vizsgálat nélkül is érzékelhetővé válhat, hogy ennek az erős, kemény férfi beszédnek bizonyos részeiben az m hangok nagyarányú megnövekedése mutatkozik. Éppen azokban a szakaszokban, amelyek a legszigorúbb követelések:

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.

nékem
más kell már: Semmiért egészen!

Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsitíthass, már már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét

míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan 

Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom,

„Az az ajakmozgás, melyből később az m hang szűrődik majd le a nyel­vi szabványnak megfelelően, egy sokszorosan élvezetes tevékenység folya­mán jön létre. Ez a tevékenység a szopás, amikor minden hiányérzet, minden kínos feszültség feloldódik, az anya és a magzat egysége teljessé válik.” (Fónagy Iván: A költői nyelv hangtanából, Bp. 1989., 61–63.)

A tökéletes szeretve levés pillanata. A teljes meg- és odaadás, a kétely nélküli rábízatás.

Rám bízattál, a férfira, az erősre mondja a jelölés szimbolikus modalitása, s ebben megjelenve a szemiotikai szabadjára enged mindent, a férfinak kimondhatatlant:

Hogy rettenetes elhiszem, de így igaz.
Rád bíznám magam, a Nőre.

Megj. Új Holnap, 1995. szept., 88–91.

 

Kabdebó Lóránt

Semmiért Egészen vagy a A tékozló fiú csalódása
– Részlet „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”: A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében című monográfiájából – 1

„Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.” Ez a grammatikai-poétikai szólam lesz ekkortól a Szabó Lőrinc-i költői-alkotói magatartás jellemző gesztusa. De épp ez a gesztus leplez is: megrendülést takar. Amit kimond, az nem az ő óhaja, akarata, csak felfedezése. A kegyetlen tartalom megszenvedett élményről ad hírt. Keserű csalódás végállomása; érzelmi és tapasztalati fedezete: a fájdalom. Egy évtized küzdelme fullad itt ebbe a fagyba. „Egy kis értelmet a reménynek!” – ordította és szuggerálta, követelte és várta. Tulajdonképpen a tékozló fiú szónoklata, közeledése apjához pályakezdése évtizedes motívumait ismétli el. Az igazi pokol nem A Sátán Műremekei idején nyaldossa körül. Ott még tömegeket lát, a néptribun lázadó beszédeket tarthat. Van miért, van kinek beszélnie. 1928. február 5-én, a Pesti Naplóban – akkor még – Apámnál címen közreadja ezt a pár sort is magába záró hosszú verset, 2 és ezzel, a magyar irodalomban talán elsőként elindul egy úton, amely századunk emberét a maga Passióján kíséri. Pokolra szállás – metaforikusan hányszor leírtuk. Éppen a legnagyobbak jellemzésére: Bartókról, József Attila későbbi pályaszakaszáról. Az elsőség a művészi megvalósításnak ezen a szintjén nem jelenthet értékkategóriát. Mégis ezt is látnunk kell: Szabó Lőrinc talán elsőként végezte el ezt a pokolra szállást századunk magyar költészetében.

Mi volt ennek a pokolnak a „fedezete”? A teljes magáramaradtság: a lázadó elveszít minden közösségi kapcsolatot, a világ embert kiszolgáltatottá és kizsákmányolttá tevő rendjét megváltoztathatatlannak érzi, a példától, a mestertől, Babitstól végképp elszakadt, szerelmi válsága tarthatatlan kompromisszummal zárult: megmaradt családi kötelékei között, és kedvesétől is – legalábbis három évig – távol tartotta magát.

– Számkivetett vagy,
de úr, ne felejtsd el!
Kívüled semmi sincsen:
egyetlenegy vagy
egyetlenegyszer
s oly árva, mint az isten.
(Egyetlenegy vagy)

Kényszerűen kihasítja magát a világból. 1928 elején még a tékozló fiú csalódásaként éli át ezt a pokolra vettetést, 1930 szeptemberében már „úr”-ként védi a magány pozícióját, az „embertelen” létezés leírásával előlegezve a „személytelen” költői pozíciót.

Ne magamat? De! Magamat!
Mindenki magát!
Nem magamért, mindenkiért
siratom én a magányt.
Magad vagy, Ember, a hadsereged,
és a harc rémületes;
undorodj s halj meg, tiszta szív,
de míg bírsz, védekezz!
(Ne magamat? )

Egy másik versében pedig: „mi csak mi vagyunk, egy-egy magány, se jó, se rossz.” 3 Mint külön bolygók, túl minden emberi meghatározottságon. Mint a lelkek az ókori Hádészben vagy a bibliai Seolban.

Mi élteti ezt a költészetet ekkor? A kitaszítottak pártütése? De itt többes számról beszélni sem lehet. Mert minden embert magához hasonlóan a magány csapdájába vetettnek tekint – de mindenkit külön-külön veremben lát. Az emberi sors összeköt ugyan, de éppen csak a sorsszerű különlét hasonlatával.

Mégis, ez a pokol sem lehet zárt, intakt. Ezt is veszélyeztetik. A magányos ember önmagában is kiszolgáltatott: „Az üldöző nem mond le rólad!” 4 vagy: „Hány kéz szed szét és hány parancs rendelkezik velem!” Együtt és egyszerre érzékeli a társadalmi és egzisztenciális magányt és e magány kiszolgáltatottságát:

„Év, évre, cibálnak
idegen erők,
együtt, külön, össze-vissza,
sirók, nevetők;
év-évre lassan pusztulunk
gonosz ujjaik között,
nem tudva azt se: ki bolond
van e sok kéz mögött?”
(A bolond kezei közt)

Milyen lehet – vagy egyáltalán lehet-e? – az emberi kapcsolat? Nagyon keményen, ijesztő-pontosan leírja ezt is: a pokol abszurd idillje a Semmiért egészen. A vers eddigi megértő értelmezése: a magánytól szenvedő ember kegyetlen társkereső jajkiáltása. Ha az ember létállapota az állandó oppozíció a világgal, ebben társat nem vállalhat, legfeljebb „alkatrészt” szerződtethet, a bolygó lélek holdját. Ahogy ő ment tékozló fiúként valaha „apjához”, közeledjen valaki őhozzá is, aki magányában már maga is úrrá keményedett. A kiszolgáltatottság, a magány rendje így kívánja, csak ezt engedi, a társas kapcsolat modellje csak e szerint épülhet ebben a pokoli szférában. Ha az Én történeteiben csak megalázást és száműzést tapasztal, az elzárkózást választja védelmül: a társul jelentkezőtől még ezt a belső védekezést is meg kell tagadnia. Cserében mit ígérhet? Semmit. Ez a címbe is emelt feltétel. „Két önzés kétes alkuja minden egyéb”, 5 vagy – mint a végső megfogalmazás mondja: – „titkos párbaja”. A vers gondolatmenete töretlen, a költő a feltételeknek pontos ismeretében van: hiszen ezektől szenved ő maga is, saját csalódásainak emléke is benne él. Tudja: ez a tekintet nélküli, sorsszerű kiszolgáltatottság „zsarnokság” eredménye. Amit ő nem bocsát meg soha, hogyan remélheti, hogy neki megbocsátják? A záró poén mégis elüt a vers egészétől.

Szabó Lőrinc paradoxonokat kedvelő költői fogalmazásának egyik felszikrázása lenne csak?

Hallgassunk egy magyarázatot. „Az ember nem, de Isten képes a teljes integrációra. Sőt nemcsak képes, de lényege a teljes integráció. Nem joga, hanem lényege. Éppen ezért, amikor maga a költő is arról ír, hogy ez a törvényadás zsarnokság, téved. Zsarnokság lenne az ember vagy akár a költői biográfia szintjén is, de nem az a költészet magasabb rendű világában [...] s a zárás szinte már nem is a törvény kimondása; transzcendentális átváltoztatás, »varázslás« vagy megváltás birodalmába vezet el: az integrált lénynek látnia sem kell új élettere, új birodalma határait, »őrzöttből« »védetté« vált. Védett a külvilág és védett a kapcsolat belső bántalmaitól egyaránt, sőt, ami még ennél is fontosabb: védett saját magával szemben is. S a megbocsátást sem kell kivajúdnia magából többé – tulajdonképpen »szenvedéseitől megváltatott«.” Egy diáklány látja így a verset, szemben a költő ötvenesévekbeli önmagyarázatával 1991-ben. 6 Mintha a Személytelen című verssel magyarázná ezt a költeményt.

Mindenesetre – éppen a vers bevezető mondatai mutatják – a költő „pokoljárásának” része a vers is. Talán éppen e vers paradoxonában jut el a költő úgy a pokol mélypontjára, hogy hirtelen megszületik benne a megváltás eszméje is. Ahogy saját csalódását, megalázottságát mint őtőle magától való független függést leírja, abban a pillanatban már átéli annak abszurd voltát. Ha ő szenvedi (lásd A tékozló fiú csalódását), akkor kétségbeesésében még láthatja öröknek, megváltoztathatatlannak, amire esetleg csak bosszúval, foggal-körömmel védekezéssel válaszolhat; de ha már ő gyakorolja úrként, máris fel kell fedeznie a feloldás szükségességét, sőt: lehetőségét. A pokol mélypontján, amikor a megalázott és kitaszított maga válik megalázóvá és kitaszítóvá, egyszerre felfedez önmagában egy másik emberi dimenziót, amelyben már érvénytelen a pokol rendje, amelyben az összetartozás már nem a kiszolgáltatottság és kizárás rendszerét reprodukálja. Az áldozat teljessége olyan felszabadító erővel hat, hogy új erőteret teremthet („majd elvégzem magamban”), ahol nem a kizárás, de a „megbocsájtás” a jellemző.

Ennek a nézőpontnak a tudatosodása épp a Tücsökzene születése előtti pillanatban, 1945-ös Naplójában történik. Ekkor fogalmazza meg prózában a Semmiért egészen élethelyzetét: „Nem ti tudjátok, mi a győzelem, ti, győztesek! Aki alul van, az tudja, a saját gyötrelmei mutatják meg neki azt a gyönyörűséget, amit ti nem érezhettek! A pokol tudja csak igazán, hogy mi a mennyország!” 7

A tékozló fiú csalódása és a Semmiért egészen egymást feloldó ellentétek: az elsőben a társkeresés csuklik a kitagadottság magányába; a másikban a megalázás mélypontján megtörténik az ítélet („zsarnokságom”), ezzel erőt vehet a magány poklának („magam”) kapuin. A vers zárszava így lehet a társ feloldó jelenlétének jelzése. Ez a zárszó már kapcsolódhat az alapvető költői óhajhoz, amely az egymás megalázásán alapuló világ rendjét opponálja: „a világnak kedvemért ellentéte vagy”.

Szabó Lőrinc költészetében egy hagyományos emberkép kérdőjeleződött meg úgy, hogy végül egy bonyolultabb, de összetevőiben dialógusra bomló emberképet teremtett a helyében. Ha ő maga is Babits személyére konkretizálta a tékozló fiú apa-képét, akkor az általa felbontott emberképet a cím szerint is Babitshoz kötött versének szavaival jellemezhetjük: „Mit láttam benned? / Hőst, szentet, királyt.” 8 A történelemben és társadalomban tevékenyen részt vevő, a keresztény és humanista értékrend mértékét és tájékozódási pontjait vállaló szereplés lehetőségét kérdőjelezi meg.

„Menteni, menteni, megmenteni!
Könyörögni az istennek, aki
megúnta örök trónját, ingatag
angyaloknak, hogy le ne bukjanak,

visszaszegezni hulló csillagot,
mosni a felhőt, ne fogja mocsok,
látni a rosszat: nincs semmi szilárd:
és mégis akarni az ideált:”
(Felirat)

„Nevesd ezt a boldogtalant” – ezzel a sírfelirattal búcsúztatja a Babitsban sűrűsödő ideált. „S ha van is, kézen-közön elvész az ideál”.

Az ő embere egyszerre szenvedi a kényszerű szereptelenség és magány poklait, és vágyja a megváltottság pillanatait, és e két szélsőséget magába zárva éli mindennapjait.

 

Kabdebó Lóránt:

Semmiért Egészen
– Részlet a Szabó Lőrinc pályaképe című monográfiából – 1

A Te meg a világ kötet, de talán Szabó Lőrinc egész életművének legismertebb és legvitatottabb verse a Semmiért Egészen című költemény. Maga a költő is ekként méltatja a Vers és valóságban: ,,Azt hiszem, a legismertebb versem”. A Buda ostroma idején elpusztult Clark Ádám téri Lánchíd kávéházban, egy utcai ablak mellett, ,,kényelmetlen” körülmények között, sőt tudatában azok ellenére íródott és először a Pesti Napló 1931. május 24. számában látott napvilágot. Formája: tíz sorból álló strófa, a második és a nyolcadik sor kettős, a többi négy-négy és feles jambus, a versszak első és utolsó négy sora keresztrímes, az ötödik és hatodik sor párosan rímelő. A bonyolult forma ellenére a vers érvelő hangneme a szembeötlő, ezt hangsúlyozza maga a költő is kevés hangfelvételeinek egyikén. Bárha a megfogalmazás tökéletes pontosságáért a verskedvelők egyértelműen csodálják, legtöbbször mégis inkább vitatják a belőle kiolvasni vélt antifeminista költői üzenet okán.

Szabó Lőrinc harminchat évig, huszonegy éves korától haláláig élt házasságban Mikes Klárával (a családi szóhasználat szerint Nagyklárával), és párhuzamosan huszonöt évig, kedvese tragikus haláláig kötődött szerelemmel felesége valahai barátnőjéhez, Vékesné Korzáti Erzsébethez, A huszonhatodik év hősnőjéhez. De túl ezeken a kötöttségeken életrajza (és a Vers és valóság vallomássora) számtalan szerelmi kalandjáról tanúskodik. Ő maga is – minderre utalva – imigyen emlékezik versére a Vers és valóságban: ,,Hogy mi váltotta ki? Tíz évi házasság és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat. Azonkívül az a helyzet, amelyben Erzsikével voltam. Évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a vers kizárólag Nagyklárának szól; újabban azonban azt látom belőle, hogy Erzsikének is üzen valamennyire. Úgy látszik, mindkettőjüknek ragaszkodtam a hűségéhez. Az egész hűség-hűtlenség-szerelem probléma nem lehetett más bennem, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek”.

Egy évtizeddel a vers keletkezése után egy interjúban pedig így fogalmaz: ,,Kérem, én önző vagyok. A többi férfi, úgy tudom, nem az. A nők sem azok. Így aztán én egészen különleges valamit szeretnék. Örömöt és feltétlen megbízhatóságot. Vigaszt, támaszt, segítőtársat. Különösen hosszú lejáratú vagy éppen életfogytiglani szerződéseknél, amilyen például a házasság. A feleség, hacsak nem különlegesen zseniális, önálló, teremtő egyéniség, legyen alkatrésze a férje életének. Találja ebben az örömét, a becsvágyát, a boldogságát. Másképp nincs házi béke. Az egyenlő jog és egyenlő rang javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag. Vannak területek, ahol a nőnek sokkal több joga van; s vannak, ahol majdnem semmi sincs. Az a kívánatos, hogy a közös legjobb eredmény érdekében az a fél vezessen, az legyen az első, igenis, az első, amelyik – legtágabb értelemben véve a szót – különb. Amelyik a több, az erősebb. S ilyenkor a másik ne versengésre, gáncsvetésre, bosszúra, harcra fordítsa a maga szintén létező, kisebb erejét, hanem a vezető társ feltétlen támogatására. Mindenben. Ez nem lehet szép, nagy, nemes becsvágy egy asszony számára? Dehogynem lehet! Nagyon tisztelem a feleségemet, amiért úgy szereti a Semmiért Egészen című versemet, amely sokak szerint maradéktalanul feltárja a férfi »igazi« felfogását”.

Mindennek ellenére a magam értelmezése éppen az ellenkezőjét véli kihallani a versből, mint amit olvasói – és maga a költő is – beleprogramoztak a hagyományba. Már a költő önméltatása szerint is ,,nagyon magasról indult” a vers, és ez a felütés – ami még nem is közvetlen magára a témára utal: ,,Hogy rettenetes, elhiszem, /de így igaz.” Csak figyelmezteti mind az alkotót, mind a befogadót: valami rendkívüli megrázkódtatás fog bekövetkezni a vers során. Mint József Attila Téli éjszaka című verse bevezetéseként, amikor azt írja: ,,Légy fegyelmezett!”. Vagy ahogy korábban Rilke verse – rácsodálkozva az Apolló-torzó esetlegességeken-túli tökéletességére – felkiált: ,,Du mußt dein Leben ändern” (Tóth Árpád fordításában: ,,Változtasd meg élted!”). Olyan eseményre utalnak ezzel a versek, amelyek egész valójában kiforgatják az emberi gondolkozást. Ez a felütés maga különben korábban született, mégis már megelőlegezve az egész verset. Szabó Lőrinc ekként emlékezik: ,,Az első két sorát éjjel gondoltam el, reggel megfogalmazva találtam a fejemben, a többit még aznap délután írtam hozzá”. Esztétikai hatását Szabó Lőrinc már korábban is kipróbálta: egyik, a szociális feszültséget leíró versét (Tízezer magyar gyermek) ezzel a mottóval indítja:

A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.
B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!

„Egy beszélgetésből” – írja a költő a mottó alá. Ez a beszélgetés tulajdonképpen az a belső párbeszéd, amelyet Szabó Lőrinc vezet be a húszas évek végétől a magyar lírába. Leír valamit, hogy lássa-láttassa ,,rettenetességét”, lázad ellene, de ugyanakkor tudomásul is veszi, hogy minden lázadás hiábavaló. Mindez a versben ugyanakkor erkölcsi ítélkezéssé is válik: elítéli a leírt tényt magát, és elítéli a nézőt – benne vélt önmagát – is, akiről tudja, hogy nem képes változtatni mindezen. E vers témájáról is hasonlóképpen vélekedik élete vége felé a Vers és valóság emlékezésében: ,,Újabban mindjobban rájöttem arra is, hogy a monogám igény és az, hogy ez a kívánalom majdnem szükségképpen reménytelen, váltotta ki az egészet”. A költő a Te meg a világ idején éppen azokat az élethelyzeteket gondolja végig, amelyekben egyszerre igényli a szabadságot és veszi tudomásul a rabságot: ezáltal az embert egyszerre látja cselekvő szereplőnek és figyelő nézőnek. Ahogy rálát életére, élvezi a megismerés (a téma verssé alakításának) boldogságát és szenvedi az eseményekben részt vevő ember örök korlátozottságát. Emlékezésében ezt így foglalja egybe: ,,Isten bizony, mondom, hogy közben csodálkoztam magamon, hogy hogy tudom folytatni és emelni ezt a nagyon magasról indult témát”. A szenvedés pokoli mértékű, mert nem kecsegtetheti semmilyen ,,vak változás hazárd reménye” (Célok és hasznok között).

A Semmiért Egészen esetében ugyanakkor összes ekkori versének tapasztalatát fordítja a visszájára, jellegzetes témáit ,,hatalmi” oldalról is átvilágítva. Itt az Én a ,,szenvedtető” és egy – vagy több – valaki a szenvedő fél.

Milyen lehet – vagy egyáltalán lehet-e – emberi kapcsolat ilyen helyzetben? Ha ekként veszem: a vers a magánytól szenvedő ember kegyetlen társkereső jajkiáltása, a pokol abszurd idillje. Ha az ember létállapota az állandó szembenállás a világgal, ebben társat nem vállalhat, legfeljebb ,,alkatrész”-t szerződtethet: a társul jelentkezőtől a belső védekezést és méltóságtudatot is meg kell tagadnia. A kiszolgáltatottság, a magány rendje így kívánja, csak ezt engedi, a társas kapcsolat modellje csak eszerint épülhet ebben a pokoli szférában. Cserében mit ígérhet? Semmit. Ez a címbe is emelt feltétel. ,,Két önzés kétes alkuja minden egyéb” – írta a versnek a Pesti Naplóban közölt első változatában, a végső megfogalmazásban pedig így mondja: ,,titkos párbaja”.

A vers kettős nyelven beszél. Egyrészt – a hagyományos értelmezés szerint – az önző ember törvényeit fogalmazza. Másrészt ez az asszonyi sors nem más, mint a költő saját tapasztalata alapján igen pontosan leírt kiszolgáltatottság és megszomorítottság, egy idegen sorsnak a másikkal való vállaltatása. Persze Heidegger egy helyt figyelmeztet: „den Anderen bin ich nie” (Fehér M. István fordításában: ,,a másikat lenni én sohasem tudom”). De hát Szabó Lőrinc sem a másikat akarja ,,lenni”. Az önzés beteljesítéseként a ,,társ” sorsát saját kiszolgáltatottságainak tapasztalataiból állítja össze. Ő maga a zsarnok meg a ,,zsarnokságom” áldozata is. És épp ezzel töri meg az önzés erejét. Ha az életben a férfi valóban megalázója lenne is a nőnek, a vers alkotása közben költőként elszenvedi maga is a férfi szerepe által okozott sérelmeket: ezáltal máris ,,elvégezte magában” – azaz a versben, a megírás fájdalmában, ,,rettenetes”-ségében – a megváltás műveletét, amellyel méltóvá válik a ,,megbocsátás”-ra. A vers építkezése az igazság megosztását valósítja meg: a versek aktora ebben a versben maga nézővé is válik.

Szabó Lőrinc a Vers és valóságban visszatekintve a költeményre, maga is elgondolkozik minderről: valamely ,,zavaros ködlés”-ről beszél, és ,,a befejezésben nyitva hagyott válasz”-ról, mely szerint ,,nem tudtam, mit ígérhetek hálából a hűségért. De bíztam magamban és az akaratomban, hogy fogok találni ellensúlyozó értéket”.

A magam részéről a záró két sort mégsem valamilyen bizonytalan tartalmú poénként, hanem a vers lényegét megragadó eseményként értelmezem. És így tekintve a vers nem az önzés eksztázisa, hanem a szeretet apoteózisa. Legalábbis az evangéliumok dosztojevszkiji értelmezése szerint. Talán éppen e vers paradoxonjában jut el a költő úgy a pokol mélypontjára, hogy hirtelen megszületik benne a megváltás eszméje is. Ahogy saját csalódását, megalázottságát mint magától való elidegenedett függést leírja, abban a pillanatban már átéli annak abszurd voltát. Ha ő szenvedi, akkor kétségbeesésében még láthatja öröknek, megváltoztathatatlannak, amire esetleg csak bosszúval, foggal-körömmel védekezéssel válaszolhat; de ha már ő gyakorolja úrként, máris fel kell fedeznie a feloldás szükségességét, sőt: lehetőségét. A pokol mélypontján, amikor a megalázott és kitaszított maga válik megalázóvá és kitaszítóvá, egyszerre felfedez önmagában egy másik emberi dimenziót, amelyben már érvénytelen a pokol rendje, amelyben az összetartozás már nem a kiszolgáltatottság és kizárás rendszerét ismétli. Az áldozat teljességének elképzelése olyan felszabadító erővel hat, hogy új erőteret teremthet (,,majd elvégzem magamban”), ahol nem a kizárás, de a megbocsátás a jellemző.

Persze grammatikailag, formáltságában mégis olyan áttetszően jelenik meg az antifeminista szuggesztió, hogy maga a költő is egész életében külön jóvátételre, egy ellenvers megírására készült, Latinovits Zoltán pedig – minden kérlelésem ellenére – sem volt hajlandó elmondani az általa a férfiönzés mesterdarabjának ítélt költeményt. Az egyértelműsítő áttetszőség ellenében sem a költő, sem a versmondó nem vette észre, hogy olyan szöveg született a magyar irodalomban, amely – Illyés megfogalmazásával élve – éppen ennek ,,a pokolnak a temperálását”, Yeatshez hasonlóan a ,,tragic joy”-t gondolja végig a megalázottság és megszomorítottság ellenében. Ha nem is a változtathatóság, de a szenvedés megoszthatóságának esélyével. Talán ezáltal fogalmazódik meg a költőben A huszonhatodik év ideális térideje – csak alkalomra vár, hogy megszülethessen. Egy életrajzi tragédia majd kiváltja a poétikai megvalósíthatóságát.

 

Kulcsár Szabó Ernő

A „szerelmi” líra vége
„Igazságosság” és az intimitás kódolása a későmodern költészetben 1

Ha igaz, hogy „föl nem tett kérdésekben van a később jöttek esélye”, 2 akkor a két háború közti magyar lírára tárt látószögünk mai átfogó megújulása is termelt annyi vakfoltot, amennyinek a fölszámolása még bizonyosan több nemzedék hatástörténeti lehetőségeit meríti majd ki. Nemcsak azért, mert ez a korszak olyan lezáratlan jelen irodalmi előtörténete, amelyik – helyzetéből adódóan – még csak azt sem tudhatja, miben megalkotója és miben terméke saját előzményeinek. Azért is, mert az elmaradt kérdések nem tehetők föl tetszőlegesen újra bármikor. Nem akkor válnak ismét valódi kérdéssé, amikor mi szeretnénk, hanem amikor tudtul adják elmulasztásuk következményeit: amikor úgyszólván hiányként állnak útjában a hagyomány új megértésének. Éspedig mindig olyan ponton, ahol hosszú időre az dől el, mivé lesz örökségünknek ez a része: új alteritások felvételére képesítő tapasztalatként épül-e be kulturális tudásunkba vagy pedig néma tartományként hátrál vissza az időben, eltávolodott múlt válik-e belőle vagy továbbított tradíció. Mert – Landmann-nal szólva – „a múltbeli dolog egyszeri, nem visszatérő. A hagyománynál ezzel szemben nem a távolság az uralkodó, a múltbeli sokkal inkább aktuálisan nyúlik át a jelenbe.” 3

A recepció „humán indexei” és a líra antropológiai korszakküszöbe

A mi jelenünknek viszont az a kötelezettsége, hogy ne hátráljon ki az új megértés ama kényelmetlen helyzetéből sem, ahol a kérdéseket elmulasztó szakmai diszkurzus bizonyosfajta ellenállásával kell számolnia. Sajátságos módon egy olyan szakmai-filológiai ellenállással tehát, amelynek éppen saját föl nem tett kérdései miatt „szegik kedvét a tevékenysége körében tett új felfedezések”. 4 Az euroszubjektumként értett személyiség, az individuum történetének legmélyebb válságával szembesült későmodern lírának egyik legszembeötlőbb és legambivalensebb vonása minden bizonnyal az az „antihumanista” szólam, amely e költészet egyéb konstutív (köztük további „dezantropologizáló”) jegyei közül is a legtöbb félreértésre, illetve zavart filológiai magyarázkodásra adott alkalmat Gottfried Benn-től Ezra Pound-ig vagy éppen Szabó Lőrinctől József Attiláig.

„Bogár lépjen nyitott szemedre. Zöldes
bársony-penész pihézze melledet.
Nézz a magányba, melybe engem küldesz.
Fogad morzsold szét; fald föl nyelvedet”

– így József Attila 1936-ban (Magány),

„Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.”

– így meg Szabó Lőrinc, már 1931-ben (Semmiért Egészen).

A vádló kétségbeesés és a szerelmi zsarnokság beszéde annál baljósabb hatású, hogy a megnyilatkozás performatív mozzanata mindkét szövegben fölülkerekedik a közlés konstatív szándékán. Ami azt jelenti, a két szöveg nem pusztán tudtul adja, hanem végre is hajtja amit mond. A „Halj meg!” vagy a „ne élj, mikor nem akarom” kijelentés nem pusztán utal a követelésre vagy arra, hogy létezhet ilyen kívánság, hanem cselekszik is: a nyelvi formula maga – kívánság, követelés, akarat. Olyan nyelvi cselekvés tehát, amely saját történésén keresztül egy másik, nyelven túli történést akar előidézni. Még nyomasztóbb lehet annak humántapasztalata, hogy – bár az egyik esetben inkább fenyegető, a másikban pedig perzuazív 5 a követelés retorikája – ezek az emberi integritás-határokat támadó, a Másik szuverenitását sértő szövegek a ritmikusan tagolt, rímes beszéd különleges, hangzó materialitásán keresztül hívják elő a líra legősibb beszédaktusának emlékezetét, a mágikus nyelvi cselekvés illokúcióját. A legfenyegetőbb azonban az, hogy az olvasó akkor sem képes kivonni magát modern irodalmunk e két kanonizált alkotásának ambivalens hatása alól, ha tudja, hogy a vers aposztrofikus intonáltsága miatt sohasem ő az üzenet címzettje (a vers nem hozzánk „szól”, nem minket „szólít meg”), sőt arra is hajlik, hogy a kontrollvesztett kétségbeesés, illetve a morális sokkhatás esetének fogja föl a humanitáson tett ideiglenes művészi erőszakot. A művészet e veszedelmes kiszámíthatatlansága úgyszintén a kezdeteknél épült be a napnyugati kultúra esztétikai tapasztalatába. Hiszen „a beszéd ereje által – mondja már Platón Teisziaszról és Gorgiaszról – a kis dolog nagyként, a nagy pedig kicsiként jelenik meg” 6 és „aki szakértő módon csinálja ezt, az elérheti, hogy ugyanaz a dolog ugyanazoknak az embereknek a szemében egyszer igazságosnak, amikor meg úgy akarja, igazságtalannak lássék?” 7

Az „ahumánus” üzenet igazságtalansága fölött eltekintő olvasó, azzal, hogy egyfajta megbocsátással fizet az esztétikai élvezetért, öntudatlanul is – hisz így találta igazságosnak – a törvénykezés technikáit alkalmazva hagyja maga mögött az irodalmi szöveg valóságát. Vagyis észrevétlenül a jogszerűen lehetséges cserék olyan rendszerének szabályai szerint jár el, amelyet nem az esztétikai tapasztalat, hanem az igazságosságért felelős erők („törvények”) létesítenek. S noha az igazságosság kiegyenlítő szabályozottsága nagyon is lehetővé tesz megértő mérlegelést, a jog rendszere maga minden egyéb, csak nem biztonságos garanciája a szabályok alá nem vethető szöveg védtelenségének. Anélkül, hogy máris belekeverednénk a – sajátlagos igazságigényű – irodalom nyelvének retorikai rögzíthetetlensége és a vele szemben érvényesíthető igazságosság összefüggéseibe, ezen a helyen rögtön földereng az elmaradt irodalomtörténeti kérdések egyike. Ha ugyanis a líra mindig csak „grammatika, trópus és téma egymást kiegészítő viszonyában” bizonyul „a reprezentált hang nyelvé” -nek, 8 kérdés, vajon az erre a teljes komplementaritásra kiterjesztett olvasás is alátámasztja-e az „emberin” vett irodalmi erőszak vélelmét? Vagy pedig nem annyira a művek, mint inkább a fentebbi komplementer viszonyt megbontó befogadás és annak (életrajzi és tematikus) olvasásmódja felelős azért, hogy bizonyos későmodern szövegek alapvető emberi jogok (és így: humánértékek) tagadásának gyanújába keveredhettek. Hiszen nem nehéz átlátni: a kritikai méltatás – különösen a Semmiért Egészen esetében – folytonosan arra kényszerült, hogy mintegy az emberi méltóság tagadásának hallgatólagos vádja alól tisztázza a vers üzenetét. 9

Úgyszólván a fordítottjáról azt ismeri be tehát ez az eljárás, hogy a Magány, a Nagyon fáj, 10 illetve a Semmiért Egészen vagy a Körúti éjszaka 11 – elvetve az önmaga okán sérthetetlen emberi méltóság felvilágosult eszméjét, szembefordul a másik ember eszközként való használatának kategorikus tilalmával. De vajon tényleg sérti vagy támadja-e a Semmiért Egészen és számos gyanúba kevert társa a magánvaló célként értett ember (Zweck an sich) 12 integritását? Mármost ha eltávolítjuk ezt a kérdést a maga humánideológiai, illetve ideológiakritikai horizontjából s egyelőre az olvasás antropológiai referenciáit is fölfüggesztjük, az elmaradt kérdés irodalomérdekű formája ekként hangozhatnék: azt teszi-e a vers, amit mond, vagy másképpen: teszi is-e a szöveg, amit állít? Leszögeztük ugyan, hogy a Semmiért Egészen és a Magány nyelvhasználatának performatív karaktere épp abban fejeződik ki, hogy mindkét szöveg végre is hajtja, amit kijelent. Az egyik utasít, követel és ígér, míg a másik felszólít, átkot mond és vádol. Mindazonáltal érdemes közelebbről földeríteni, miként viselkednek az ilyen versek abban a játéktérben, amelynek befogadási koordinátái az alábbi chiasztikus keresztállásban képződnek: „Mihelyt egy szöveg tudja, mit állít, csakis megtévesztően cselekedhet, [...], ha pedig egy szöveg nem cselekszik, nem állíthatja, amit tud.” 13 Ennek – a szöveg képességeit feltűnően antropologizáló – ismeretelméleti látószögnek megvan ugyan az a gyöngéje, hogy az értelem történését hajlamos kizárólag a szövegnek tulajdonítani, ugyanakkor szokatlan erővel irányítja rá a figyelmet arra, hogy a gép(ezet)szerűen működő későmodern vers fokozott mértékben teszi lehetetlenné a szöveg ún. „emberi”, illetve „technikai” összetevőinek elkülönítését. Hiszen – Valéry-val szólva – olyan képződmény, „ahol a dolgok és a lények, a szenvedélyek és a gondolatok, a hangzások és a jelentések ugyanabból az energiából keletkeznek”. 14 Paul de Man fentebbi chiazmusa segítségére jöhet tehát egy olyan olvasatnak, amely a téma–trópus– grammatika komplementaritásán keresztül még akkor is érvényre juttatja az értelemtörténés nyelvi uralhatatlanságának következményeit, ha a nyelvi történést nem dekonstrukciós előföltevésekkel szituálja. Elsősorban azért, mert – elismerve, hogy a nyelvi történés nem humán esemény – az a tapasztalat vezeti, hogy a nyelvi műalkotással való találkozás olyan dialógusként megy végbe, amelynek azért változékony a kimenetele, mert a megértendő szöveg hatásimpulzusaival a befogadásnak mindig más konstellációi lépnek interakcióba. Ezeknek az értésmódja pedig csak a hatástörténeti kölcsönösség jegyében észleli egyáltalán, hogy mit tud, mond és tesz egy szöveg. Ezért nemcsak saját történetiségéről (odatartozásáról és saját meghaladhatóságáról) van tudomása, hanem a szöveg közvet(ít)ett hozzáférhetőségéről is. Ő maga tehát csak a szöveggel való cselekvő és értelmező találkozásán keresztül képes megmutatni a mű idegen közlési igényét és saját kérdésein keresztül szóra bírni az önmagában néma, sőt olvasatlan formában meg sem tapasztalható szöveget.

Az a közlési igény persze, amelynek itt a maga irodalmi (s nem pusztán tematikus, életrajzi vagy pszichológiai) összetettségében kell szóhoz jutnia, sem nem egyszeri előfordulású hatástörténeti különlegesség, sem pedig valamiféle időtlen – vagy régtől ismert, csak újként hangzó – archetípusa a történelem költészeti valóságának. Szabó Lőrinc és József Attila több harmincas évekbeli versének mély poetológiai rokonsága önmagában is indokolhatja azt a szorosabb költészettörténeti összetartozást, amelynek részletes feltárása még elvégzetlen kutatások feladata. És itt nem egyszerűen az olvasói fantáziának a versnyelvtan retorizálása (Az Egy álmai, Sivatagban, [Kiknek adtam a boldogot...], „Költőnk és Kora”) , a nyelv technizálása (A szálló vasban, A motorok, Téli éjszaka, Külvárosi éj) vagy a versbeli tekintet erős medializációja (A belső végtelenben, Testem, Óda, Téli éjszaka) révén való korlátozásáról van szó. Ezek az utóbbi években fölismert sajátosságok ugyanis főként arra világítottak rá, hogy a szó látványszerű utánalkotása helyett a költői kép, a trópus olvasására ösztönző szövegek a befogadásnak sokkal inkább azt a klasszikus-modern alakzatát ássák alá, amely egy integránsan elgondolható, arccal és hanggal felruházott lírai én vallomásos önkimondásával azonosította a szöveg igényét. Az egyik legmesszebb ható költészettörténeti fordulat azonban, amelyet a későmodern líra József Attila és Szabó Lőrinc kezén – a műfajt egy csapásra az akkori világlíra magaslatára emelve – végrehajtott, éppen abban mutatkozott meg, milyen tudatos következetességgel vetették el és értették újra e szövegek az önmagának elégséges szubjektivitás klasszikus-modern örökségét. Közelebbről is annak központi érvényű, utóromantikus metonímiáját: a versben megnyilatkozó, „teremtő” költői lélek omnipotenciájának és auratikus szubtilitásának („anyagtalanságának”) képzetét.

„Kitetszik, mily üres dolog,
mily világ visszája bolyog
bennem, mint lélek, a lét türelme.
Széthull a testem, mint a kelme
mit összerágtak a molyok.”
(József Attila: [Kiknek adtam a boldogot] )

Bizonyosan nem véletlen, hogy a versgrammatika megszilárdíthatatlansága itt éppúgy eldönthetetlenné teszi a lélek státuszát azonos és hasonlított között (ld.: a világ visszája [sőt: a lét türelme] – lélek gyanánt vagy a lélekhez hasonlóan), mint Szabó Lőrincnél az állítmány szemantikai többértelműsége kint és bent között:

„Nagyon önző és gőgös úr
a lélek, de úgy rádszorúl,
hogy fájni sem tud nélküled.”
(Szabó Lőrinc: Testem)

Mindez persze egészen eltérő szubjektumtörténeti pozícióban mutatja már a klasszikus esztétizmus fényes pályát befutott szubjektumát. Hisz az az exkluzív magánytudat, amelyre a Die Geburt der Tragödie ítélte az Európa utolsó metafizikai vállalkozását végrehajtó 15 művészt, az avantgarde és a világháború sokkja után végleg elveszítette a legitimitását. Legalábbis abban a formában, ahogyan az a világteremtő isteni képmás antropológiai méltóságából táplálkozhatott. A „vagyok, mint minden ember: fenség / Észak-fok, titok, idegenség” attraktív tüneményét nem egészen három évtized alatt annak belátása váltja föl, hogy

„Magányom koronás ura
mint minden féreg, vagyok én;
nem több, mint amit megeszek,
az állat vagy a rab növény.”
(Szabó Lőrinc: Bolondok)

Nemcsak a szintaktikai szerkezet keresztbeálló hasonlósága („vagyok, mint ... fenség”, illetve: „mint ... féreg, vagyok”) vonja itt egymás kísérteties közelségébe a fenség és a féreg képzetét, hanem a két szóalak variatív hangrendi-fonológiai rokonsága is a felcserélhetőséget, a mediális egyenértékűséget (f, e, ns, é, g, ill.: f, é, r, e, g) sugalmazza. És valóban, a hangzás materiális tapasztalatában elhalványul az én-t azonosító grammatikai szerkezetek éles értékellentéte. A későmodern szubjektum immár mind az emberközi viszonyoknak, mind a szövegnek abba a mellérendelő és konjunkciós mintázatába 16 van beleszőve, ahol – „mert te ilyen vagy s ők olyanok” (Szabó Lőrinc: Az Egy álmai) – csak úgy eszmélhet magára, mint „ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek” (József Attila: Eszmélet). Teljesen egybehangzóan azzal a történetileg új antropológiai szituáltsággal, amelyet Plessner szerint „a saját individualitás és annak elvi helyettesíthetősége (Ersetzbarkeit) közti ellentmondás kínzó tapasztalata” 17 alakít ki. Aligha véletlen tehát, hogy Rába György már a ’80-as évek elején észlelte e szubjektumfölfogásban végbement változások költészettörténeti jelentőségét: „Amennyivel összetettebb a harmincas évek emberének gondolkodása és lelkivilága, mint a századelőé volt, annyival korszerűbb Szabó Lőrinc intellektualizmusa, mely az érzelem kiéneklésében megnyilvánuló személyesség helyett a pszichikai-intellektuális élet rajzában teremt, az egyes szám első személyű előadás ellenére is, objektív költészetet.” 18 De hasonlóra figyel föl Illyés Gyula is, amikor azt hangsúlyozza: „Újak ezek a gondolatok? Költővel szemben nem ez az igény. A helyzetek újak.” 19

A korabeli szaknyelv terminológiai távolságából („objektív költészet”, „intellektualizmus”) is jól érzékelhető, hogy a klasszikus-modern szubjektum omnipotens magaslatáról „leszállított” én új konstrukciója nem hagyja érintetlenül a vallomásosság és a lírai bensőség („intimitás”) hagyományát, de megváltoztatja az antropológiai indexeitől mindinkább eloldódó szöveg kijelentéseinek érvényét, hatókörét és vonatkoztathatóságát („igazság/osság”) is. Noha a két költő poétikájának költészettörténetileg releváns hasonlóságai nemegyszer még a konkrét képalkotás, a látványt szervező optika mozgása szintjén is kimutathatók, 20 a továbbiakban a Semmiért Egészenre korlátozzuk a kérdéseinket. Pontosabban: annak a viszonynak a vizsgálatát, amely a jobb híján szerelmi lírának nevezett szövegfajtában új körülmények között jön létre intimitás és igazságosság között. A téma filológiájához képest azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem a tárgy eudaimonológiai („boldogságtörténeti”) vonatkozásai vagy a szerelemről vallott szerzői nézetek, 21 hanem a szerelem diszkurzusának nyelvi-poétikai kódoltsága és a szöveg cselekvésmódjának kérdései állnak az értelmezés előterében.

Beszéd és szöveg „széthajlása”

Egy szöveg kódolásának, kivált pedig a – romantika monologikus bensőségét Én és Te osztott intimitására cserélő – későmodern lírának különösen kiélezett kérdése lesz az igaz beszéd, az igazságos reflexió ismérveinek mibenléte. Elsősorban azért, mert – a romantika szolitáris tudatát „kimondó” magánbeszéddel (soliloquium) ellentétben – a kései modernség lírájában már egy a másik elvi hozzáférhetetlenségét is megnyilvánító nyelv artikulálja azt a különbözésben való összetartozást, amely a monológban megsemmisíthetetlen Te és a neki hangot kölcsönző Én egyenértékű kettősének intimitása. A „neki az érdeke más” (Az Egy álmai) helyzetének intim változatában ugyanis a közlés – miközben „üzenetként” elválik az alanyától – nem egyszerűen a kijelentési lehetőségek közönséges (igaz vs hamis) megkettőződésének 22 szolgáltatja ki az összetartozás bensőségét. Az intimitás osztott szerkezetéből adódóan reá hárul egy másik kockázatos kívülhelyezési művelet terhe is. Mégpedig a vele különbözve összetartozó Te idegen igényének igazságos megszólaltatása. Ráadásul, ha a szerelmi líra a vallomástétel, az „őszinte” érzelmek megnyilvánításának helye, akkor legkésőbb a romantika óta annak tapasztalatával is számolnia kell a Te-t megszólító beszédnek, hogy a saját szerelemélmény igaz önkimondása lehetetlen a kommunikációban: az őszinteség maga nem közölhető. A vallomás tehát épp a vallomás funkcióját képtelen teljesíteni. Vagyis a szerelem éppen ott kényszerül őszintétlenségre, ahol igazolni próbálja a valódiságát. Luhmann-nal szólva: „Intim viszonyokban minden kommunikáció olyan közölhetetlenségeknek van kiszolgáltatva, amelyeket ő maga konstituál.” 23

A Semmiért Egészen annyiban joggal nevezhető – hagyományos fogalommal – a szerelmi líra alkotásának, hogy az emberi kapcsolatok egyik legfőbb médiumán keresztül beszél az intimitás (látszólag nagyon is szokatlan) konstrukciójáról. Annyiban viszont bizonyosan nem a klasszikus szerelmi líra folytatója, hogy magát a szerelmet távolról sem a másik tökéletességétől megbűvölt vagy szenvedélye rabjaként cselekvő/szenvedő/követelő én intimitásvágyával hozza összefüggésbe. Sem az nem történhetik tehát itt meg a beszéd alanyával, hogy saját énjébe olvasztva számolja föl a másik idegenségét, sem pedig az, hogy a másikban való feloldódástól remélje identitása újralétesülését. Mert akár a másik meghódítása, akár a neki való alávetettség jegyében képződik meg az intimitás, harc és/vagy kapituláció ellentétes aszimmetriájából sem az annihiláció, sem az önmegújulás értelmében nem keletkezhet valódi kölcsönösség. Olyan legalábbis nem, amelyben a másik egyedi világának méltánylása és „a másik személyének igenlése” 24 teremthetne elválasztottságot is tartalmazó bensőséget. Ilyenkor ugyanis mindkét fél éppen attól az én-jétől idegenedik el, amelynek kölcsönös vonzásából a szerelem egyáltalán keletkezhetett. Itt „a szerelem az identitás elvesztésében tetőzik – nem pedig, mint ma gondolnánk – az identitás elnyerésében.” 25

Az intimitásnak azt a konstrukcióját azonban, amely az összetartozás feltétlenségét az elválasztottságon keresztül teszi láthatóvá, épp saját legotthonosabb irodalmi műfaja, a szerelmi líra képtelen színre vinni. Hiszen nemcsak azon a ponton ütközik akadályokba, miként őrizze meg azt a dualitást, amelyre már pusztán a róla való beszéd rányitja a nyilvánosságot. Fokozza ezt a lehetetlenséget, hogy a bensőség nyilvános kódolásának olyan világok közt kell különböztetnie, amelyekben eltérő szabályok uralkodnak. „Az egyenlő jog és egyenlő rang – mondja erről egy 1942-es interjúban Szabó Lőrinc – javarészt elmélet, babona. A házastársak vagy szerelmesek belső jogait a két ember el sem gondolt, külön, személyes megállapodása alakítja ki gyakorlatilag.” 26 Az intimitást megteremtő szabályok sehol nem eshetnek egybe a nyilvánosan jóváhagyott és normák alá helyezett személyközi viszonyok rendjével (ellenkező esetben intimitás nem léteznék), mégsem maradhatnak kívül az igazságosság hatókörén. Mert igaz ugyan, hogy az intimitás exkluzív terét a bensőség szabályai alakítják ki, de „ha a privátszférának olyan térnek kellene lennie – emlékeztet Rawls új könyve –, amelyben nem érvényesül az igazságosság, akkor ilyen szféra nincsen.” 27

Mármost ha részben maga az intimitás is olyan külső szabályzás alatt áll, amelynek igazságosságát egymással együttműködő („jogi”) személyek kooperációja tart fönn, a bensőség alanyai maguk is e kettős szabályozottságnak vannak alávetve. Éspedig olyan módon, hogy egyik diszkurzusban sem lesz módjuk az igazságosság vagy a jogszerűség egyeztetés nélküli („természetjogi”) formájára hivatkozni. Innen a fiatal Nietzsche meghökkentő fölismerése, mely szerint „emberi jogok nincsenek”. 28 Mert ez a megfigyelés nemcsak az eudaimonia ideológiája alól vonja ki az intimitás igazságosságának problémáját („Senki nem érdemli meg a boldogságát és senki sem a boldogtalanságát”), 29 hanem az ember eszközként való használatának kanti tilalmát is elválasztja a maga természetjogi alapjaitól. Az önmaga céljaként értett emberi méltóság sérthetetlenségének törvénye levezethető ugyan a natúrából, ám érvényesíthetősége egymással kooperáló és egymást egyensúlyban tartó erőkre van ráutalva. Ha érteni akarjuk a Semmiért Egészen diszkurzusának különleges feszültségét, akkor irodalmunk e „legigazságtalanabb” alkotásának 30 megrendítő és fölemelő hatását bizonyosan nem humánideológiai ambivalenciákban, nem az ember megalázásának pátoszában vagy a fájdalom (dekadens) élvezetében kell tehát keresnünk. De nem is a katartikus hatásesztétikák azon arisztotelészi hagyományában áll ez a vers, amely „az emberi egzisztencia határait és veszélyeztetettségét” bemutatva késztet önmagunk megismerésére. 31 A trópusoknak a szöveg perzuazív retorikáját szüntelenül „felülíró” nyelvi mozgása annak a tudásnak és cselekvésnek a drámai antagonizmusát viszi színre, amely az irodalom igazságosságán keresztül részesít az intimitás nyelvi és referenciális kiszolgáltatottságának kettős tapasztalatában. Abban, hogy az intimitás összetartottságát és bensőségének kimondhatóságát ugyanúgy az a nyelv semmisíti meg, amely exkluzívvá tette; mint ahogy abszolút terét is az a – megegyezéses cserék működtette (és szavatolta) – igazságosság számolja föl, amely privátként egyáltalán létesítette.

Meglepő-e vajon, hogy a későmodern irodalmi episztémé szubjektumát is olyan nyelv formálja meg, amely mindinkább diszkurzusként tesz hozzáférhetővé minden szociális köteléket. Lacan is – alighanem Heidegger nyomán – azért nevezi ezzel a terminussal, „mert nincs más eszköz a jelölésére attól kezdve, hogy észrevettük, a szociális kötelék abban a módban horgonyoz le, ahogyan a nyelv szituálja magát és bevésődik, szituálja magát azon, ami mozog (grouille), vagyis a beszélő lét(en).” 32 Ez a nyelv egyszersmind azoknak a szabályoknak a nyelve is, amelyek egymás ellenében létesítik a kint és a bent, a köz és a magán érvényét, és olyan tiltott felcserélhetőség jegyében választják el egymástól az anonim és a személyes igazságát, amelyek mindig rákényszerülnek az igazságosság egyik legkényesebb aktusának elrejtésére. Így próbálván feledtetni, hogy az egyedi, a privát és az intim kivételességét ugyanazok a törvények korlátozzák, amelyek – mindenkire vonatkozván – különös gyanánt szavatolják is. Ily módon a különöst azon az áron tartják – igazságtalanul – egyszerre belül és kívül is az igazságosság rendszerén, hogy a tiltott fölcserélhetőségek határai mégiscsak átjárhatónak bizonyulnak. Mert ahogyan a nyelvi fölcserélődés kint és bent között bekövetkezik („a lélek [...] úgy rádszorúl, hogy fájni sem tud nélküled” [Testem]), ugyanazon performancia elve szerint van egyszerre kívül is, belül is minden történés az igazságosság rendszerén:

„Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt sértetlenül?”
(Az Egy álmai)

Már pusztán e kétféle jelentéssel intonálható részlet is kielégítően tanúsítja, hogy kint és bent, rejtettség és nyilvánosság, egyedi és törvényszerű nem egyszerűen tematikai ismérve a későmodern lírának. Sokkal inkább az önmagának elégséges szubjektivitás esztétista pozíciójából kireflektált, külsővé tett, tehát a nem-én-től, a másiktól függetlenül immár nemcsak szituálhatatlan, hanem hozzá sem férhető én interszubjektív önmegértésének elsődleges poétikai kérdése. Elsősorban ezért szólal meg benne váratlan mennyiségi nyomatékkal a jog szókészlete, az igazságosság nyelve és kivált annak új diszkurzusa. Egyegy szövegből véve csak példát: „Törvényszék? Én is az vagyok!”, „Emberek, ti ítélni mertek?”, „...ítélek és szánakozva / felmentlek titeket, Vakok” – így Szabó Lőrinc. „Tudod, hogy nincs bocsánat”, „a bűn az nem lesz könnyebb”, „Ne vádolj, ne fogadkozz”, „Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél” – így pedig a pályatárs, József Attila.

Innen tekintve aligha véletlen, a Semmiért Egészen szerkezetének teljes szövegpoétikai képződését mélyen áthatja a cserélhetőség szemantikájának mozgása és annak technikái. Nem nehéz ugyanakkor észrevenni, hogy az intimitás különös szabályrendszerének felépítése közben a szöveg perzuazív retorikája olyan meggyőződés áthangolásán munkálkodik, amely – a nyilvánossá tett beszédhelyzetben – nemcsak a nyilvánosság védelme alatt áll, hanem néma instanciaként éppen annak csereelvű igazságossága szerint szituálja magát a társiasság másik oldalán. Ez a retorika ezért nemcsak perzuazív, hanem egyszerre asszertív is, amennyiben nem pusztán meggyőzésre törekszik, hanem – a köz törvényeire tekintő személyes érdeket mintegy leleplezve – rá is mutat arra az ellenerőre, amely a másikat egyszerre helyezi el innen és túl is az intimitás határain. Arra a köz igazságossága felől kijátszhatatlan potenciálra, hogy – miként a vers megszólítottja – senki sem igenel olyan szabályrendszert, amelynek általános érvénye szemben áll az ő érdekeivel:

„Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
(...)
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél
addig énhozzám nincs közöd.”

Annak következtében tehát, hogy a szöveg megszólítottjának kettős szituáltsága nem engedi bezárulni az intimitás körét, nemcsak ez utóbbi veszíti el a maga exkluzivitását, hanem a vers is kettős útra kényszerül. 33 Ami nem jelent egyebet, mint hogy egyszerre fogja elismerni és el is vetni az igazságosság igaztalannak tartott rendjét, a cserékre épülő kiegyenlítődés – már Nietzschénél kompromittált 34 – összjátékát. Mert míg egyfelől a harc erőegyensúlyából („két önzés titkos párbaja”) vagy az egyeztetett érdekek csereértékéből származtatja és bélyegzi meg a kialkudott igazságosságot („Míg cserébe a magadénak / szeretnél, teher is lehetsz. / Alku, ha szent is, alku”), lényegében maga a szöveg szemantikai cselekvése is egyfajta cserét leképezve megy végbe: „és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd”. Hogy persze ez az ígéret beszédaktusán keresztül megtörténő cserélődés az igazságosság ugyanazon rendjének a része-e, mint amelytől a szöveg elhatárolja magát – egyik legfogósabb kérdése a Semmiért Egészen értelmezhetőségének. Ennek a saját ígéretben (cserében?) a másikat is cselekedtető rejtelmes prolepszisnek nem minden ok nélkül szentelt nagyobb teret a Szabó Lőrinc-recepció, mint a vers teljes retorikai alkatának. Mindenesetre az alku csereelvű igazságát elutasító perzuazív és asszertív illokúciók egymást fokozva támogató összjátéka olyan föltartóztathatatlan erővel építi föl a követelt intimitás képtelen aszimmetriáját, hogy önkényre váltja az érdekek csereértékének kölcsönösségét. Olyan másik, kívülről törvényesíthetetlen, sőt nyilvános cserét követel ki („Mutasd meg [...], / hogy a világnak / kedvemért ellentéte vagy”), amely azzal, hogy láthatóvá teszi („mutasd meg”) az intimitás csak zártan létező konstrukcióját, egyszersmind alá is ássa a létesítésére irányuló erőszakos szándékot. Ennyiben tehát – a vers kimondott szemantikai szándéka ellenében – magát a privát társiasság egyoldalú megalkothatóságának illúzióját kérdőjelezi meg.

Ezek az önkéntelen fölcserélődések már csak azért is figyelmeztetőek, mert a szöveg jelentéstani szerveződésének szintjén is elő vannak készítve („bent maga ura, aki rab / volt odakint”). A versnek már a nyitánya is olyan alternatív távlatba helyezi az összetartozás választhatóságát, amely nem tartalmazza jó és igaz hagyományos kontaminációját: „Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz.” A rossz („rettenetes”) mint igaz, illetve a jó mint hamis olyan átfordított értékszerkezetként érvényesül végig a szövegben, amelyet éppúgy nyomatékosít a kint és a bent – Szabó Lőrincnél szinte állandósuló – axiológiai megfordíthatósága, mint az áldozat örömének és a zsarnokság kínjának egyenértékűsége. A társiasság e szabálytalan szerkezetét ugyanis eleve olyan stabilizálhatatlan szöveghelyzet alanya építi, amelynek nem kölcsönözhető egyértelmű antropológiai arculat. Azonosítását – más Szabó Lőrinc versek tanúsága szerint – elsősorban az nehezíti meg, hogy hiányoznak azok a premisszák, amelyek valamely egységes pszichogenezis vagy irányszerűen képződő „sors” alanyaként tehetnék hozzáférhetővé:

„Nem vagyok kész? vagy összedőltem?
A szeretet s a gyűlölet,
melynek száz keze épített,
alszik vagy meg is halt köröttem.
(...)
de tanulságnak megmarad,
hogy az épülő ház s a rom
egymáshoz mennyire hasonlít.”
(Harminc év)

Az én rögzítetlen, többirányú láthatósága az identitás átfordíthatóságához vezet, amely nagyon is beleillik a vers egész struktúráját szervező cserélődések rendszerébe. A jelentésképzés reflexiós szintjén az én-nek ez az önmagától való konstitutív távolsága az első biztosítéka annak, hogy – a vers grammatikai trópusainak támogatásával – némelykor olyan messze kerüljön saját kijelentéseitől, ahol azok akár az ellentétükbe is fordulhatnak. Ezt váltja ki mindjárt az első versszak nyitányán egy különös enjambement beíródása, aminek eredményeként a materiális íráskép és a közlés immateriális értelem-összefüggése közti feszültség kétféleképpen teszi értelmezhetővé az alábbi sorokat:

„Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság vagy majdnem az.”

Értelemszerű olvasatban a közlés – egyfajta önkioltásra szólítva föl a másikat – a szerelem élettől elválasztott, annihilációs formáját követeli a megszólítottól. A szöveg materiális képét követő olvasat viszont, amely szükségszerűen a sor egységéhez igazodik, arra a következtetésre juthat, hogy az első kijelentés szerint a szerelemhez (saját) életre, vitalitásra van szükség, azaz, „ha szeretsz – élj”. Ez viszont mérhetetlen ellentétét képezi az előző sortól függetlenül persze nem olvasható követelésnek, hiszen az az életet többé-kevésbé az öngyilkossággal azonosítja. És különösen a záróstrófa ama parancsának, hogy „ne élj, mikor nem akarom”. A Harminc év alanyának többféle láthatósága a grammatikai alakzatok uralhatatlan mozgása következtében itt most valóban kézzelfogható valósággá válik: a vers én-je egészen mást mond a beszéd alanyaként, mint amit a szöveg scriptoraként („lejegyzőjeként”) ír.

Abban persze semmiféle poétikai különösség nincsen, hogy a közlés és információ lehetetlen egybeesése következtében az irodalmi mű szubjektuma egyidejűleg nyilatkozzék meg a szöveg és a beszéd alanyaként. Az irodalom médiumának különös, anyagtalan materialitása bármikor képes ezt az antropológiai nézetből meglehetősen fenyegető hasadást előidézni. Utóbbit talán azért érdemes éppen a Semmiért Egészen esetében hangsúlyoznunk, mert – utaltunk rá – a humándiszkurzus horizontjában ezt a verset meglehetősen nehéz antropológiai érvekkel védelmezni. A szöveg fentebb idézett hangsúlyos helye azonban nemcsak az előbbi értelemben fordul szembe saját közlése tartalmával. A „ha szeretsz” formula ugyanis nem korlátozódik feltétlenül a szöveg szemantikai szintjén követelt zárt intimitásra. Sőt, grammatikai amfiboliaként éppen hogy nem tesz eleget a privát és a nyilvános tér elválasztására irányuló szándéknak, hanem – miközben második személyű tárggyal ellátott igei kijelentésként talán belül marad az intimitás körén („ha szeretsz [engem]”) – általános érvénnyel is olvasható maximaként („ha szeretsz [értsd: egyáltalán, definitív tárgyra vonatkozás nélkül]) kifejezetten bontja a kint és a bent, a köz és az intim közti határokat. A cserélődésnek ezt a komplex dimenzióját poétikai oldalról még csak tovább artikulálja a lírai hang aposztrofikus intonálhatósága. Ha ugyanis a lírai szöveg megszólaltatása csak a saját (olvasói) hang kölcsönzésével lehetséges, akkor a „ha szeretsz, életed legyen / öngyilkosság vagy majdnem az” kijelentés éppoly stabilizálhatatlan sokértelműséggel bizonyul valamely Te-re vonatkoztatott követelmény kimondásának, mint az önmegszólítás alakzatának. Ahol is a kijelentés ismételten a verspartitúra énjére vonatkozik vissza, azaz, ugyanazt az utasítást adja a beszélőnek, mint – akinek a személyével az ebben az esetben egybeesik – a megszólítottnak. Ekkor viszont a vers megint nem aszimmetrikus bensőséget épít, hanem ugyanazokat a privát szabályokat tartja érvényesnek önmagára, mint amelyeket a másiknak előír.

Hogy aztán ez a kettősség az egész vers olvashatóságának uralkodó allegóriájaként viselkedik, mi sem szemléltetheti jobban, mint a grammatikai trópusoknak az a viselkedése, amely folyamatosan ellenében hat, ellensúlyozza és korlátozza a perzuazív szólam nemegyszer erőszakos retorikáját. Az önkény nagyhatású aszindetonokkal („ne élj”, „ne szólj”, „ne sírj”, „ne lásd”) végletekig fokozott szólama olyan kettős retorikai magaslatba helyezi a vers fináléját, ahol a szöveg végül szétválaszthatatlanul állítja és cáfolja saját kijelentéseit. Annak meggyőződése, persze, hogy itt a 20. századi magyar líra egyik legnagyobbszerű verszárlatában a szöveg már a nyelv teljesítőképességeinek határán működik, azért szorul indoklásra, mert Szabó Lőrincet nemigen szokás a Vörösmarty(akinek látens jelenléte sokkal erősebb ebben a lírában, mint látszik) vagy Kosztolányi-típusú artisztikus nyelvteremtők sorában emlegetni. Csakhogy a „költőietlen” költő 35 nem mindig hízelgő oxymoronja abban a nyugatos esztétikai elváráshorizontban ragadt rá Szabó Lőrincre, amely javarészt még ma is a képiesség ún. komplexitásán és intenzitásán méri a poétikai értékeffektusokat. A képi fantázia esztétikájával szemben (mely talán inkább a képzőművészetben – s ott sem maradéktalanul – volna a helyén) Szabó Lőrinc lírájában elsősorban az a grammatikai képződés a meghatározó, amely sokkal szigorúbban tereli a befogadást egy olyan (ha szükséges így mondanunk: kép)olvasás felé, amely a de Man-féle triviumban a tárgyias-tematizáló képzelet helyett a grammatika és a szintaxis mezőnyében juttatja erősebben érvényre a tropológia mozgását. Korán fölfigyelt ugyan a szakirodalom a grammatika újfajta retorizálására, de – főként a Te meg a Világ kapcsán – elsősorban a „pátosztalan, és éles rajzú látásmódot”, 36 „a romantikus énlírára jellemző vallomás” hiányátó, 37 a gondolat „szellemi térhatását” 38 hangsúlyozva még a (neo)klasszicizmushoz közelítette 39 az „összefüggések költészetének” 40 hangnemét: „szókincse puritán, legtöbbször mellőzi a költői képet, és fogalmi látással, a logika világosságával elemzi a szituációt (...) Ez a nyelv szikár, lényegretörő, nem teremnek benne stílusvirágok. Gyér jelzői nem színeznek, nem hangulatkeltők, és nem is sejtetik a lélek örvénylőbb rétegeit, mint ezt Halász Gábor vélte. Feladatuk a pontos fogalmi árnyalás vagy legfeljebb a megkülönböztetés.” 41

Hogy az összefüggéseknek ez a „költőietlen” költészete valóban „fogalmi látással” és „szellemi térhatással” helyettesítené a stílvirágos lírai képalkotást s neoklasszikus nyelvi moduszba fordulna, azért valószínűtlen, mert benne nem megszűnik, hanem a konjunktivitás uralta grammatika – talán kevésbé látványos, mindenesetre: kevésbé látványszerű – mezőnyében erősödik föl a trópusok, a szintaktikaiés gondolatalakzatok működése. És valóban, a Semmiért Egészen zárlatában a vers vezérlő kódjának uralma alatt különös sűrítettséggel és mégis radikális széthangzásban/szétírásban összegződik ennek a szövegnek minden közlése és tudása, minden tette és üzenete. Láttuk, hogy a kint és a bent, a köz és a magán szemantikailag élesre vont, a grammatikától azonban átjárhatóvá tett határai egyszerre kötik össze és választják is szét mindazt, amit a vers mond és cselekszik. A záró strófa ismét a kint és a bent, a törvényen belüli és kívüli szituáltsággal hozza összefüggésbe a megkövetelt aszimmetrikus intimitást:

„Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.”

Ezt a maga feltétlenségében különösen fenyegető, direktív szólamot az aszindetonok már idézett parancsai olyan állapot felidézéséig fokozzák, amely egy végleges, sírszerű („ne sírj”) börtön nyithatatlan helyévé változtatja az abszolút bensőséget. Ezen a ponton szemantikailag a visszavonhatatlan („megfellebbezhetetlen”) törvényen kívül helyezésben fejeződik be a zoologizált védtelenség képletes mortalizációja:

„Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;”

A bonthatatlan börtön azonban olyan helye a rabságnak, amelyről a – a keretezés szimmetrikussága miatt a záró strófával mindig egyenlő értéknyomatékú – nyitó versszak általános érvénnyel állította, hogy „bent maga ura, aki rab / volt odakint”. Ezért aztán a motivikus szituációismétlés azonnal a kint és bent viszonylagosságán keresztül hívja vissza a rabság kétféle láthatóságának emlékezetét. A grammatika szintjén bekövetkező tropológiai elmozdulás így azt valószínűsíti, hogy a bonthatatlan börtön foglya – akit egyébként a „ne lásd” fordulata nem a világtalan állapotra, hanem a bezártság elfelejtésére szólít föl – mégsem került az abszolút alávetettség helyzetébe. Mert ahogyan ebben a versben az uralkodó szervezőelv (cserélődés és konjunkció) 42 értelmében úgyszólván minden megfordítható, az a rab, aki metonimikusan egyszersmind úr is, éppoly változtatható identitás megnyilvánítója, mint az intimitás konstrukcióját építve bontó beszédalany. Ha tehát a konjunkció maga is a megfordíthatóság grammatikai allegóriája, akkor itt nemcsak a börtön nem véglegesen bonthatatlan, hanem a szöveg időtengelyén sem zárultak le a kétirányú tropológiai mozgások. Hiszen a szöveg egy újabb mellérendeléssel – mely egyidejűleg a csere mozzanatát is tartalmazza („és én majd [értsd: én pedig/meg majd, illetve: és én mindezért, cserében]”) – érkezik el a zárlatához:

„és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.”

A „rettenetes, de így igaz” (vagyis az igazságtalan intimitás) elfogadtatására irányuló felszólítások, érvek, panaszok, magyarázó asszerciók és követelő parancsok apodiktikus szólama itt váratlanul sokkal szelídebb nyelvi modalitásra cserélődik. Úgy is fogalmazhatnánk, a direktív illokúciók hirtelen kommisszív illokúciókba fordítása 43 úgyszólván egycsapásra függeszti fel a szöveg eladdig uralkodó diszkurzusát. A beszédnek itt ugyanis sarkalatosan megváltozik az általa mondottak igazságtartalmához való viszonya. Mert míg a versen végigvonuló követelést a rettenetes igazság kétségbevonhatatlansága „igazolta”, a bensőségesre fordult dikció tud arról, milyen szélsőséges igazságtalanságot („zsarnokságom”) képvisel. Ekkorra ugyan már mi is tudunk arról, hogy – miként a rabság, úgy – a zsarnokság is az ellentétébe fordítható, ám ezúttal nem lehetséges szemantikai feloldozás. Ezért van kardinális jelentősége annak, hogy a vers zárlatában a követelés kizárólagos szólamát egy egészen más típusú beszédaktus, az ígéret váltja föl, a megbocsátás ígérete. Méghozzá egy olyan – egyszerűbb formáit tekintve sem könnyen klasszifikálható 44 – beszédesemény, amely itt különösen képtelen módon úgy ígér a másik nevében(!), hogy azt úgyszólván saját cselekvése révén cselekedteti. Azaz: önmagán belül teremti meg a csak kívül, nyilvános beszédaktusban lehetséges megbocsátás feltételeit. Nem csoda tehát, hogy a recepció antropológiai olvasatában a megbocsátás szempontjából itt egyedül a lelkiismereti munka jöhetett szóba. Ez a munka azonban szó szerint még elvégzendő, jövőbeli valami. Egyelőre mindössze olyan ígéret, amely valóra váltásának – az őszinteség közölhetetlensége okán – messzemenően rendezetlenek a garanciái. Mármost, ha ennyiben összegződnék a költemény, a megfordíthatóság minden omnipotenciája kevés volna ahhoz, hogy összetettebb hatást hagyjon hátra az egyoldalúság megbocsáthatatlanságán érzett melankóliánál. A jobbik esetben. A másik lehetőség már inkább a felháborodott elutasításé.

A szerelmi líra ideológiájának megsemmisítése

Úgy tetszik azonban, hogy a (jelentéstanilag magyarázhatatlan s ezért mindig ambivalensnek érzett) katartikus végkicsengésnek mégis inkább egy olyan versbeli történés az oka, amely nem marad el, csupán nehezen észrevehető. És ennek úgyszólván semmi köze nincs a beszélő én által elvégzendő munkához. A végkicsengést megalapozó és a vers esztétikai tapasztalatának horizontját átrendező esemény paradox módon ugyanis egy újabb törvénytelenség árán következik be. Hiába ígéri, ezúttal valóban nem a beszélő én, s kivált nem az (erkölcsi jóvátételtől vezérelt) lelkiismeret cselekszik. Ami itt történik, az színtiszta nyelvi esemény, márpedig a nyelvnek nincs lelkiismerete, a szöveg nem oldoz föl senkit és nincs módja megbocsátásra. A grammatika retorikája sosem könyörületes. Baljós fékezhetetlensége bármikor túltesz „a szenvedély vadállati önkényén” 45 vagy „a vágy paroxizmusán”. 46 Láttuk azt a folyamatot, ahogyan a vers megszólítottja már-már a zoológiai megalázottság állapotában kerül „törvényen kívüli” helyzetbe – és így egyszerre az intimitás körén belülre. Ha nem feledkezünk meg arról, hogy ez az egész folyamat virtuális természetű és csupán a követelés nyelvének valósága, akkor valóságosnak csupán azokat a nyelvi eseményeket vehetjük, amelyek ténylegesen meg is történnek. Elsősorban a konjunkciókra, enjambement-okra visszavezethető cserélődések és az alakzatok grammatikai térben végbemenő, megfordítható mozgása. Ami a perzuazív beszéd hatására mindezeken túl „bekövetkezhet”, az a követelés elfogadása (ennek hiánya, az elutasítás egy sikertelen beszédaktus referenciális jelzése maradna csupán).

A követelésben megszólaló ígéret tehát nemcsak mond, hanem cselekszik is: végrehajtja, amit kijelent. Az ígéretben előrevetített állapot azonban a grammatikai térben megállíthatatlan mozgás jóvoltából csak úgy jöhet létre, ha egy újabb törvénytelenség performatív eseménye teremti meg. Közelebbről is e törvényen kívül helyezésnek egy másik, ellentett értelmű változata, amely talán az előbbinél is több joggal tarthat igényt visszavonhatatlan érvényre. Mert míg a „bonthatatlan”, sírszerű börtön a törvényenkívüliségnek csak lent elgondolható, jogfosztott terével azonos, a megbocsátás jogon túli aktusa csak olyan kivételezett személy előjoga lehet, aki kizárólag a törvények fölött helyezkedik el. Láthattuk, a beszéd alanya a lent törvényenkívüliségébe taszította a megszólítottat – és ebből a helyzetéből próbálja rábírni a megbocsátás gesztusára. A szöveg alanya viszont – akit magát épp a fentebbi tropológiaigrammatikai események konstituálnak – olyan előjogokkal ruházza föl, amelyeknek a létesítése maga igazságtalan. Hisz aki megbocsát, az azért adhat kegy(elm)et, mert a törvényenkívüliség törvény fölötti helyéről van módja felülírni az igazságosság rendjét. Nem véletlen, hogy a zárlat föltűnően ritka rímpárja („ne lásd” / „megbocsásd”) akusztikusan a versnek épp azt az egyetlen vele egybehangzó helyét hívja (ráadásul két azonos hangzón keresztül!) vissza, ahol az önkényes csere a másiknak a világból való teljes kizáródását 47 jelentette volna („megbocsásd” – „nem tudok mást”). Ezen a ponton – a versgrammatika cselekvése jóvoltából – az önkényes csere teljes ellentétébe fordul: az ígéret szemantikai határait áttörő nyelvi esemény olyan „törvénytelen” magasságban jelöli ki a megszólított helyét, ahol maga a hely szavatolja az igazságosság bármely rendszerének érvénytelenítését. Bizonyos értelemben úgy, mint a kegyelmi fórum jog fölé emelt (jogon kívül helyezett) intézménye, mely az egyetlen „törvényes” („jogosított”) színtere az önkényes cselekvésnek. Mintegy a Nietzsche adta értelemben: „Az igazságosság, mely azzal kezdődött, hogy »minden megfizethető, mindenért fizetni kell«, [...] úgy végződik, mint minden jó dolog a Földön, önmagát érvénytelenítve (sich selbst aufhebend). Tudjuk, mily szép neve van az önmagát érvénytelenítő igazságosságnak – a kegyelem; ez pedig, miként az magától értetődik, a leghatalmasabb előjoga-, még pontosabban: jogon túlisága marad.” 48

De ahogyan a szöveg történései nem tudnak „igazságot szolgáltatni”, csupán láthatóvá tenni az „igazságosság” önmagát aláásó nyelvi konstrukcióját (ez esetben az alávetett Te tökéletes felüllétét), úgy intimitás dolgában sem vetik alá magukat a jelentésképzés ideológiai akaratának. Mert már csupán azzal, hogy a szöveg a megfordíthatóság jegyében felülírta az igazságnak azt a „rettenetes” rendjét, amelyet a beszéd alanya a kalkulált érdekegyensúly helyébe állított, értelemszerűen beavatkozott az intimitás aszimmetrikus konstrukciójába is. Éspedig – az utolsó érvényes megfordítást végrehajtva – nem hasonlóvá teszi az én-t a másikhoz, hanem cserélhető helyzetben teszi láthatóvá az ellentett oldalon. Kettejüknek az intimitás körén belül elfoglalható pozíciója így nem olvadhat egybe, ám mindig cserélhetővé válik. Ami azt jelenti, hogy ez a cserélődés itt most éppen a mindenkori másik identitását védi meg a megsemmisítő romantikus egybeolvadástól. Mert a szöveg nem teszi lehetővé a mindig Én-be fordítható Te olyan elhelyezkedését, ahol az intimitás a másiktól való semleges elválasztottság vagy a járulékos hozzárendeltség alternáló rendjeként képződik meg.

Láthattuk, a beszéd minden uralmi igénye visszafordíthatónak bizonyult a trópusok mozgásában: a kintből benn, a lentből fenn, az alázatból fölény, a rosszból jó, a rabságból uralom, a kiszolgáltatottságból önkény válhatik. Ahogy az Én, úgy a Te sem tartós birtoklója e pozíciók egyikének sem. A köztük való változó elhelyezkedés stabilizálhatatlansága – különösen a „Nem vagyok kész? vagy összedőltem?” emlékezetével – sokkal inkább egy olyan mozgásra emlékeztet, amelynek nem az Én és a Te az identikus szubjektumai. Vagy még pontosabban: nem ők építik valamilyenné az intimitás szerkezetét – ezért bizonyult a versben minden építés bontásnak is –, hanem fordítva, az intimitás szubjektuma építi őket magába. Az intimitás és a szerelem ezért – a játék Gadamer-i szubjektumához 49 hasonlóan – olyan „médium[, amely] a személyt használja”. 50 A szerelem – a hegeli jogbölcselet emlékezetével – ugyan itt is egy fölérendelt, „szubsztanciális célként értett egységnek a tudata”, 51 de a szerelem szubjektuma nem a különállásukat megszüntető „személyiségek azonosulásának” 52 romantikus eseményéből keletkezik. A későmodern szerelmi líra horizontjában ez a szubjektum nem egybeolvasztja, hanem úgy tartja elválasztva is össze őket egymással, mint akik addig valódi részesei ennek a viszonynak, amíg (saját „vágyuknak” is csak ennyiben lévén „aktív” alanyai) nem szűnnek meg kölcsönösen „értelmet találni (...) [a] másik világában” 53

Mármost ha figyelmesen olvassuk a vers zárlatának képtelen beszédműveletét, akkor az „és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd” valójában olyan ígéret, amely performatív úton viszi színre az intimitás alanyainak fölcserélhetőségét. Hangsúlyozzuk, szöveg szerinti, a szöveg eseményeként értett fölcserélhetőségét, hiszen a kijelentés antropológiai vonatkoztatással nem értelmezhető. (Az én-nek a másik horizontjától függetlenül végzett belső számvetése nem érheti el a másikat.) Ez az ígéret olyan összjátékot bocsát előre, amely csak akkor lehet sikeres, ha a kijelentés alanya behelyettesíthető a megszólítottal. Ha ugyanis a Te betöltheti az Én helyét, akkor az intimitás szubjektumának befolyása alatt – vagyis a másikhoz való odatartozás horizontjában – épp a másik idegen szituáltságának (nem pedig neki magának a lehetetlen) átélése segítheti hozzá, hogy „maga válhassék saját szerelme forrásává”. 54 Ez a „mágikus behelyettesíthetőség” 55 a másik teljes elérhetetlensége tudatában persze mindig csak ígéret marad. Alighanem ennek tudása miatt függeszti föl a Semmiért Egészen éppen egy hozzáférhetetlen és ugyanígy elérhetetlen ígéretben az önkényuralmi alávetés igazságtalan retorikai kísérletét. A szemantika szintjén. A megfordíthatóságok feltartóztathatatlan szövegi játéka azonban nem tud befejeződni. Mert a szerelem nem azért létezik csak az állandó ígéret, a „még nem” 56 stádiumában, mert az excesszió kimeríthetetlen vagy mert a másik birtokba vehetetlen. Hanem mert az intimitás szubjektuma csak addig működteti önmagával azonosan ezt a médiumot, amíg tartalmazza a keletkezés eredeti ígéretének kockázatát. Ami a szerelem mindig új keletkezésre (és megmutatkozása kölcsönösségére) ráutalt létmódján keresztül teszi próbára az – egymás helyzetének cserélhetőségébe állított – dualitást. Annak megértéselméleti esélyével – s ez végül még a megértés lehetetlenségét hirdető Luhmann-t is a hermeneutikához közelítette 57 –, hogy „a sajátot magát a másik megértésében ismét másként láthassuk és érthessük újra”. 58

A vers szemantikai ideológiáját oly sikeresen ellensúlyozó cserélődések mozgása arra utal, hogy a Semmiért Egészen fölszínre hozhatatlan tudása abban hagy hátra drámai nyomokat, hogy a szöveg matériájában nem az történik, amit a beszéd értelem-egésze mond. Ezért az sem állapítható meg, félrevezető-e az ígéret beszédaktusának cselekvése. A vers „jelentésének” ez az eldönthetetlenségben továbbhagyományozott hozzáférhetetlensége nem a rejtjeles üzenet exkluzív kódolási formája. A Semmiért Egészen nem a privatív líra nyelvén beszél az intimitásról. Az eldönthetetlenség itt a vallomás valódiságában való megbizonyosodás elvi lehetetlenségének beismerése inkább. (Sem a vers, sem annak esztétikai tapasztalata nem képes garantálni, hogy nem hamis-e az ígéret.) Szabó Lőrinc műve alighanem azért válhatott a magyar nyelvű szerelmi líra kánoni klasszikusává, mert éppen eme stabilizálhatatlanság esztétikai tapasztalatán keresztül továbbítja azt a tudását, hogy a szerelem szükségszerű nyelviesülése mindig ambivalens tartozéka az intimitásnak: „a szavak erősebben választanak el, mint a testek, információvá teszik a különbséget”. 59 Ez a magyar lírában fölöttébb ritka tudás – nem pedig a mű népszerűsége – emeli ki a Semmiért Egészen-t Szabó Lőrinc látszólag rokon verseinek tágas köréből. A homlokodtól fölfelé, a Nők vagy a Két lány térdtől bokáig-típusú alkotások a szerelmet – némi romantikus tradicionalizmussal – úgy hozzák összefüggésbe az erotikus szenvedély uralma alatt kívülről vezérelt én kiszolgáltatottságával, hogy az nem válhat saját érzelmei forrásává. Ezért hangoztathatja szüntelen önsajnálattal, hogy szenvedélye rabjaként nincs mód jótállnia erotikus vonzottságáért („Milyen gyöngeség, hogy soha / nem volt olyan jó örömöd, / mint húsodat felejteni / más húsok ajkai között!”). Ebben a megjelenésformájában az intimitás nem, hogy exkluzív nem maradhat, hanem inkább már a habituális élvezetvágy kielégítésének lesz a színtere. Éppenséggel nem kizár, hanem bevon másokat.

A Semmiért Egészen költészettörténeti jelentősége velük szemben onnan származik, hogy ez a mű tud a szerelmi líra nyelvi lehetetlenségéről. Arról, hogy a „csupa egymáson átbujt ölelés” (Tenger) intimitása nem tehető hozzáférhetővé, ártatlanságáról pedig lehetetlen meggyőződni. Mert ha mondani kezdi, annak chiazmusában marad fogva, hogy a saját mindig kimondhatatlan, a kimondott pedig sohasem marad saját. A Semmiért Egészen talán ezért nem felel saját olvashatatlanságának kérdésére s végzi hozzáférhetetlen magányban a megbocsátás előkészítését. Nem a meggyőzés átütő erejű retorikájával, hanem ezzel a beszédes hallgatással zárja le egy öröknek hitt műfaj, az ún. „szerelmi költészet” ellehetetlenült antropológiai hagyományát. Az én antropológiai alakzatainak ez a retorikai érvénytelenítése egyszersmind azonban olyan beszédmód kezdete is, amely Az Egy álmai, a Sivatagban, az Eszmélet és a „Költőnk és Kora” horizontjában nyitja meg a magyar líra történetének alighanem leggazdagabb fejezetét.