Vers és valóság
Az előbbi sarkon gondoltam ki, annál a teleknél, amelyet már annyit emlegettem, a buszmegállónál. Még édesanyámtól nagyon sokszor hallottam gyermekkoromban (s azután is a női hozzátartozóktól) azt a szót, hogy a ruhát időnként „alakítják”. Ez majdnem valami varázsműveletet födött számomra eleinte. Anyuka nagyon jól tudott alakítani és varrni is. Innen lopakodott be a 3. sorba az a kép nélküli kép, hogy az évszakok mintegy alakítják a bokrok öltözékét. Mindig nagyon kellett sietnem, de szerettem ezen a sarkon ácsorogni, nézelődni. Ekkor a legaktívabb kis élményem az volt, hogy a havas ágak közé beröppent egy veréb, és levert egy kis vattás fehérséget: emiatt kezdtem el a vers tényleges írását. És persze eszembe jutott az esztendőnek, sok esztendőnek minden itt és egyebütt látott élménye. A „tányérnyi fehér virágfőkötők” = bodzavirágzat, éppúgy a későbbi „fekete bogyóernyők”… Most látom, hogy valahogy a bokor öregedésének sajnálatába láthatóan belejátszott az az emberi sajnálat is, amit S. Margó iránt éreztem: 1 túl gyorsan kezdett fonnyadni. A 6. strófa négy első sora az ő szőkeségére és öregedési izgalmaira, fájdalmaira is vonatkozik… (Vagy tíz éven át húzódó és igen jó kapcsolatban voltunk. Sokat szavalt tőlem. Ma már csak igen ritkán találkozunk – már csak enyhe barátságféle van köztünk.) – A végén a kihunyó parázs persze magam vagyok. – Nagyon reális idillnek tartom a költeményt.