Magyarázat

Kabdebó Lóránt
Az ellentétek költője (1938–1944)
 
(Részlet) ¹
 
A Te meg a világ kötet idején csak fenyegető epizódként találkozunk a magányt is felborító, az önként vállalt személyes elkülönülést is megzavaró képpel: „Magányod barlangját kard kutatja át.” Az akkori versben (Politika, 1931) ezt az esélyt mindenképpen ki akarja utasítani – bár már akkor is hasztalan – a jelenből. 1938-ra a magány már nem sziget, nem jelent védelmet, elérkezett az idő, amikor a magányt is kard kutatja át. Szabó Lőrinc 1938-ban és utána következő verseiben ezt a magányt, a már korábban is igen bizonytalanul védhető, egyensúlyát alig biztosítható magányt szembesíti a „karddal”, a háborús állam parancsaival és az ebben a háborús légkörben felerősödő személyes intrikákkal. „Háborús” alatt természetesen nemcsak a – különben szó szerint is akkortól, az Anschlusstól kezdődő – háborút, hanem azt a kül- és belpolitikában kiteljesedő rendszert értve, amelyről József Attila már korábban – az embertelenség a polgári költők számára még statikusabb állapotában – kimondja: „törvényünk háborús még”.

Ugyanakkor Szabó Lőrinc ezt a háborús rendet is, most már jelenként felfogva, a magány szigetén, a személyiség megmentése útján akarja átélni, ebben a rendben is a maga – a Te meg a világ szavával: – embertelenné – mostani megfogalmazásában: – személytelenné edzett magányának a helyét keresi. De épp ebben különbözik az 1938 utáni korszak társadalmi-politikai erőtere az 1930–31-estől: míg akkor az elkülönített személyiség épp ezáltal megmenthetőnek, sőt kiteljesíthetőnek látszhatott, mostanra már az elkülönülés látszatlehetősége sem maradt meg. Így lesz azután ez években a Szabó Lőrinc költői helyzete a „sebesült”-éhez hasonlatos, aki nem tudja magát személyében kivonni az események menetéből, mégis költészetében kívül igyekszik maradni rajtuk.

Ezt az ellentétes emberi-költői pozíciót pontosan meg is határozza Szabó Lőrinc, mindjárt ez évek nyitányaként egy, szinte lényegtelen életrajzi epizód történetében. Hasonlatosan a Különbéke és a Harc az ünnepért korszakhoz, itt is „öntudatlanul”, másról beszélve alakítja ki a következő évek költői helyzetének mintáját. Az Operáció után című vers (Betegen a tavaszban címen, Budapesti Szemle, 1940. január)^* egyszerre egy köznapi élethelyzet epikus megörökítése és a korra jellemző helyzetek végiggondolása.

A cím konkrét adatszolgáltatása után az első versszak épp ettől a konkrétumtól való eltérés: 

„Ha beteg volnék! De csak sebesült!…
Kötözött lábbal hányódom az ágyon.
Magamban vagyok: kívül a világon,
s hangok mesélik, mi van odakünt.”

Egyetlen szó, fordulat, sőt jelzés sincs, amely az operáció utániság biológiai és lélektani helyzetéből „félre” szólna. Sőt, pontosabban tudjuk meg az operáció helyét, súlyossági fokát. A korábbi Szabó Lőrinc-i módszerrel játszik a súlyos „operáció” szó, és a jelentéktelen vágásból eredő „betegség” ellentétével. Az egészséges ember túlzása ez: leírás és önirónia. Mégis egyetlen szó sincs, ami az operáció utániságra utalna. Mindjárt az elején elutasítja a címből következő „betegség” képzetet, és helyette egy másik képzetet említ: „sebesült”. A seb minőségéről sem tudósít, csak azt tudjuk: „kötözött lábbal” hányódik az ágyon. A kötözöttség pedig nemcsak a beteg, és nem csak a sebesült, de a fogoly, a rab képzetével is társítható. A folytatás pedig egy sebesült fogoly világon kívüli magánya éppúgy lehet. A versszak hosszanti cezurával történő kettévágása pedig egy újabb jellegű helyzetre, a magány léthelyzetére is pontosan utal: a „magamban vagyok” és a „világ”, a hozzám csak „hangok” által (szűrten és torzítottan: „mesélik”) érkező „odakünt”; – szintén a Szabó Lőrinc-i költészetet végigkísérő motívumokból szövődik.

Illetőleg egyetlen új képzet van ebben a versszakban, mely azután e többféle értelmezési tartományt összekapcsolja és új rendet alakít közöttük: „sebesült”. Ennek a képzetnek az alkalmazása teremt kapcsolatot a beteg, fogoly és magányos biológiai, társadalmi és lételméleti szférájú képzetek között: egyrészt formálisan azzal, hogy mindhárommal kapcsolható, másrészt mert megszünteti a Te meg a világ idején érvényes, a különállásban korábban megnyilvánuló egyenrangúságot: ez a magány csak sebesülten hányódhat ebben a világban. A különállás „a megjön az én időm is” reményt tápláló, a személyiség teljességét elérni akaró állapot helyett a megmaradást remélő „sebesült”, azaz teljesség nélküli, kiszolgáltatott helyzetet jelentheti csak.

A Szabó Lőrinc-i emberkép sebesül meg ekkor: ezután már esetlegesen kerül kívül a világon, vagy lesz részese a világ javainak-gyönyöreinek. A világ két részre szakad: a természetes, önelvű életre:

„Hangok, már hetek óta: madarak,
postás, ószeres, az ucca megy és jön,
harang az égben, csoszogás a lépcsőn,
autó, bicikli, víg gyerekcsapat.”

– és az ebből az egészséges rendből kimaradt, „sebesült” emberre:

„Börtönben vagyok! Bénultan, dühöngve,
a távoli zsivajból raklak össze,
feltámadt élet, fájdalmas vigasz”

De nem áll meg ennél, a Radnótira olyannyira emlékeztető sarkításnál. Nem a polaritás konkretizálása, a „sebesült” létet meghatározó erőtér megvizsgálása felé, e rendszerrel szemben felderengő rend irányába fordul, hanem szinte kiesik a vers végén a képből. És vele együtt a világ rendjéből, a „feltámadt élet”-ből esik ki az ember:

„és elfordulok, befele a falnak:
ne lássam, hogy úgy tündöklik az ablak
s hogy nélkülem is teljes a tavasz.”

Létvers is így az Operáció után, folytatása a Harc az ünnepért kötetben szereplőknek: a betegség által a teljességétől megfosztott ember e pillanatnyi jelenetben átéli a nagy létdrámát: a „nélkülem is teljes a tavasz” tényét. Ugyanakkor a vers eredeti zárásához („S hogy nélkülem is lehet már tavasz”) képest az 1943-as Összes versei-ben fejlődést is figyelhetünk meg. A korábbi csak az egyes személyiség kiesési lehetősége, a betegségtudatra, esetleg a halálra ráérző öregedő ember megfigyelése, míg a végső megfogalmazás a még élő, létező embernek a teljességből való kiesésére, ennek lehetőségére mutat rá. Így már ez a „sebesülés” nemcsak a személyes létezés végső sebesülésére utal, hanem a fogolylét felé is: az élő kiszolgáltatottságára, arra, hogy az ember nemcsak a halállal eshet ki létezéséből, hanem biológiai megsemmisülése előtt másfajta, a halállal egyenrangú veszélyeknek van kitéve személyisége.

És benne van ebben a versben Szabó Lőrinc válasza is erre az esélyre:

„és elfordulok, befele a falnak:
ne lássam” 

Az életkép szintjén is pontos, a betegre jellemző mozdulat ez, amely a zsánerképet lezáró poént ügyesen készíti elő. Ugyanakkor ez kettős irányjelzés, amely külön jelzi a mozdulatot és annak célját (el, be), egy másfajta elfordulásra, látni nem akarásra is utal: ezt, az ember kiesését a természetes rendből, ezt nem akarja nyomon követni, kommentálni. De ez az elfordulás nem a személytelenség mozdulata mégsem, hisz saját magában láttatja meg a világból kieső embert, és ez elfordulás egyúttal „befele a falnak” történik: azaz magában nemcsak a személyiség szabadságharcának elvi vesztését látja, de saját magát az alulmaradtak, a sebesültek, sőt a falnál állók közé számíthatónak is tételezi. A háborús rend árnyékos oldalára kerülő ember képét formázza versében, és ennek az embernek a helyzetét nemcsak leírja, de saját személyes életrajzi adataival is felruházza, tehát ezzel az emberképpel is szándékozik azonosulni a továbbiakban. Ez az azonosulás azután másféle kiszolgáltatottság, szenvedésnek kitettség átélésében is jelentkezik. Az Operáció után című vershez hasonló rájátszással találkozunk a későbbi, Kegyetlen út című költeményben (Esti Magyarország, 1942. december 24.). 

Jegyzet
 
¹ Megj.: Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke: Szabó Lőrinc 1929–1944, Szépirodalmi, Bp., 1974, 351–356.