„E dialógus az önmegszólító versforma egy sajátos válfaját hozza létre, melyben a költő egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét konstatáló szólamot. A két szólam ugyan akkor nem zárja ki egymást, nem poláris ellentétükben ragadja meg őket: ezek ugyanis feladataikat két, egymást nem metsző síkban oldják meg. Az egyik cselekvő jellegű: a vágyak síkján jelentkezik, és teljesíti önmagát, szerepeket vesz fel, és lázad a külvilág nyomása ellen; a másik szemlélődő jellegű: a külvilág öröknek látott szövevényének tudomásulvételében, a tehetetlenségben teljesül ki, szkeptikusan beletörődik a változtathatatlanba. Nevezzük az egyik szólamot az
aktor-énak, a másikat a néző-ének, mindkettő azonos eséllyel van jelen e versekben, a tudatban lezajló »tükörszínjáték« egyformán szükséges szereplői ők. E kettő feszültségéből adódó »tükörszínjáték« versbeli megjelenési formája Szabó Lőrinc személyiséglátomása.
[…]
Előbb még igyekszik a költő hagyományos feladatkörét betölteni, ezt a szerepet adja aktor-ának (Felirat; Pesti Napló, 1930. március 2.):
»Menteni, menteni, megmenteni!
Könyörögni az istennek, aki
megúnta örök trónját, ingatag
angyaloknak, hogy le ne bukjanak,
visszaszegezni hulló csillagot,
mosni a felhőt, ne fogja mocsok,
látni a rosszat: nincs semmi szilárd:
és mégis akarni az ideált:«
Szinte egy lélegzettel mondta ki mindezt, mint aki egyetlen futammal lépést lépés után sorjázva rohamoz meg egy hegyet; – majd megállva kifújja magát; »Oh, lelkem, be nehéz.« És most, hogy hirtelen megállt, megcsappant a lendület, ideje van gondolkozni, visszanézni, szemlélődni és mérlegelni: mit és miért. A vers gerincén hirtelen átadja a szót a nézőnek:
Ȏs be groteszk
hogy sírodon így szól majd a kereszt
s a felirat:«
És ezután megismétli útját, de most már idézőjelbe téve, most már nem a menekülés, a kitörni akarás szenvedélyének, hanem a felpróbált szerepnek higgadt leírását kapjuk úgy, ahogy a néző látja az aktor groteszk ténykedését:
»– Nevesd ezt a nyomorultat, aki
hitetlenül is próbált tartani
egy isteni és álmodott világot,
amelyben minden pusztulásra vágyott!«
E vers értelmezői különböző magatartásképletek megfogalmazására következtettek. Steinert Ágota a költő nosztalgiáját vélte hallani, »szíve szerinti« humanista vallomást olvasott ki belőle, Rába György pedig vele vitatkozva ezt a »hitetlen hitet« a csillapíthatatlan megismerésvággyal azonosítja. [Steinert Ágota: A kozmikus csalódás költészete, Szabó Lőrinc: Te meg a világ. Irodalomtörténet, 1969. 4. 743; Rába György: Szabó Lőrinc, Akadémiai, 1972. 73–74.]
Egy szerep kipróbálása és értelmetlenségének konstatálása ez a vers. Nem a Szabó Lőrinc szereplehetősége ez, de inkább mesteréé, Babitsé. Menteni olyan világot, amely már csak a látszatokban létezik. Tudni egyrészt, hogy:
»Mennyi vágy volt, hit, cél, titok,
s mind sorban hogy levetkezik!«
– azaz »meztelen« érezni magát a liberális illúzióktól – és magánéleti kötöttségektől –, és mégis beléjük kapaszkodni, élővé retusálni a már avultat, holtat (Isten, aki megunta trónját, ingatag angyalok, hulló csillag, nincs semmi szilárd). Szabó Lőrinc ettől a polgári liberális hitekbe, célokba kapaszkodó humanizmustól, magánéleti norma rendtől fordul el, illetőleg az ez által meghatározott szerep tarthatatlanságát mondja ki, azt a csalódás-sort, melyet a pártállás elutasításakor idéztünk egy későbbi visszapillantása alapján.
De ennek a versnek van egy, a konkrét tartalmi gondolatmenettől eltérő, bár vele párhuzamosan alakuló másik rétege is. A vers intenzitásbeli kettőssége a Szabó Lőrinc pályája elejétől megfigyelt polaritást hozza felszínre: a lázadó, nyugtalan, hánytorgó egyéniséget és az ezt formába kényszerítő, megrendszabályozó, rendszerbezáró akaratot. A néző és az aktor kettősségében jelentkezik ezekben az években személyisége kétarcúsága, a küzdelem pedig a keretek rendjének szövése, és e szövedékből való kitörés szenvedélyes és konok ismételgetése. Ebből a szempontból is tanulságos e vers, a Felirat tagolásának vizsgálata. A vers első felében csak a mozgás, a cselekvés-óhaj, a szenvedély útját követjük, mint annyiszor az elmúlt évtizedben (és mint Illyés Gyula A sátán műremekei nem egy versével kapcsolatban meg is jegyezte: »Mi ebben az, amit csak így, versben lehet kifejezni?… Az indulat«.) – de mihelyt az óhaj tárgyra talál, megfogalmazhatóvá válik, máris közbeszól a tehetetlenség, rásüti a »groteszk« bélyegét, és a cél a maga pontos, higgadt, elemző megfogalmazásában már csak idézőjelbe kerülhetett.”
(Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke: Szabó Lőrinc 1929–1944, Szépirodalmi, Bp. 1974, 61–62; 93–95.)