Szabó Lőrinc: Te meg a világ

Magyarázat

Kabdebó Lóránt

Az Egy Álmai
Fejezet „A magyar költészet az én nyelvemen beszél” – A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében című monográfiából

Az Egy álmai című vers keletkezését tekintve jellegzetes Szabó Lőrinc-vers: az olvasó számára az „individualista lelkiállapot önvizsgálataiként jelentkezik, ugyanakkor a költő utólag korrigálja az általánosító olvasatot, konkrét élményre utalja vissza versét: „szerelmi ösztön és elégedetlenség”. Erre mutatnak a látszat rácsai, továbbá az, hogy: „Bűn? Nekik, s ha kiderül!”; bárha ő maga jelzi e kettős élmény (általános világlátás és személyes történés) összemunkálását is egyfajta összhatásban: „És mégis némi panteista remény.” A vers irodalomtörténeti rangját a költő is érzékeli: „Talán csúcsverse ennek a már régóta tartó magány-verssorozatnak.” 1

„…álmodjuk hát, ha még lehet / az Egynek álmait!” – fogalmazza meg Szabó Lőrinc, jelezve az ideális „mozgási vonalat”: az „álomban”, azaz poétikai megvalósulásként a látomásban azonosulhat csak a történeteiben élő személyes Én a dolgokat magában elrendező személyiséggel. Ebből következik Szabó Lőrinc kifejezésével: az igazság feltárásának pszichikai és logikai jellegű motiváltsága közötti párharc. És következik, hogy az igazság, amelyet eddig az Éntől független törvényként tisztelt és keresett, most az Én megnyilvánulási tevékenységévé változik. Az emberismeret eredménye vagy másik aspektusból: a létezésére rákérdező létező aktusának eredménye.

„s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás”

Ezáltal a pszichológiai motiváltságot (idegállapot) egyenrangúvá teszi a logikával (megfogalmazás), sőt sorrendben elé is helyezi.

Ennek az idegállapotnak a két pólusán foglal helyet a jelen megalázottság („alázatosan”) és az ezt megváltoztatni akaró vágy készülődése („ideje volna végre már megszöknöm közületek”). És maga a cselekvés, a mozgás – a választás és változtatás – időpontja is pszichikai meghatározottságú, amennyiben az a „nem bírok” és „aki bírta” megtette közötti időintervallumra esik. De maga a választott cselekvés, a mozgás is pszichológiai meghatározottságú. Az alázatos lesésnek a megértés (,elfogadás’, sőt ,azonosulás’ – „vele fájni, ha fáj!”-értelemben) lesz a pszichikai cselekvés-megfelelője; a változtatásnak a szökés, tehát a kivonulás, az exodus, amelynek eredménye a rejtőzés. Ez utóbbi két szó (szökés, rejtőzés) képzetével ellentétben nem pejoratív, hanem heroikus értelmet nyer fokozatosan a versben.

De ha a veszélyeztetettség és a választás lehetősége, valamint a választott cselekmény lefolyása egyként pszichológiai meghatározottságú, akkor ennek a vers alaphelyzetére, a harmadik versszakban bemutatott szituációra (tehát a rab és őre viszonyára) is érvényesnek kell lennie. És valóban, a harmadik versszakban megjelenik a jellemző pszichológiai minősítés: „Bolond szövevény”. Tehát ebben a „bolond szövevényben” áll szemben egymással a rab és őre, azaz: „én és a világ”.

De ki is ez az Én, és mi ez a Világ? Az Én az, aki rabnak érzi magát, és a Világ az, amelyet börtönének érez az, aki magát rabnak érzi. De ha a szerepek pszichológiai meghatározottságúak, akkor a szereplők reciprocitásának megvan a lehetősége. Ha Én rabnak érzem Tiközöttetek magamat, akkor Tiközületek valaki, mint Én, ismét rabnak érezheti magát Miközöttünk. Ez esetben pedig a világ örök „bolond szövevény”, amelyből kijutni nem lehet, csak kiszökni az „álomba”, ott felejthető el a rabság képzete, ott teljesedhet ki a „szabadság”: valósulhat meg képileg (térbeli- leg: poétikailag a versben) a „nagy [...] álom”. Ez az egyetlen esélye az embernek, hogy nagy legyen.

Kérdés, hogy a rabság valóban pszichológiai kategória, feledhető képzet-e, és az ember nagysága valóban csak képzeletében, álmában valósulhat-e meg.

Amennyiben ezt a helyzetet pszichológiailag meghatározott létállapotnak fogjuk fel, akkor nincs más kiút a „bolond szövevényéből. Szabó Lőrinc az örök jelenben tételezi fel az őr–rab viszonyát és a nagy és szabad álmot. Időbeli különbségtevés csak a pszichikai választáson belül lehetséges: a két öröknek látott képzet közül melyiket felejti el a másik rovására. De akkor hogyan viszonyul az emberi teljesség (képileg: nagyság) a rabsághoz? Szabó Lőrincnél szabadon választható és vagylagosan feledhető képzetekként.

Szabó Lőrinc verse pszichológiai és logikai megformáltságú. Melyik dominál a versben, azaz – Szabó Lőrinc-i kérdés szerint – az igazság feltárásában és kimondásában? A logika szinonimájaként a ,megfogalmazás’ áll, ennyiben már konkrét ars poeticái utalást kapunk. A vers szervezője, a megfogalmazás: a logika.

Szabó Lőrinc verse tehát alapjaiban logikai megformáltságú. A logika szolgálatában állnak a grammatikai, a retorikai és természetesen a filozófiai és pszichológiai terminusok is, de még a poétikai eszközök is. És ez utóbbiak közül hangsúlyoznunk kell, hogy az olyan poétikai-stilisztikai alapegység, mint a kép, ebben az esetben szintén a logikának alárendelt szerepet játszik: magyarázó jellegű (a rab esetében), példázat szerepű (a hal és háló); a költő nem képben, hanem képzetekben gondolkodik, és ezekből rakja össze az adott helyzethez leginkább alkalmazható, illetőleg az adott helyzet jellemzésekor legkevésbé másfelé is társítható képet. Képei ezért az önelvű képvizsgálat szempontjából mesterkélteknek, sőt erőltetetteknek hatnak. Sokszólamúságuk nem a képegységen keresztül érvényesül, hanem a benne társított képzetek sokirányú logikai társulási lehetőségeiben realizálódik.

Így aztán a vers szövege látszólag nem mutat eltérést a beszélt (köznapi és a helyenként vele szövődő, azt kiegészítő filozófiai és pszichológiai) nyelvtől, szóhasználatában a langue és parole között így nála látszólag minimális a feszültség; az előző nemzedékszecessziós stilizáltsága után a kortárs kritika éppen a versbeszéd természetességre törekvését vélte esetében megfigyelni; ugyanakkor a mélyebb elemzés kimutathatja, hogy a szavak helyzeti értéküknél, versbeszéde pedig a grammatikai építkezésnél fogva tér el a köznapitól A logika által szervezett grammatikai-retorikai és poétikai rendben olyan különleges és sokarcú funkcióba és mondathelyzetbe kerülnek a szavak, amely komplexitás sokkal teljesebben hívja elő képzetük körét, mint az egy irányban kiteljesítő, de ezáltal meg is kötő, akár legbrilliánsabb, látványosan bravúros poétikai vagy legfantáziadúsabb képi szerepeltetés. Esetében az egyéni sajátság megteremtése a köznapihoz hasonlítással egyszerre történik, a mindennapiban bennelét egyúttal a személyes különbözés rejtőzködő megjelenési formája.

Szabó Lőrincnél a logikai szervezettségű vers dialógusra bomlik: egymástól elkülöníthető, egymást ritmikusan váltó, hangoltságukban elkülönülő részletekből épül. Példaként vegyük a harmadik versszak első felét.

A versszakba lépés sorrendjében van egy lázadó típusú, a mozgás „hatalmi vonalát” vágyó:

„Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;

és egy beletörődő, „átélő” típusú részlet:

megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!”

amelyek az adott versszakban képi megformáltságúak. A képeket záró rímek grammatikai és hangzási megfelelése (lenni szál – fájni, ha fáj!) mégis aláhúzza a logikai megfelelést: a lázadás a benti helyzet megítélése, a beletörődés a kintre kerülhetés igénye is. Az első típus egyszerre lázadás nyugtalan tiltakozásával („Nem! nem! nem bírok”), elítélő minősítésével („bolond”), tarthatatlanságérzés a szakítószilárdság határhelyzetét jelentő időhatározóval („már”), de kifulladás is a kép elején fokozatosan fogyó felkiáltásaival (és itt az íráskép is számít: „Nem! nem! nem bírok...”), a kép kibontásába való belebonyolódásával (az ítélkezés mint pótcselekvés: „bolond”; alliteráció, amely a megkötöttséget érezteti). Ezzel szemben a másik típus a törvény, három tiszteletet parancsoló felszólításával („megérteni”, „tisztelni”, „vele fájni”), az alárendelőt kiemelő (a sor végén rímtelen magányos helyzetben, névelővel súlyosított, hosszú szótagos, két kemény mássalhangzóval záródó szó: „az őrt”), még a szubjektív élményvilágot is kiszolgáltató megoldásával („s vele fájni, ha fáj”).

A Szabó Lőrinc-i vers variációk sorozata. Minden egyes versszakon belül újra és újra bírókra kel a kétféle hangoltság, végül megoldhatatlannak hagyva a küzdelmet. Ennek legjobb példáját éppen a már idézett harmadik versszakban találhatjuk:

„Aki bírta, rég kibogozta magát”

Először a most vergődő lázadását mutatta be (aki már nem bírja a kint törvényeinek elviselését), másodszorra annak a képét, aki már fellázadt, és megtagadta a törvényeket, azaz, aki számára már megvalósult az álom, az első versszakban megjelölt feladat: „megszöknöm”. De hogy ez a szökésfolyamat sem akadálytalan, hanem egy másfajta, de éppoly nehezen járható szövevényrend, azt a következő sor jellemzi:

„...s megy tőrök közt és tőrökön át.”

Az előző hetyke jambusi-anapesztusiból itt spondeusivá lassuló sor konok elhatározással indul a csonka kötőszóval és egy szótagos, szinte mitikusra időtlenített igével („megy”), hogy azután a modem szövegben heroikus-patetikus, bibliaian archaizáló képpel („tőrök közt és tőrökön át”) folytatódjon. A rím egyrészt a magát kibogozni bíró lázadóhoz köti, mintegy azt a sorsot jelezve, amelyen annak a menekülése során kell átmennie; másrészt a rím utolsó hangja visszaköti a korábbi belenyugvástípus sorvégi megalázójához (őrt), melynek teljes hangalakját továbbra is figyelmeztetésként idézi a lázadó számára a tőr.

Tehát megláttatja a menekülés útját, de vissza is veti a megvalósulást: a lázadó átéli ugyan a szabadulást, mégsem tud a törvények fogságából kimenekülni.

Felmerül a kérdés: ha a Szabó Lőrinc-vers szervezője a logika, hogyan állíthat egy időben egymástól különbözőt. Míg ugyanis – mint a harmadik versszak elemzéseiben – egyensúlyban tartva szembesíti a lázadó és a beletörődő szólamot, a vers végén talál egy olyan ténykedést (álmodjuk!), amelyben egyesítheti a kettőt: a személyes Én-t a világegésszel összhangba hozhatja.

Szabó Lőrincnél bár vannak időre vonatkozó viszonyszavak (még, már), sőt szó szerint kimondatik a „jövő” is, és a vers logikai szervezetébe az időviszonyok is beletartoznak, még sincs az idő változásának értékelő, változtató szerepe:

„Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.”

Az élet ténye az egyetlen normatív tényező, de ezen belül semmilyen értékelő folyamatot nem tételez fel. léhát az ellentéteket felmutató harmadik és a megoldást az álomban feltételező hatodik versszak között valahol szándékos logikai abszurdumnak kell lennie, ami a változtathatatlanság állítása mellett a változáshoz (a személyes kiteljesedéshez) vezet. Az ötödik versszakban hangzik el a vers egyetlen közvetlen, második személyű önmegszólítása, csakhogy ez az etikai imperatívusz az ellenkezője a Németh G. Béla által elemzett önmegszólító versekben jelentkezőnek. 2 A tipikus példákban az életmódváltoztatás egy, a versben logikusan megalkotott élethelyzet parancsára történik. Itt pedig épp abban a pillanatban hangzik el, amikor a logika ellene mond a lírai deklarációnak: egy nem létezhető élethelyzetbe parancsolja önmagát a vers hőse, és ennek tudatában is van. Ezért szükséges a további variálást elvágó parancs, és ezt fejezi ki a parancs idejének biztonsághiánya: „Rejtőzz”. Mintha az ellentmondásokat akarná legyűrni, még egy fokozó határozót tesz mellé: „mélyre”. Ez az az élethelyzet, amelyet ezzel egy időben a Semmiért egészen című versben így jellemez Szabó Lőrinc: „ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd”. Miután egymásba torlódó vizsgálódása megújuló ellentmondásokat tárt fel, a nyílt parancs, a deklarált szöveg, a csak egyirányú értelmezhetőség irányának követésére szól: „Rejtőzz mélyre, magadba!” És ezután következik a vers legnagyobb ívű, szinte önállósuló álomképe, mely végül is minden korlátozást ledob magáról az egész képen uralkodó, erőszakos enjambement és a keresetten-romantikusan kitisztuló rím segítségével (végtelen – megjelen). Megidézve és egyénivé hangszerelve egyben azt az avantgarde-szürrealista programot is, amelytől pedig oly határozottan elhatárolta magát (épp a logika nevében) a költő.

„Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.”

Vágyát és nem lehetőségét fogalmazta meg. Ez ellentmond az adott esetben a logikának. Ez az a pont, ahol az egyik adott versszervező erőt keresztezi a másik: a pszichológiai. Ezt jelentette tehát az expozícióban jelzett vagylagosság és ezt a sorrend: „idegállapot vagy megfogalmazás”.

Ha csak a logika útját követné versében Szabó Lőrinc, eljuthatna Lukács Györgynek (Az esztétikum sajátosságában) a művészi szemlélet normájaként elemzett (magyarra épp Szabó Lőrinc által – bár jóval később – fordított) Goethe-vers (Epirrhema) szemléletéhez:

„Fürkéssz a Lét műhelyében
mindig egészet a részben.
Semmi héjban, semmi magban:
mert ami kint, bent is az van.
Villám-szemed így hatol be
a nyitott-szent rejtelembe.

Vonz a való látszata,
játék komolyodhat:
ami él, nem Egy soha,
kerete a Soknak.”

De hát Szabó Lőrinc – ha végigment is ezen a logikai úton más eredményhez jut. Ekkorra a Goethe-verset életre segítő pillanattól elmozdult a gondolkodás. Szabó Lőrinc versszervező tehetségével éppen erre érzett rá. Éppen a goethei, és az ahhoz történelmietlenül visszakötő lukácsi normához képest „beteg” és „bolond szövevény” ez a világ. A goethei egységtől való elmozdulást, a változott paradigmát jelzi a vers kettős szervező ereje. Mint ahogy ennek sejtelmét már a kései Goethénél is megtaláljuk, és ezt a verset (Prooemion), mint saját szemléletével rokont ebben az időben le is fordítja Szabó Lőrinc:

„Miféle Isten volna, aki pusztán
kintről forgatná világunk az ujján?!
Együtt kell neki áthatnia kint s bent
Mindenben magát s magában a Mindent,
hogy ami benne él s mozog s lehel,
tüze-szelleme sose hagyja el.”

És ezzel már megjelenik a pszichológiai motiváltság, az ember kettőssége, az álom is:

„Az ember lelke is egy-egy világ;
ezért van, hogy mit legszebb álma lát,
abban tiszteli mindenütt a nép
Istent, a maga Istenét,
mindent félve megad neki
és ahogy tudja, szereti.”

Szabó Lőrinc ezt az elmozdulást tudatosítja, és az ebből fakadó feszültséget is állandóan érzékeli A versen végighúzódik a logikai és pszichológiai szervezőelv párharca. A megfogalmazásra, tehát a versalkotásra a logikai elv a jellemző, az eredményt, a vershelyzetet meghatározó mégis a pszichológiai; ugyanakkor a logikai elv állandóan jelenlevő normatív igényével ellensúlyozza is a pszichológiai meghatározó beavatkozását. Sőt ezt a beavatkozást is kétségessé teszi; ugyanis, ha a pszichológiai motiválás versbeli jelenlétét vizsgáljuk, mint szövegre, erre is érvényes a megfogalmazás elve, a logikai És így éppen a lázadó-menekülő jellegű cselekvés esetében jelenik meg a dolgokhoz való viszony kétarcúsága, az ellentét a Szabó Lőrinc-i igazság mint logikai és mint pszichológiai kategória között. A szökés, illetőleg éppen az önmegszólításban hatalomra törekvő parancsként szereplő rejtőzés versbeli pszichológiai heroikus jellegével szemben a lexikai értelmezésben a szónak pejoratív jellege áll, amely a heroikus kivonulást szökésnek és rejtőzésnek minősíti.

Egyetlen olyan tényező közömbösítheti ezt a megkötő ellentétet, amely a pszichológiai motiváción belül marad ugyan, de lírateremtő értéke képes ezt a logikai kontrollt is legyőzni Ez a vágy, az énre-találás adleri vezérvonala, amelyet a személyiség hitelesít, hiszen annak teljességigénye szólal meg ebben a versben és az egész Te meg a világ korszakban. A vers végleges szervezetét a vágy által formált személyiséglátomás adja, amelyben a személyiség önmaga kiteljesedését tételezi fel a lehetetlen körülmények között is: a személyiségelemzés a személyiséglátomás poétikai formációjában jelenhet meg.

Kulcsár-Szabó Zoltán

Különbség – másként: Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

Szabó Lőrinc 1932-es, Te meg a világ című kötetének kiemelkedő szerepét a 20. századi magyar líratörténetben (vagy – visszafogottabb fogalmazással – a költő életművén belül) nemigen lehet kétségbevonni. A kortársi (kritikákban, ismertetésekben megnyilvánuló) recepció éppúgy észlelte ezt, mint a későbbi, irodalomtörténeti távlatokat is mérlegelni kényszerülő megítélések. Kabdebó Lóránt új, 1992-es monográfiája szerint – e kötet egyik legfontosabb tulajdonságaként – a dialogicitás, a versbeszéd dialogikus hangoltsága az a vonás, ami felől e kitüntetett pozíció a legnyilvánvalóbban és legpregnánsabban belátható (s Kabdebó éppen Az Egy álmain mutatja be, hogy miként működik poétikailag e dialogikusság). Paradox módon azonban e fogalom poétikai meghatározhatósága mégsem teljesen egyértelmű, többféle nehézségbe is ütközhet. 1 Ennek egyik okát a fogalom általánosabb, nyelv és irodalomelméleti használatai jelentik, amelyek a dialogicitást a befogadásfolyamat univerzális vonásának tekintik, elsősorban Bahtyin írásai és az e téren őt követő irodalmi hermeneutika alapján. A másik ok pedig az lehet, hogy a Kabdebó által használt értelemben dialogikusságként jelölt poétikai szerveződés (esztétikai) tapasztalata láthatólag már jóval korábban, a kötet létrejöttével nagyjából egyidőben is megjelent. 2 Ehhez a belátáshoz persze éppen maga Kabdebó segíthet hozzá, mégpedig éppen azzal, ahogyan a dialogicitást meghatározza. Kabdebó egyfajta modális ambivalenciában, többszólamúságban, méghozzá nem valamifajta „belső” vitaként megjelenő drámai monológ formájában, hanem különböző nyelvi magatartásformák együttes jelenlétében jelöli ki a Te meg a világ-kötet eme újszerűségét, ami ezzel elsősorban a lírai én szólamában tárulhat fel, vagyis a versben beszélő hang megalkotásában. 3 Kabdebó vitathatatlan érdeme az, hogy ezt a tapasztalatot – amely igazából végigvonul a kötet befogadástörténetén – a lírai én szólamának megosztottságaként magyarázza. A korábbi értelmezésekben ugyanis a – dialógust formálisan lehetővé tevő – különbséget rendre olyan oppozíciókkal magyarázták, amelyekbe a költőt (a lírai ént) és valami rajta kívüli/tőle különböző „szereplőt” kellett behelyettesíteni (amit egyébként maga a kötetcím, illetve a Szabó Lőrinc-költészetben sokszor – bár nem elsősorban a Te meg a világban – előforduló szerepversek lehetővé is tesznek). A recepciótörténet első szakasza tehát különböző ellentétpárokban próbálta elhelyezni a költő „állásfoglalását” (individualizmus/közösségiség, pesszimizmus/optimizmus stb.). 4 Kabdebó mellett talán Németh G. Béla rövid, 1980-as írása volt az, amely felhívta a figyelmet arra, hogy a Szabó Lőrinc-versek költői attitűdjei nem sorolhatók be egyértelmű kategóriákba, még esztétikai vagy bizonyos líratörténeti attitűd-képletekbe sem. 5

Az, hogy a versekben beszélő hang integratív, koherens voltát a legtöbb esetben nem kérdőjelezték meg s így a felmerülő ellentéteket olvasóik általában az egyetértés/elutasítás differencia mentén érzékelték (ennek talán legismertebb példáját a Semmiért Egészen, Szabó Lőrinc talán legismertebb versének szokásos olvasási stratégiái nyújthatják), nem kis mértékben egy olyan poétikai „modellel” magyarázható, amely a „költőiség” valamifajta kritériumait a hagyományosan értett „stíluseszközökben” véli megtalálhatónak. A Te meg a világ nyelvhasználatát illetően teljesen egységes képletek vonulnak végig a recepciótörténeten, ezek a viszonylag puritán, „köznyelvi”, „dísztelen”, „intellektuális” stílus, illetve a formai-poétikai klasszicizálódás fogalmai köré csoportosulnak (ez utóbbi kifejezés problematikusságának, sőt használhatatlanságának felismerése nem kis mértékben az 1991-es, Paradigmaváltás (?) az 1920/30-as évek lírájában című pécsi konferencia előadóinak az érdeme, Thomka Beáta tanulmánya szerint például a „klasszikus” költészeti eszményekhez, formákhoz való visszatérés helyett inkább a különböző poétikai szinteken egyaránt megnyilvánuló polifonizálódás jellemzi e korszak magyar költészetét). A „tárgyias-intellektuális stílus”, amely nemigen él szokatlan metaforákkal, képekkel, inkább az élőbeszédhez közelít s meglepő arányban használ különböző viszonyszavakat, bizonyosfajta egyértelműség hatását keltette-keltheti a befogadókban. Az ilyen stílusminősítéseket 6 támaszthatja alá az is, hogy a Szabó Lőrinc költészetét mindig is jellemző fogalmiságot könnyen és jogosan lehet bizonyos filozófiai hatásokkal és általában bölcseleti igénnyel is kapcsolatba hozni.

Így például a Te meg a világ címadás által létesített beszédhelyzet is valamifajta egyértelműség vonását nyerhette el, s az őt körülvevő világgal szembesülő „én” pozícióját még az „önmegszólítás” alakzata is csak részben problematizálta. Ez a fogalom, melyet Németh G. Béla kiváló tanulmánya dolgozott ki, olyasfajta verstípust jelöl, melynek (itt részletesen nem tárgyalandó) poétikai sajátosságai, eredendően dialogikus volta, elterjedtté válásának időszaka, valamint a benne létesülő alapvető attitűd, az individuum szembesülése saját önértelmezési „válságával” 7 szorosan kapcsolódnak Szabó Lőrinc költészetéhez, a Te meg a világ verseinek olvasatában nem mindig érvényesíthető, aminek az az oka, hogy a verstípus látens dialógusának érzékelhető szólama gyakran önmagában is problematizálja a beszédhelyzetét.

A Te meg a világ verseinek egyik legjellemzőbb vonása, hogy a verskezdetek már eleve valamiféle párbeszédhelyzetben szituálják a versben megszólaló hangot (például Egyetlenegy vagy, Ne magamat?, Menekülni, Csillagok közt, Semmiért Egészen, Börtönök, Embertelen), s így nyilván többször az „önmegszólítás” olvasási kódját aktivizálják. A kötet utóbb talán legreprezentatívabbnak bizonyult verse, Az Egy álmai is egy ilyen lehetőséget rajzol ki az első sorban („Mert te ilyen vagy s ők olyanok”), ám csak azért, hogy ezt azonnal dekomponálja: ebben a versben az „önmegszólítás” alakzata folyamatosan akadályokba ütközik, a versbeli én pragmatikai helyzete (a beszélő megjelöltsége, illetve meg-nem-jelöltsége a szövegben) egy igen figyelemreméltó mozgásban ragadható meg. Rögtön az első két sor háromféle névmást tartalmaz („te”, „ők”, „neki”), majd a következő sorok konstatív modalitása és eldönthetetlen beszédhelyzete („s mert kint nem tetszik semmi sem/ s mert győzni nem lehet a tömegen”) után jelenik meg a jelölten egyes szám első személyű beszéd, ami így átírja az első sornak (a kötetcím értelmezései által is motivált) önmegszólításként való olvasatát. A második versszak egyértelművé is teszi ezt a beszédhelyzetet („Én vagy ti...”), s ez megismétlődik a harmadik szakaszban is („... én és a világ, / (...) neki ő, magamnak én”). A negyedik szakasz a versbeli én prosopopoeiáját 8 illetően viszont ismét egyfajta eldönthetetlenséget hív elő, hiszen a „Szökünk is, lelkem, nyílik a zár, / az értelem szökik” sorokban a „lelkem” ismét lehetővé teszi az „önmegszólítás” olvasási stratégiáját, ám a többes szám első személyű megszólalás (ami az előző szakaszokban is mindig úgy jelent meg, hogy egyből jelezte az én elválasztottságát a mindenkori „másiktól”, vagyis mindig egyben különbségként is kellett értelmezni: „Én vagy ti, egyikünk beteg;”, illetve „Ketten vagyunk, én és a világ,”) nem feltétlenül írja elő a versbeli hang és a „lelkem” metaforikus azonosítását, sőt grammatikailag – a birtokviszony jelzésével – inkább egy szinekdochés, metonimikus kapcsolatot ábrázol, amit azután a második sor is megerősít, hiszen a „szökünk” kifejezést „az értelem szökik” kijelentés helyettesíti, ami – úgy tűnik – megintcsak nem az „én” helyett áll, főként, hogy az „értelem” és a „lelkem” közötti megfeleltetés egyáltalán nem magától értetődő, e vers kontextusában legalábbis biztosan nem. 9 E verszak pragmatikai-grammatikai összjátéka (amelynek további kérdéseire még vissza kell térni) mindenesetre a szakasz zárlatával sem nyújt egyértelmű képet a lírai én szólamáról, viszont ismét megerősíti az „én” elválasztottságát („Más”, „Nekik”), vagyis a lírai én és az ő versbéli diskurzusában kirajzolódó „világ” közötti különbséget. A vers két utolsó szakaszát ezután kissé meglepő módon a többes szám első személyű megszólalás pragmatikája szervezi, aminek olvasatához több út is kínálkozhat. Részint a versbeszéd egyfajta – romantikusnak is nevezhető – hagyománya köszön itt vissza, valamifajta „mozgósító” hangvétel, ami az olvasó megszólításaként a versbeli én és az olvasó némileg váratlanul megformálódó közösségét tételezi, amit a versbéli „megszólítás” és „önmegszólítás” alakzatainak – többes szám első személyű, sűrűn felszólító modalitással jelzett – összeolvadása válthat ki. Elvileg itt már kevésbé tisztázhatók a lírai én „szövegbe rajzolt” arcának a körvonalai, hiszen az „aposztrophé”, a megszólítás alakzata (amit az olvasótól való elfordulás gesztusával s a megszólított „antropomorfizálásával” lehet jellemezni) 10 itt közvetlenül visszakapcsolódik a feltételezett olvasókhoz, illetve magához a lírai énhez, aki azonban mégsem oldódik fel teljesen ebben az általános „címzettben”: ezt jelzi az, hogy a vers a „mi” értelmezését is megadja („mi csak mi vagyunk, egy-egy magány/ se jó, se rossz.”), vagyis önmagát – az ismétléses megfeleltetés [„mi (...) mi (...), egy-egy (...)] révén – mintegy „tükörként” kínálja fel az olvasó számára. A többes szám első személyű beszéd így inkább azt a poétikai célt szolgálja, hogy kijelölje az olvasói szerep identifikációs szerkezetét: a versbéli én tapasztalata így az olvasó tapasztalatává is válhat, vagyis a lírai én „arca” nem oldódik fel a „mi” körvonalazatlan közegében, hanem puszta „tükörképpé” válik, az olvasó számára. Úgy látszik tehát, hogy a szöveg pragmatikai szerveződése – annak ellenére, hogy nem teszi lehetővé az „önmegszólítás” konzekvens megvalósulását és végig fenntart egyfajta modalitásbeli kettősséget – megfeleltethető a „Te meg a világ” alapképletének, vagyis az „én” és a mindenkori „másik” közötti különbségnek.

A pragmatikai szint azonban sohasem kínálhat egyértelmű következtetéseket az interpretátornak, ugyanis a „beszédhelyzet”, a „ki beszél?” kérdésre adható válaszok már eleve egy olyan retorika produktumai, amely azzal, hogy antropomorfizálja a nyelv eme szintjét, erőszakot követ el a szöveg tropológiai rendszerén. Ez az átcsúszás tropológiából antropológiába megakasztja azt a kölcsönös irányú mozgást, ami a szöveg retorikai szerveződése és pragmatikai dimenziója között zajlik és azt a kettős meghatározottságot, amely (például) a költői képek és az én (arc)képe között létesül. Az átcsúszás eme „pillanata” mindig a (Paul de Man által kidolgozott értelemben vett) esztétikai ideológia önkényét engedi megmutatkozni, amit e vers esetében feltehetőleg – ahogyan ezt a későbbiekben talán sikerül megmutatni – az „olvasói” identitás megőrzése vezérelt. Az említett kettős mozgás „visszaírása” Szabó Lőrinc költészetébe nem nélkülözheti a grammatikai szinthez való visszafordulás lépését, ami akár a stílus „dísztelennek” minősítése miatt elhanyagolt képek defigurációjához vezethet. A szöveg néhány pontján ugyanis az „én” és a „világ” (ami az olvasás retorikájában ezúttal a szöveg tropológiájának önmetaforájaként tűnhet fel) viszonyának újraértelmezésére késztethet.

Az előző interpretációs lépést, mely szerint a „világ” a szöveg önmetaforájaként működne a vers tropológiai rendszerében, explicitté teheti a harmadik versszak kezdete („Nem! Nem! nem bírok már bolond/ szövevényben lenni szál;”): az egyértelműen elutasító modalitás a „szövevénybe”, „textusba” beleszövődött „énnek” a tiltakozásaként olvasható, vagyis arról van szó, hogy az én – nyelvileg megformált, performatív – attitűdje az ebből az összeszövődésből való „kibogozódást” tartaná üdvösnek, viszont az „énként” való olvashatóságot, az „énné” formálódást éppen a szöveg teszi lehetővé. Ez a kettős mozgás leképezi mindenfajta „prosopopoeia” kettős dinamikáját: a szöveg által létesített hang megpróbál elszakadni a – hatását tekintve mindig kétértelmű („bolond”) – tropológiától, s így uralni azt a diskurzust, amely őt létrehozta. Az én létesülése, antropomorfizálódása (vagy akár: an-tropológiája) így tulajdonképpen a tropológiai rendszer megszakítására törekszik s ennek valószínűsíthető kudarcáról, illetve feltételezett lehetőségéről adhat számot a vers. A „Te meg a világ” szintagma így az (antropomorfizált) költői hang és a (retoricitásában kimeríthetetlen) költői szöveg viszonyának lehet a versbéli trópusa. Ebben az esetben ennek a viszonynak a versbéli „mozgása” a vers olvasatainak (s ezzel az olvasás önmegértési stratégiáinak) az allegóriájaként olvasható. Vagyis e retorikai mozgás végső soron az olvasási stratégiák értelmezését is nyújtja. 11 Mindehhez még azt a kérdést is hozzá lehetne fűzni, hogy miért ne lehetne a szövegben végig uralkodó (s Szabó Lőrinc e kötetében amúgy is állandóan jelenlévő) harci-küzdelmi, olykor igazságszolgáltatási metaforika („győzni (...) a tömegen”, „fegyverek”, „szeretet vagy gyűlölet”, „őr”, „tőrök”, „ketrecben a rab”, „szökünk”, „tilalom”) annak az esztétikai ideológiának a retorikai „érzékelése” („megfigyelése” a szövegben), amely a trópusok és az antropomorfizmusok közötti kettős mozgás megakadályozásában érdekelt? Ez az esztétikai ideológia feltehetően az „én” körülhatárolását, a prosopopoeia tropológiai kettősségének megszüntetését, vagyis – végső soron – e trópus defigurációját teszi (és – a recepciótörténetben szinte mindig – tette) lehetővé, s ennek egyik legfőbb eszköze a már említett stílusminősítés.

Az erőteljesen „fogalmi”, díszítetlen, egyszerű retorikai eszközökkel építkező stílus, amit kétségkívül nem Szabó Lőrinc költészetén a legnehezebb érzékelni, azonban – minthogy mint ítélet alapvetően nem a nyelv retorikai, hanem pragmatikai, illetve lexikai dimenziójára vonatkozik – nem problémamentes bizonyítéka a versbeszéd „egyértelműségének”. Egy részletes elemzés erre több példát is szolgáltathatna, itt legyen elég csak arra az egy-két helyre felhívni a figyelmet, amelyeken a szó szerinti olvasat látszólag a leginkább nyilvánvalóbbá teheti az „én” és a „világ” szembenállását. Egyértelműen ilyen lehet például a már többször is szóba került harmadik versszak, ahol az „én és a világ” szintagma olvasható:

Ketten vagyunk, én és a világ, ketrecben a rab, mint neki ő, magamnak én vagyok a fontosabb.

A verssorok és a rímszerkezet olyan párhuzamot képeznek az „én és a világ”, illetve a „ketrecben a rab” között, ami egyben valamifajta különbséget is magában hordoz, minthogy a két sor egymást követi, de nem egymásra rímelnek. A párhuzam szerint az „én”-„világ” kapcsolatot a „ketrec”-„rab” viszonynak lehetne metaforikusán megfeleltetni, ami szintaktikailag is indokolt lehet. 12 Az önkéntelenül – nemigen lehetne megválaszolni persze, hogy miért (?), nyilván az olvasás antropomorfizáló késztetései miatt – adódó olvasat azonban az „ént” a „rabhoz” hasonlítja, akinek „ketrece” lenne a „világ”. Ez a szöveg írásképét tekintve (amit azért kell figyelembe venni, mert szintaktikailag különböző szerkezeteket kell azonosítani: egy mellérendelést és egy alárendelést) egy chiazmust rajzolhat a szövegbe, vagyis e sorok chiasztikus olvasatát, amit egyébként a rímszerkezet (az „elrontott” keresztrím) is motiválhat. Ezen kívül azonban semmiféle grammatikai indok nincs ezen olvasat érvényesítésére egy őt keresztező, parallelisztikus olvasattal szemben, amely szerint viszont az „énnek” volna „rabja” a „világ”. Annál is inkább, mert a következő sorok névmásait szemügyre véve a „neki” csak a „világra” és a „rabra” vonatkozhat (a „ketrecre”, ami a négy szó közül az egyetlen, ami semmilyen szinten sem tekinthető antropomorfnak, aligha, az „énre” sem, ez grammatikailag kizárt!), vagyis grammatikáikig a „rab” és a „világ” kerülhetnek azonos pozícióba, ezzel a parallelisztikus olvasatot erősítve, amit viszont az hátráltathat meg ismét, hogy a „(...) magamnak én/ vagyok a fontosabb.” kijelentés a „rabra” rímel, eszerint az „én” mégiscsak a „rab” metaforája volna. Ez a négy sor tulajdonképpen az „én” radikális olvashatatlanságának (de Man) a helye, amelyen egy parallelisztikus és egy chiasztikus olvasat keresztezik egymást, megakadályozva egymás érvényesíthetőségét: méghozzá úgy, hogy mindkettő látszólag „szó szerinti” olvasat (hiszen az egymást helyettesítő szavak mindegyike jelen van a szövegben, csak a hasonlítás utalószava marad meghatározatlan), ami azt is bizonyíthatja (ahogyan az már fentebb szóbakerült), hogy a retorikai eldönthetetlenség nemcsak például „szó szerinti” és „figurális” olvasat kettősségében jelenik meg, hanem beleíródik a szöveg szintaktikájába, grammatikájába is, olyan megszüntethetetlen oszcillációként, ami jelen esetben „én” és a „világ” viszonyának egyértelmű elképzelhetőségét destruálja. 13 Ez különös élességgel mutatkozhat meg egyébként rögtön a következő versszakban, a 20. századi magyar költészet egyik legtalányosabb és leginkább „olvashatatlan”, vagyis leginkább értelmezői aktivitásra késztető versszakában. A harmadik versszakot uraló börtön-metaforika itt is megjelenik, hiszen már a szakasz első szava, a „szökünk” is idekapcsolódik. A pragmatikai helyzet már említett reflektált elbizonytalanítása miatt korántsem határozható meg, hogy ki az, aki szökik, hiszen a „lelkem” még felfogható önmegszólításként, ám a második sor egyes szám harmadik személyben a vele szembenálló „értelem” szökéséről beszél. Ezt a képet azon túl, hogy az előző versszak teljesen elbizonytalanítja az „én” és a „világ” viszonyát, a következő sorok ellentétes tagmondata végképp megfejthetetlenné teszi. Itt elsődlegesen az ötödik sorban előtűnő „bent”/„kint” ellentétpár vethet fényt a lehetséges olvasatok összjátékára: a szökő „értelem” képzete ugyanis illúzióvá válik, hiszen a „látszat rácsaiba” burkolózik. Vagyis az, aki (vagy ami) szökik (s már ő/az sem határozható meg egyértelműen), úgy szökik, hogy ezt leplezi, hiszen „látszólag” a rácsok mögött marad. Csakhogy ez a mozzanat lehetővé teszi e képnek egy olyan olvasatát is, miszerint a „szökés” mégsem történik meg, hiszen ami szökik, továbbra is „rácsok” mögött marad, mintegy kitágítva a „börtönt” – ezt a defigurációt az teszi lehetővé, hogy az előző versszak „ketrec”/„rab” ellentétpárja láthatólag visszafordítható, meghatározhatatlan, vagyis illuzórikusként, „látszatként” mutatja meg azt a határt, ami „én” és „világ” között („rácsokként”) húzódik. Eszerint a „bent”/„kint” ellentétpár nem teszi olvashatóvá e költői képet, annál is inkább, mert a „látszat rácsai” szintagmának a magyar nyelv lehetővé teszi egy transzpozíciós olvasatát is („a rácsok látszata”), vagyis a „rácsokat”, a börtönt nemcsak a „látszat” jelenti, hanem a birtokos szerkezet felcserélésével mindenfajta „rács” eltűnik, amivel viszont értelmét veszti a szökés képzete. Az ellentétes olvasatok szerint tehát „az értelem szökik,” sort egyfelől úgy kellene értelmezni, hogy az „értelem” látszólagossá válik („valójában” már nincs a „rácsok” mögött), egy másik olvasatban ellenben az „értelem” szökése az, ami látszólagos, hiszen továbbra is a „látszat” rácsai mögött marad, a transzpozíciós olvasat kínálta újabb két lehetőség szerint viszont a „börtön”, az elválasztottság maga az, ami „látszat”, s így az értelem szökése is, illetve az értelem „szökése” maga teremti meg („magára festi”) a – látszólagos – „börtönt”. A „börtön” értelmezésére tehát a legkülönbözőbb lehetőségek sorakoznak: (mint az elválasztottság metaforája) egyrészt újrateremtődik az elválasztottság megszüntetésével („szökés”), másrészt valóban megszilárdul ebben a metaforikus szerepben (s így megszűnik trópusként működni), harmadszor „látszatként” (tehát retorikai mivoltában) lepleződik le, végül pedig maga hozza létre az elválasztottságot, aminek a metaforája (vagyis, itt inkább katakrézis). A vers ily módon önmaga retorikai ellentmondásosságát reflektálja e képben: a börtön (mint az elválasztottság trópusa) éppúgy jelzi önmaga megszüntethetetlen retoricitását, mint e retoricitás „megfagyását” is (a tropológiai rendszer megakasztását, amiről már volt szó), éppúgy le is lepleződik mint illúzió, mint ahogy érvényesül is ilyenként, amennyiben „létesíti” is azt, aminek a metaforájaként működik. Azzal, hogy a szöveg eme komplex retorikai önreflexivitása éppen az „elválasztottság” képzeteinél tör felszínre, a vers jelzi a lírai „én” lehetséges olvashatóságának stratégiáit is, és kimozdítja a „bent”/„kint” differenciát rögzítettségéből – jelezvén ezzel, hogy e differencia mentén nem annyira a lírai én „alakja”, hanem annak olvashatatlansága ismerhető csak fel. A versszak ezután a „háló” képzetébe helyezi át a „ketrec” és a „rácsok” által jelzett elválasztottságot, s a kérdés:

„Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenül?”

költői kérdésként olvasva az elválasztottság szükségszerűségét implikálja, szó szerinti értelmében („valódi”, „feltehető” kérdésként) viszont ismét kétségbe vonja azt – hiszen tételez egy olyan „helyet”, amelyre ez az elválasztottság nem érvényes.

Annak funkciója, hogy a „rácsokat”, „ketrecet” a „háló” váltotta fel, a két utolsó versszak felől látható be, ahol megjelenik a víz, a tenger motivikája, ami szimbolikus szerepét, de versbeli jelzőjét („végtelen”) tekintve is a rögzíthetetlenséget, és mindenfajta „rács” vagy „háló” átjárhatóságát konnotálja. Méghozzá olyan átjárhatóságról van itt szó, amely úgy valósul meg, hogy nem semmisíti meg a(z itt a „hálóval” jelölt) határképzetet, vagyis a határ, a „börtön” egyszerre rendelkezik az átjárhatóság és az elválasztottság attribútumaival. A h-hangok (vagyis a kiejtése során szinte akadályba sem ütköző s így a szabad „áramlás” esztétikai hatását erősítő mássalhangzó) alliterációja 14 az előbb idézett kérdésben szintén ezt az interpretációt támaszthatja alá.

A két utolsó versszak meglepő módon újratermeli a különböző határképzeteket, sőt éppen ezeket, a „bezárkózás” képzeteit azonosítja a szabadsággal és a határtalansággal. A „rejtőzz” felszólítás, a „magány” biztosítja azt, hogy „nincs részlet s határ”, e versszakok képvilágában a zárkózás válik egyenértékűvé a szabadsággal, sőt egyenesen annak feltételévé (de példa lehet erre a „Tengerbe, magunkba, vissza! “ felszólítás a hatodik versszakban, ami – a következő sorban szereplő egyetlen és egyértelmű „ott” miatt – megfelelteti egymással a „tengert” és a „magunkat”). Úgy tűnik tehát, hogy a vers zárlatát előkészítő sorokban az „én” és a „világ” különválaszthatósága elszabadul a „bent”/„kint”-ellentétpártól, s mintegy a „bent” oldalán oldódik fel vagy rendeződik el. Vagyis az „én” kiterjed s ezáltal megszabadul a „ketrec”, a „rácsok” és a „háló” által többszörösen is jelölt önmegjelenítési ambivalenciától (nyilván ez is tette és teheti lehetővé a vers mélylélektani értelmezhetőségét). Csakhogy a „bent/kint” ellentétpár mégsem teszi akadálytalanná ezt a kézenfekvő (és némileg az ellentmondásokat „elsimító” vagy akár „összebékítő”) olvasatot, ugyanis (éppen az elválasztottság alakzatainál) pontosan ez az ellentétpár maga bizonyult illúziónak. Vagyis a „bent”/„kint” oppozíció szövegbeli (retorikai) alakítása oly módon „olvassa” az utolsó két szakaszt, hogy annak éppen az alappilléreit bizonytalanítja el (ezek itt szó szerint is megjelennek: „Bennünk, bent, nincs részlet s határ,”, illetve „ami kint van, a Sok.”), hiszen „bent” és „kint” elkülöníthetősége válik ellentmondásossá és megkérdőjelezendővé az olvasás retorikájában. Ez a retorika pedig képes arra, hogy a zárlatban sugallt „bent”/„kint” differenciát illúzióként leplezze le (s evvel az „én” és a „világ” elkülöníthetőségét is), s éppen így nyerhet új értelmet (illetve válik egyáltalán értelmessé) a verset címként, valamint az utolsó sorban mintegy keretező, „az Egy álmai” kifejezés: csak az „álom” mint illúzió képes arra, hogy ezeket az ellentétpárokat (amelyeknek ambivalens megmutatkozása nem azt jelenti, hogy tagjaik összeegyeztethetők, hanem azt, hogy nem választhatók szét, nem határolhatóak el egymástól egyértelműen) a „bent”, az „én” vagy az „Egy” oldalára rendezhesse. Ezt az elrendezést nyilvánvalóan az az érdek emelte a vers domináns olvasatává a recepcióban, amely a lírai én alakjának körülhatárolásában volt érdekelt, s amely ezért kénytelen volt „befagyasztani” azt a retorikai mozgást, amely szétbontja a versben megjelenő határképzeteket. A vers interpretációi jogosan kötődnek az individuum szabadságának kérdésköréhez; 15 magának a versnek a szabadsága, ami mint szó is megjelenik a szövegben (a két utolsó versszakban), viszont a fenti érdek szerint éppen abban mutatkozna meg, ha a különböző határképzetek egyenértékű trópusává válna. Az ilyen olvasat ebben a versben tehát elveszíti a szabadság jelentését, minthogy a szót magát a „börtön”, „rácsok” stb. tropológiai láncolatába illesztené – az itt megkísérelt olvasat egyik implicit törekvése éppen ezért az volt, hogy „visszaírja” a szabadságot Szabó Lőrinc szövegébe. Ami persze azért nem olyan „védtelen”: az ötödik versszakban kirajzolódó, már említett „tükörszerkezet” révén ugyanis elárulja „saját” olvasatát olvasatairól. A határképzetek megerősítésében és a lírai én elválasztottságának megőrzésében érdekelt olvasóval e „tükör” ugyanígy a szövegtől reménytelenül elválasztott olvasóként láttatja viszont önmagát – vagyis „rosszul”, pontosabban nem-olvasóként, ami egy éppen olvasó olvasó számára nem éppen pozitív identitás...

Az említett érdek stratégiájának (bizonyos értelemben esztétikai ideológiájának) az eszközét lehet felismerni a Szabó Lőrinc-költészet stílusminősítéseiben. Az ilyen ítéleteket nyilvánvalóan az az előfeltevés teszi lehetővé, amely a „stilisztikát” a retorika olyan felfogásából képzelte el, amely valamifajta készletszerű eszköztárat, normatív „alakzattant” (előírható elokvenciát) feltételez s így képtelen érzékelni például a grammatikai meghatározatlanságokból vagy a verssorok szerveződéséből eredő – „materiális” – retoricitást, egy olyan retoricitást, ami minden nyelvi megnyilatkozásban (fundamentálisan) jelen van, méghozzá önellentmondásos, dinamikus módon. 16 Amikor egy irodalmi szöveg (ahogyan most Szabó Lőrinc verse) „olvasni” kezdi saját (lehetséges) „olvasatait” (s ezt az elemzőnek kell lehetővé tennie), az gyakran olyan eseménnyé válhat (s ennek tudatosítása is az interpretáció feladata), amely nem áthidalja, hanem inkább kitágítja a szakadékot a grammatika tropológiája és a versbeszéd an-tropologizálása között. Ahogyan de Man felhívta rá a figyelmet, 17 a grammatika és a retorika közötti átmenet mozzanata korántsem problémanélküli, és ugyanez elmondható grammatika és pragmatika (a retoricitás szempontjából: tropológia és antropológia) viszonyáról is. Mindebből persze nem az következik, hogy a pragmatikai szint szükségszerű, de negatív összetevője volna az irodalmi szövegeknek, vagy valamifajta szigorú ellenállást jelentene a jelölők materiális mozgásával szemben, hiszen (éppen Az Egy álmai lehet a legjobb példa erre) a szöveg nemigen gondolható el azon hang(ok) nélkül, amely(ek)et „énként” szokás stabilizálni. Sőt teljesen nyilvánvaló az is, hogy egy szöveg tropológiai játékait éppen az teszi egyáltalán lehetővé, hogy a szöveg (valamiképpen) mondódik, „mondva van”. Például a Szabó Lőrinc-vers esetében nem merülnének fel problémaként, ellentmondásosként az „én” és a „világ” közötti határ metaforái, ha a versben megszólaló „hang” nem problematizálná folyamatosan saját szólamának viszonyrendszerét, mint ahogy az egyes képek mélységes „olvashatatlansága” sem (így) lenne jelentéses akkor, ha a vers beszédmódja nem keltené bizonyos stilisztikai „egyszerűség” képzetét. Ilyen értelemben Szabó Lőrinc verse nem másról „beszél”, mint arról, hogy a szöveg pragmatikája és retoricitása éppúgy egymást létesítő, feltételező és részint aláásó viszonyban gondolhatok el, mint amilyen az „én” és a tőle elválasztott-elválaszthatatlan (szöveg)világ között rajzolódott ki.

Megj.: Újraolvasó: Tanulmányok Szabó Lőrincről, szerk. Kabdebó Lóránt, Menyhért Anna, Anonymus, Bp., é. n., 178–187.

Kabdebó Lóránt

Kétféle ars poetica

A harmincas évek első felének magyar lírájában olyan párbeszéd tanúi lehetünk, amely egyik oldalon összegezi és végletesen átéli a polgári költészet személyiségképének ellentmondásait, másrészt pedig máig legtökéletesebben megfogalmazza a szocialista költészet embereszményét. A két eredmény egymást feltételezi, mégis egy vissza nem fordítható folyamatot bizonyít: a polgári gondolkodás antagonizmusait csakis szocialista világszemlélettel lehet meghaladni. A párbeszéd tételei két versben mutatkoznak meg a legszembetűnőbben: Szabó Lőrinc Az Egy álmai és József Attila Eszmélet című költeményében. Kövessük a történetiséget: mutassuk meg a Szabó Lőrinc-vers feltárta ellentmondásokat, és szembesítsük ezeket a József Attila költeményében összegeződő feloldási lehetőséggel.

A verscímek önmagukban is reprezentálják a korszak kettős vershelyzetét. Szabó Lőrinc Az Egy álmairól beszél, József Attila a személyiség Eszméletének folyamatát tárja fel.

„...álmodjuk hát, ha még lehet
az Egynek álmait!”

fogalmazza meg Szabó Lőrinc – jelezve, hogy az álomban, azaz a látomásban azonosulhat csak a személyes én a tőle elidegenedett teljes személyiséggel. A József Attila-költemény a teljes személyiség megfogalmazásának a művelete. A Szabó Lőrinc-vers a személyes én és a teljes személyiség azonosulásának speciális módozata. A tudat József Attiláétól ellenkező irányú mozgása: a kikapcsolás, az álom. Ebből következik a valóság elemzésének – Szabó Lőrinc kifejezésével: az igazság feltárásának – pszichikai és logikai jellegű motiváltsága közötti párharc:

„s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás...”

Ezáltal a pszichológiai motiváltságot (idegállapot) egyenrangúvá teszi a logikával (megfogalmazás), sőt sorrendben elé is helyezi.

Ennek az idegállapotnak a két pólusán foglal helyet a jelen megalázottság („alázatosan”) és az ezt megváltoztatni akaró vágy készülődése („ideje volna végre már megszöknöm közületek”). És maga a cselekvés – a választás és változtatás – időpontja is szubjektív-pszichikai, amennyiben az én a „nem bírok” és „aki bírta”, megtette közötti időintervallumra esik. De a választott cselekvés is pszichológiai meghatározottságú. Az alázatos lesésnek a megértés (,elfogadás', sőt ,azonosulás' – „vele fájni, ha fáj!” – értelemben) lesz a pszichikai cselekvésmegfelelője; a változtatásnak a szökés, tehát a kivonulás, az exodus, amelynek eredménye a rejtőzés. Ez utóbbi két szó (szökés, rejtőzés) képzetével ellentétben nem pejoratív, hanem heroikus értelmet nyer fokozatosan a versben.

De ha a veszélyeztetettség és a választás lehetősége, valamint a választott cselekmény lefolyása egyként pszichológiai meghatározottságú, akkor ennek a vers alaphelyzetére, a harmadik versszakban bemutatott szituációra (tehát a rab és őre viszonyára) is érvényesnek kell lennie. És valóban, a harmadik versszakban megjelenik a jellemző szubjektív-pszichológiai minősítés: „bolond szövevény”. Tehát ebben a „bolond szövevényben” áll szemben egymással a rab és őre, azaz: „én és a világ”:

„Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.”

De ki is ez az Én, és mi ez a világ? Az én az, aki rabnak érzi magát, és a világ az, amelyet börtönének érez az, aki magát rabnak érzi. De ha a szerepek csak szubjektív kategóriák, akkor a szereplők szubjektív indítékú reciprocitásának megvan a lehetősége. Ha Én rabnak érzem Tiközöttetek magamat, akkor Tiközületek valaki, mint Én, ismét rabnak érezheti magát Miközöttünk. Ez esetben pedig a világ örök „bolond szövevény”, amelyből kijutni nem lehet, csak kiszökni az álomba, ott felejthető el a rabság képzete, ott teljesedhet ki a szabadság, valósulhat meg képileg is, térbelíleg is a „nagy ... álom”. Ez az egyetlen pszichológiai esélye az embernek, hogy nagy legyen.

Kérdés, hogy a rabság valóban pszichológiai kategória, feledhető képzet-e, és az ember nagysága valóban csak képzeletében, álmában valósulhat-e meg.

Amennyiben pedig ezt a helyzetet pszichológiailag meghatározott létállapotnak fogjuk fel, akkor nincs más kiút a „bolond szövevény”-ből. De mihelyt történelmi meghatározottságúnak vesszük, akkor az azonos vershelyzet máris más feloldás felé vezet. Kiindulásként idézzük a József Attila-költemény tételét, hogy „csak képzetet lehet feledni”. Elfogadhatjuk e vers esetében is, mert ez is ezt tételezi, az álomba szökés által a rabság képzetének elfeledését. (Mint ahogy a kintlétben pedig éppen az álom képzetét feledtük el: „elhagyott nagy és szabad álom”-ról beszél a vers során Szabó Lőrinc.)

A csak pszichológiailag meghatározott létállapotban a rabság is, az álom is csak képlet, tehát elfeledhető. A történelmi meghatározottságú létállapotban ellenben a rabság történelmi tény, tehát nem feledhető el, nem helyettesíthető a helyébe megidézett álommal: éppen az Eszmélet során tudatosodik, tárgyiasul a képzete:

„Ím itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ – ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad –”

Mintha Szabó Lőrincnek – a Te meg a világ József Attila által is nagyra értékelt, sok szempontból példaként említett költőjének – álláspontját ismételné el, írná le József Attila, de már a saját logikája szerint, hogy azután a gondolatjel után a viszony történelmi meghatározottságát mutassa fel. Mert a csak pszichológiai meghatározottsággal felfogott szereplehetőségek esetében a szereplők felcserélhetők, a történelmi konkrétságban elemzett viszony esetében a szerep nem választható szét a szereplőtől. Mert a szereplők nem elvont, csak pszichikailag funkcionáló egyedek, de társadalmi szerepek hordozói is:

„úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.”

Szinte a végsőkig követné itt még József Attila a Szabó Lőrinc-vers pszichológiai szemléletét és terminológiáját. De kiderül, hogy ez csak leleplező jellegű: a szabadulás csak akkor következhet be, ha nem hagyatkozik a pszichológiai építkezésre – ha nem „kényedül raksz olyan házat”. Mert Szabó Lőrinc kényéül rakja ezt a versházat, amelybe bele is települ a háziúr: az őr. És ez elől már csak vissza az álomba, az Eszmélet előttibe menekülhet: a szabadulás helyett a visszaszökés marad.

De itt már az időtényezőt is be kell vonnunk. A pszichológiai szemlélet az örök emberi „bolond szövevény”-t építi, a történeti szemlélet az időbeliség alapján teszi fel a választást. Szabó Lőrinc az örök jelenben tételezi fel az őr–rab viszonyát és a nagy és szabad álmot. Időbeli különbségtevés csak a pszichikai választáson belül lehetséges: a két öröknek látott képzet közül melyiket felejti el a másik rovására. József Attila költeményében lehetetleníti ezt a két szabadon választható képzettel terhes, örök jelent:

„ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”

De akkor hogyan viszonyul az emberi teljesség (képileg: nagyság) a rabsághoz? Szabó Lőrincnél szabadon választható és vagylagosan feledhető képzetekként. József Attilánál – az Ars poetica megfogalmazásában – a történetiség és a képzelet tárgyilagosságának kettősségében:

„Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.”

Ez utóbbi esetben engedélyezi a pszichikai motivációt, de ezzel a jelenbeli amorfságára, körülíratlanságára is utal: „szertelen”. Az egyik („Még nem nagy az ember”) leírható valóság („Én mondom”, ,dixi', mint a Bibliában, vagy a meggyőződéssel beszélő ember pontos, jól megalapozott kijelentéseiben); a másik a lehetőség voltában szintén adott tárgyi valóság, de ez sem feledhető képzet. Legfeljebb a képzelés formája alakítható, változtatható egyéni kreáció vagy idővel tárgyilagosan korrigálható vágyakozás – azaz „szertelen”. Tehát a történeti szemlélet számára az ember nem nagysága és nagy-sága. egyként tárgyi valóság, csak a kettő között esetenként konkrét időbeli és ebből következően nagyságbeli feszültség van.

Szabó Lőrinc verse pszichológiai és logikai megformáltságú. Ez a vagylagosság a mellérendelés és a sorrend mellett kizárásosságot is jelent. Melyik dominál a versben, azaz a Szabó Lőrinc-i kérdés szerint - az igazság feltárásában és kimondásában? A logika szinonimájaként a ,megfogalmazás' áll, ennyiben már konkrét ars poeticái utalást kapunk. A vers szervezője, a megfogalmazás: a logika.

Így azután a vers szövege nem mutat eltérést a beszélt (köznapi és a helyenként vele szövődő, azt kiegészítő filozófiai és pszichológiai) nyelvtől, a langue és parole között minimális a feszültség; ugyanakkor a szavak helyzeti értéküknél fogva térnek el köznapi értéküktől. A logika által szervezett grammatikai-retorikai és poétikai rendben olyan különleges és sokarcú funkcióba kerülnek a szavak, amely komplexitás sokkal teljesebben hívja elő képzetük körét, mint az egy irányban kiteljesítő, de ezáltal meg is kötő, akár legbriliánsabb poétikai vagy legfantáziadúsabb képi szerepeltetés.

Szabó Lőrincnél a logikai szervezettségű vers dialógusra bomlik: egymástól elkülöníthető, egymást ritmikusan váltó kétféle jellegű részletekből épül. Példaként vegyük a már idézett harmadik versszak első felét.

A versszakba lépés sorrendjében van egy lázadó típusú:

„Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;”

és egy beletörődő típusú részlet:

„megértem és tisztelni az őrt
s vele fájni ha fáj!”

amelyek az adott versszakban képi megformáltságúak. A képeket záró rímek grammatikai és hangzási megfelelése (lenni szál – fájni, ha fáj!) mégis aláhúzza a logikai megfelelést : a lázadás a benti helyzet megítélése, a beletörődés a kintre kerülhetés igénye is. Az első típus egyszerre lázadás nyugtalan tiltakozásával („Nem! nem! nem bírok”), elítélő minősítésével („bolond”), tarthatatlanságérzés a szakítószilárdság határhelyzetét jelentő időhatározóval („már”), de kifulladás is a kép elején fokozatosan fogyó felkiáltásaival (és itt az íráskép is számít: „Nem! nem! nem bírok...”), a kép kibontásába való belebonyolódásával (az ítélkezés mint pótcselekvés: „bolond”; alliteráció, amely a megkötöttséget érezteti). Ezzel szemben a másik típus a törvény, három tiszteletet parancsoló felszólításával (megérteni, tisztelni, vele fájni), az alárendelőt kiemelő (a sor végén rímtelen magányos helyzetben, névelővel súlyosított, hosszú szótagos, két kemény mássalhangzóval záródó szó: „az őrt”), még a szubjektív élményvilágot is kiszolgáltató megoldásával („s vele fájni, ha fáj!”).

A Szabó Lőrinc-i vers variációk sorozata. Minden egyes versszakon belül újra és újra birokra kel a kétféle típus, végül megoldatlannak hagyva a küzdelmet. Ennek legjobb példáját éppen a már idézett harmadik versszakban találhatjuk:

„Aki bírta, rég kibogozta magát”

Először a most vergődő lázadását mutatta be (aki már nem bírja a kint törvényeinek elviselését), másodszorra annak a képét, aki már fellázadt, és megtagadta a törvényeket, azaz, aki számára már megvalósult az álom, az első versszakban megjelölt feladat: „megszöknöm”. De hogy ez a szökésfolyamat sem akadálytalan, hanem egy másfajta, de éppoly nehezen járható szövevényrend, azt a következő sor jellemzi :

„s megy tőrök közt és törökön át.”

Az előző hetyke jambusi-anapesztusiból itt spondeusivá lassuló sor konok elhatározással indul a csonka kötőszóval és egy szótagos, szinte mitikusra időtlenített igével („megy”), hogy azután a modern szövegben heroikus-patetikus, bibliaian archaizáló képpel („tőrök közt és tőrökön át”) folytatódjon. A rím egyrészt a magát kibogozni bíró lázadóhoz köti, mintegy azt a sorsot jelezve, amelyen annak a menekülése során kell átmennie; másrészt a rím utolsó hangja visszaköti a korábbi belenyugvástípus sor végi megalázójához (őrt), melynek teljes hangalakját továbbra is figyelmeztetésként idézi a lázadó számára a tőr.

Tehát megláttatja a menekülés útját, de vissza is veti a megvalósulást: a lázadó átéli ugyan a szabadulást, mégsem tud a törvények fogságából kimenekülni.

Felmerül a kérdés: ha a Szabó Lőrinc-vers szervezője a logika, hogyan állíthat egy időben egymástól különbözőt. Míg ugyanis – mint a harmadik versszak világlátomásában – egyensúlyban tartva szembesíti a lázadó és a beletörődő típust, a vers végén talál egy olyan ténykedést (álmodjuk!), amelyben egyesítheti a kettőt: a személyes ént a világegésszel összhangban a teljességhez segítheti.

Hasonló látlelet után hasonló eredményhez jut a József Attila-költemény is – válaszolhatnánk, de ott (például az Eszmélet vagy az Ars poetica esetében) megtaláljuk az ellentmondás dialektikus feloldását, az időkomponenst, amely minőségi változást hordoz, és éppen ezért a jelent is képes csoportosítani érték szerint:

„Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

Szabó Lőrincnél ellenben, bár vannak időre vonatkozó viszonyszavak (még, már), sőt szó szerint kimondatik a „jövő” is, és a vers logikai szervezetébe az időviszonyok is beletartoznak, még sincs az idő változásának értékelő, változtató szerepe:

„Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.”

Az élet ténye az egyetlen normatív tényező, de ezen belül semmilyen értékelő folyamatot nem tételez fel. Tehát az ellentéteket felmutató harmadik és a megoldást az álomban feltételező hatodik versszak között valahol szándékos logikai abszurdumnak kell lennie, ami a változtathatatlanság állítása mellett a változáshoz (a személyes kiteljesedéshez) vezet. Az ötödik versszakban hangzik el a vers egyetlen közvetlen, második személyű önmegszólítása, a „változtasd meg élted!” mintájára. Csakhogy ez az etikai imperatívusz az ellenkezője a Németh G. Béla által elemzett önmegszólító versekben jelentkezőnek. A tipikus példákban az életmód-változtatás egy, a versben logikusan megalkotott élethelyzet parancsára történik. Itt pedig épp abban a pillanatban hangzik el, amikor a logika ellene mond a lírai deklarációnak. Egy nem létezhető élethelyzetbe parancsolja önmagát a vers hőse. És ennek tudatában is van. Ezért szükséges a további variálást elvágó parancs. És ezt fejezi ki a parancs idejének biztonsághiánya: „Rejtőzz”. Mintha az ellentmondásokat akarná legyűrni, még egy fokozó határozót tesz mellé: „mélyre”. Ez az az élethelyzet, amelyet ezzel egy időben a Semmiért Egészen című versben így jellemez Szabó Lőrinc: „ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd”. Miután egymásba torlódó vizsgálódása megújuló ellentmondásokat tárt fel, a nyílt parancs, a deklarált szöveg, a csak egyirányú értelmezhetőség irányának követésére szól: „Rejtőzz mélyre, magadba!” És ezután következik a vers legnagyobb ívű, szinte önállósuló álom-képe, mely végül is minden korlátozást ledob magáról az egész képen uralkodó, erőszakos enjambement és a keresetten-romantikusan kitisztuló rím segítségével (végtelen – megjelen). Megidézve és egyénivé hangszerelve egyben azt az avantgarde-szürrealista programot, amelytől pedig oly határozottan elhatárolta magát (épp a logika nevében) a költő.

„Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen tenger,
emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.”

Vágyát és nem lehetőségét fogalmazta meg. Ez ellentmond az adott esetben a logikának. Ez az a pont, ahol az egyik adott versszervező erőt keresztezi a másik: a pszichológiai. Ezt jelentette tehát az expozícióban jelzett vagylagosság és ezt a sorrend: „idegállapot vagy megfogalmazás”.

„Fürkéssz a Lét műhelyében
mindig egészet a részben.
Semmi héjban, semmi magban:
mert ami kint, bent is az van.
Villám-szemed így hatol be
a nyitott-szent rejtelembe.
Vonz a való látszatata
játék komolyodhat:
ami él, nem Egy soha,
kerete a Soknak.”

De hát Szabó Lőrinc – ha végigment is ezen a logikai úton – más eredményhez jut. Ekkorra már a Goethe-verset életre segítő történelmi pillanattól régen elmozdult a valóság. Szabó Lőrinc pszichológiai versszervező erejében éppen erre érzett rá. A goethei normához képest „beteg” és „bolond szövevény” ez a világ. Tehát éppen a goethei egység bomlását jelzi a vers kettős szervező ereje. Mint ahogy ennek a nyomait megtaláljuk a kései Goethénél is, és ezt a verset (Prooemion), mint sajátjával rokont éppen ebben az időben le is fordítja Szabó Lőrinc:

Miféle Isten volna, aki pusztán
kintről forgatná világunk az ujján?!
Együtt kell neki áthatnia kint s bent
Mindenben magát s magában a Mindent,
hogy ami benne él s mozog s lehet,
tüze-szelleme sose hagyja el.

És ezzel már megjelenik a pszichológiai motiváltság, az ember kettőssége, az álom is:

Az ember lelke is egy-egy világ;
ezért van, hogy mit legszebb álma lát,
abban tiszteli mindenütt a nép
Istent, a maga Istenét,
mindent félve megad neki
és ahogy tudja, szereti.

Szabó Lőrinc ezt az elmozdulást tudatosítja, József Attila pedig ezt a tudatosított feszültséget elemzi, vezeti vissza történelmi okaira, és találja meg e feszültség komponenseiben egy újonnan értelmezett egység alkotóelemeit.

Szabó Lőrinc megmarad az elmozdulás tudatosításánál, de az ebből fakadó feszültséget is állandóan érzékeli. A versén végighúzódik a logikai és pszichológiai szervezőelv párharca. A megfogalmazásra, tehát a versalkotásra a logikai elv a jellemző, az eredményt, a vershelyzetet meghatározó mégis a pszichológiai; ugyanakkor a logikai elv állandóan jelenlevő normatív igényével ellensúlyozza is a pszichológiai meghatározó beavatkozását. Sőt ezt a beavatkozást is kétségessé teszi. Ugyanis, ha a pszichológiai motiválás versbeli jelenlétét vizsgáljuk, mint szövegre erre is érvényes a megfogalmazás elve, a logikai. És így éppen a lázadó-menekülő jellegű cselekvés esetében jelenik meg a valósághoz való viszony kétarcúsága, az ellentét a Szabó Lőrinc-i igazság mint logikai és mint pszichológiai kategória között. A szökés, illetőleg éppen az önmegszólításban parancsként szereplő rejtőzés versbeli szubjektív-pszichológiai heroikus jellegével szemben az objektív értelmezésben a szónak pejoratív jellege áll. A heroikus kivonulás objektíve csakis szökésnek és rejtőzésnek minősíthető.

Egyetlen olyan tényező közömbösítheti ezt a megkötő ellentétet, amely a pszichológiai motiváción belül marad ugyan, de lírateremtő értéke képes ezt a logikai kontrollt is legyőzni. Ez a vágy, amelyet a személyiség hitelesít, hiszen annak teljességigénye szólal meg ebben a versben, és az egész Te meg a világ-korszakban. A vers végleges képét a vágy által formált személyiséglátomás adja, amelyben a személyiség önmaga kiteljesedését tételezi fel a lehetetlen körülmények között is. Ha nem is azok ellenében egy újfajta, valódi teljesség igényével, mint József Attila, de még nem is megalkudva velük, mint majd utóbb a Különbéke Szabó Lőrince teszi.

(1972)

Megj. Kabdebó Lóránt: Versek között: Tanulmányok, kritikák, Magvető, Bp., 1980, 7–21.

Kabdebó Lóránt

Hogyan tanítottam valaha az Eszméletet?
Avagy az Eszmélet fogantatása

Fiatal, kezdő tanár voltam a hatvanas években. József Attila eredeti nagyságára akkor eszméltem. Gondolataimat óráimon alakítottam. Az órán való együtt gondolkozás volt a gyakorlatom. Valahai tanárom, ekkor kollegámmal pedig a felvetődött problémáimat osztottam meg. Hagyjad, mindent úgysem érthetsz meg József Attilánál – mondogatta. Hogy a „bolondság” belefészkelte volna költészetébe is magát? Nem akartam hinni ebben. Fordítottam egyet a megközelítésén. A nyelvtan órákat, a mondatelemzési gyakorlatok idejét használtam ki megfejtésére. Ha képeit nem értem, vegyem elő a mondatait. Hiszen József Attila a logika mestere. A mondat kristályszerkezetén át próbáltam behatolni a verseibe. Kezdtem a legnehezebbel, a törvénykönyv-szövegűvel: az Eszmélettel. És itt szembesültem egyfajta, ma úgy mondanám, szellemi oxymoronnal. A logika szembefordult a képpel. A logika megoldhatóvá vált. A mondat törvény-pontosságúan szerkesztődött. A benne feszülő kép maradt mégis értelmezhetetlen. Két egymást opponáló világot találtam: a mondat kristályszerkezetét, és a kép pszichológiailag motivált egyediségét. Kettévált a világ. Nem tudtam vele mit kezdeni. Pedig én, aki „kívülről” soha nem tudtam megtanulni verset, az Eszmélet szövegét, ha álmomból felköltöttek is tudtam mondani. Mondtam, mondogattam. Alkalmaztam élethelyzetekre.

Van egy szlogenné vált József Attila-töredék:

dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

Akár ha az Eszméletbe készült volna. De elhagyta, belátta: használhatatlan. Ez csak logika. A Kant-Laplace-féle „nagy-óra” világ adaptálása. Amelyet épp szeme láttára lehetetlenít a huszadik századi fizika. Az, amit József Attila éppen az Eszmélet megalkotásával adaptált a poézisbe. A logikán-túli, „az értelemig és tovább!” kereső „szelesség” vállalása. (A töredék bevezetésének: „Ne légy szeles.” – opponálása). A logika és pszichológia oxymoronja.

Mondják, maga Szabó Lőrinc is tanúsítja utolsó emlékezésében, 1 hogy József Attila kívülről tudta felmondani a Te meg a világ kötetet. Csodálattal, és vitatkozva idézte szerzője elé. Átíratni akarva, mint tette kegyetlenül korábban Babits kötetével írásban. 2 Ebben a Te meg a világ kötetben alakul, készül az Eszmélet is.

Vegyük Az Egy álmai című verset.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?

[...]

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
Ott lehetünk szabadok!

Az Eszmélet poétikáját előzi. Applikálhatnánk is a fiatalabb költő utóbb keletkezett versébe. Korábban e kép grammatikai-logikai szerkezetét mindaddig mesterkéltnek éreztem, amíg meg nem találtam a szöveg eredetét. A Werther-beli bolond fiú mond hasonlókat. Goethe, mint Pápay tanár úr József Attilát, a bolond kategóriába sorolja ezt az akkoriban még extrém jellegű szöveget. Szabó Lőrinc is éppen azzal viaskodik, hogy nem akar „bolond / szövevényben lenni szál”.

Ezt követően Szabó Lőrinc elvállalja Goethe Wertherének művészi megszólaltatását magyarul. 3 Hogy mennyire fontosnak tartja ezt a munkát, bizonyítja: Szabó Lőrinc költészetének a harmincas évek során elkövetkezett poétikai váltásait éppen a Goethe-regény alapján tudatosítja verseiben. Az évtized elején ugyanis a költészetében tisztázásra vágyó személyiségzavar megjelentetését addigi költészete meghatározó – és a magyar líratörténet egyik kiemelkedő – kötete, a Te meg a világ központi jelentőségű darabjának Az Egy álmai című versében valósítja meg. Benne poétikailag talán éppen e Goethe regényből származó extrém szöveg intertextuális feldolgozásával találkozhatunk. 4 A Max Stirner későbbi történeteit megelőző, Goethénél még extrémnek feltűnő, és éppen ezért a narrációban csak epizódikus helyet foglaló személyiségképlet a Szabó Lőrinc-i költészetben Stirner ihletésére már központi helyet foglal el, a kötet emblematikus versének – és ezáltal költészete akkori poétikájának – válik meghatározó narrációs eseményévé. 5

A Goethe-szöveg Szabó Lőrinc fordításában, a vers keletkezését követően:

„– Szóval boldog volt? – kérdeztem. – Ah, bár lennék megint az! – mondotta. – Akkor olyan jól éreztem magamat, olyan könnyű, olyan jókedvű voltam, mint hal a vízben. – Heinrich! – kiáltott most egy öregasszony, aki az úton felénk tartott. – Heinrich, hol bujkálsz? Mindenütt kerestünk, vár az ebéd! – A fia? – kérdeztem, és az asszonyhoz léptem. – Igen, az én szegény fiam – válaszolt. – Nehéz keresztet mért rám az Úr. – Mióta ilyen? – kérdeztem. – Csak fél esztendeje, hogy ilyen csendes – mondta. – Hálistennek, hogy már ennyire van, azelőtt egy álló esztendeig dühöngött, meg is láncolták a tébolydában. Most légynek se vét, csak mindig királyokkal meg császárokkal van dolga. Olyan jó, szelíd fiú volt, segített, hogy megélhessek, gyönyörűszép volt a kezevonása, és egyszerre csak búskomor lesz, forrólázba esik, aztán őrjöngeni kezd, és most úgy van, ahogy látja az úr. Ha mind elmesélném… Félbeszakítottam beszéde árját, és megkérdeztem: – Milyen időt magasztal a fia, hogy akkoriban oly boldog volt, olyan jól érezte magát? – Szegény bolond! – Felelt szánakozó mosollyal az asszony. – Biztosan arra az időre gondol, amikor nem volt eszénél, mindig azt dicséri; azt az időt, amit a bolondokházában töltött, ahol semmit sem tudott magáról… Mint egy mennykőcsapás, úgy ért ez a közlés, valami pénzdarabot nyomtam az öreg markába, és gyorsan otthagytam őket. – Amikor boldog voltál! – kiáltottam fel, a város felé sietve. – Amikor oly jól érezted magadat, mint hal a vízben!” 6

Csakhogy Szabó Lőrinc verse el is válik a goethei értelmezéstől, már a huszadik század, a Bolyai utáni fizika szülötte. A „bolond szövevény” metafizikai kanonizációja.

Miként Kulcsár-Szabó Zoltán legújabb Szabó Lőrinc-monográfijában felfedezi és magyarázza ezt az oxymoron-jelenséget: „A Te meg a világ kevésbé az individualitás önleírását, mint inkább ennek végső lehetetlenségét tárja fel, az individuum költészete helyett az individuum válságának költészetét megvalósítva.” „[J]elezvén ezzel, hogy e differencia mentén nem annyira a lírai én »alakja«, hanem annak olvashatatlansága ismerhető csak fel”. 7

Ha követem kollégám sejtését, akkor a Werther egyik szereplőjének, az őrült fiúnak a szövegét alkalmazó képet a személyiség megbomlását értelmező tudatállapot képi átgondolásaként kell elfogadjam. Olyan határhelyzetként, ahova a huszadik századi költők a szemelyiségelemzésben a legveszélyesebb tudati állapot rögzítése során jutottak. 8

Szabó Lőrinc pszichológiai versszervező erejében éppen erre érzett rá. A goethei normához képest „beteg” és „bolond” szövevényként vizsgálja meg a világot: a goethei egység bomlását jelzi a vers kettős szervezőereje. Mint ahogy ennek a nyomait megtalálom már a kései Goethénél is, ha ironikusan értelmezhető felhanggal is társítva, – és ezt a verset, mint sajátjával rokonabbat éppen ebben az időben le is fordítja Szabó Lőrinc:

Prooemion 9

Miféle Isten volna, aki pusztán
kintről forgatná világunk az ujján?!
Együtt kell neki áthatnia kint s bent
Mindenben magát s magában a Mindent,
hogy ami benne él s mozog s ha lehet,
tüze-szelleme sose hagyja el.

Ami Goethe világában megsejtett, de még „bolondként” elkülönített szövegként jelenik meg, az Szabó Lőrinc felfedezésében a „bolond világ” oxymoronjának, a logika és pszichológia egymást opponáló, egymásból ki mégsem bonyolódható metafizikájához jut el.

Szabó Lőrincnél ennek poétikai megjelenése egyszerre kötődik a goethei Werther-beli megítéléshez, és a felfedezés izgalmához. Bolondságnak is tartja, fel is tárja – végül beleborzong.

József Attila Szabó Lőrinc tekintélyét elfogadva mindezt átveszi, de már nem „bolondságként” írja meg, hanem mint az általa Eszmélete során feltáruló világot. Nem borzongásként, hanem eszméletként. Imigyen tudatosítja a maga metafizikáját a poézisben, a „kint s bent” áthatását, „Mindenben magát s magában a Mindent”. Megteremtve a bolondságból a poézisbeli egészséget, a maga korszerűsített prooemionját. Az Eszméletben előkészítve a kései modernség nagy összegező versét, a Duinói Elégiák és Yeats kései versei csillagképéhez társuló Költőnk és kora című költeményt. 10