„A Szánalomban a »szociális részvét« a buddhista felfogás révén
teljesedik ki. Először csak az emberi szenvedés érinti meg, majd ez a benyomás
egyetemes részvétté tágul. Nemcsak az emberi életnek, hanem magának a létezésnek
is az alapvető lényegét az önzésben és a szenvedésben látta meg, melyek
szemléletében dialektikus egységet alkotnak. Az egymásba fonódó létezések nagy
körforgásában még a halál sem hoz békét, hiszen ami a már megszűnt létezésnek az
anyaga volt, annak is önálló léte van. Hasonlóan a szintén ebben az időben
keletkezett s a Különbéke kötetébe illesztett A kurtizán prédikációjához
vagy a Mara lányaihoz, a vers alapgondolata Buddha négy nemes igazságából
az első háromra nyúlik vissza: 1. Minden létezés szenvedés. 2. A szenvedés a
vágyból és a sóvárgásból támad. 3. A vágy megszűnése a szenvedés végét jelenti.
Erre utal az a sor: »de megmondatott: csak a semmi boldog…« A versbeli ördög nem
a kereszténység ördöge, hanem a korábbi buddhista verseiben megnevezett Mara
vagy Mára, a Kísértő, aki Buddha ellen hasztalanul próbál fellépni. A
kereszténység célja a bűnbocsánat, a kegyelem, mely megszabadít bűneinktől,
vagyis megszabadít az ördög hatalmától. A buddhizmus célja pedig megszabadulni
az illúzióktól, a karma hatalmától, a reinkarnáció körforgásából. Ha ezektől az
alapvető rosszaktól megszabadul az egyén, akkor nem kell többet élnie. Így az
ördög a buddhizmusban éppen azért a legfőbb rossz, mivel műve nem más, mint az
újabb élet, ezért nevezi a költő az »ördög lázadásá«-nak az életet. A vers
pesszimizmusát nem oldja fel. A buddhista ördög megjelenése diadalmas, és semmi
sem utal arra a példázatra, melyben Buddha ellenállva Mára, az ördög valamennyi
támadásának és kísértésének, végül felülemelkedik minden ismereten és minden
megértésen, és eléri a tökéletes béke és megvilágosodás állapotát, amely mentes
a vágytól (az önzéstől) és a szenvedéstől.”
(Horányi Károly: Szabó Lőrinc mint a Magyarország segédszerkesztője és az Új
Szellemi Front, Irodalomtörténeti Közlemények, 2009. 4. 444–445.)