Ó mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Mily jó könny és nevetés közt,
selyemzizegésü vetés közt
heverészni a gyönge gyepen!
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság,
fiatal örömök nevetése!
Habos rózsákba haraptam, –
kis melled sírt ma alattam,
sírt és kacagott remegése.
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam;
és lassan este lett.
Fáj, fáj e tavaszi mohóság,
most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet.
Szeretet kellene, jóság,
hogy ne hulljanak a rózsák,
lelkem rózsái, szegények, –
és nyugalom, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti ének…