„A versszövegek gyakran önmagukban is dialógushelyzetre utalnak. Sok vers felütése alkot kifejezetten válaszmondat-struktúrát
(Egyetlenegy vagy, Az Egy álmai, Menekülni, Semmiért Egészen, Csillagok közt, Börtönök), tehát eleve egy dialógushelyzet kifejtése adja a vers pragmatikai bázisát. Szintén jellemző a jelölten idézett szövegre való reakció beszédhelyzetéből kialakuló versszerveződés (például:
Ne magamat?).
A Ne magamat? egyébként is az egyik legjellemzőbb példáját mutatja a Te meg a világ versbeszédbeli sajátosságainak: a szöveg első versszakában az idézőjel máris a – pragmatikai – alany meghatározatlansága, változásai felé indíthatja el az értelmezés irányát. Egyrészt a kezdő megszólítás, lévén hiányos mondat (tulajdonképpen a kijelentéshordozó cselekvés-mozzanat végig elrejtve marad, ennek fontos szerepére a címválasztás is utal), azt sugallja, hogy egy beszédfolyamat egyik résztvevője »szólal meg«, valószínűleg tehát reakció, válasz-megnyilatkozás, amelyben a »párbeszéd« kontextusát csak a versszöveg egésze, a későbbi versszakok értelmezik, ám az »előzmény« részben ismeretlen marad (az egész szövegből a hagyományos, illetve uralkodó világnézetek lehetetlenségével való szembesülésre következtethetünk, így például az első szakasz egyértelműen a közösség-elvű világképet szólaltatja meg: »...Az Ember/ sorsa kicsi,/ ma nagyobb jajra tüzesek/ a világ sebei«). A Szabó Lőrinc-i »individualizmus« legfontosabb előfeltevése is ebben az idézett szakaszban valósul meg: a beszélő alany a megnyilatkozás végén egy kérdő és egy felszólító formulát fogalmaz meg, mindkettőben megnevezve a »beszédpartnert«, ám a kérdést az »Egyetlen Emberhez« intézi, a felszólítás a »magányhoz« szól. Mivel a következő, már nem idézett szakasz egyértelműen választ jelent az előzőre (»...Hallgass, magány!« - »Nem hallgatok!«), az »Egyetlen Ember« a magánnyal válik egyenlővé. A vers pragmatikai alanya tehát megváltozik, és az idézett első szakaszra vonatkoztatott kontrasztot állít fel. Ezt nyomaté- kosítják az ugyanolyan szöveghelyzetben lévő »kicsi« sorvégződések, és a mindkét versszakban – szintén egyező pozícióban – megjelenő »világ sebei« metafora körül kibontakozó ellentétes értelmezési irányok, hiszen ugyanazt a jelenséget más világmagyarázattal interpretálja a második versszak:
1. versszak
»…Az Ember
sorsa kicsi,
ma nagyobb jajra tüzesek
a világ sebei,…«
2. versszak
»…A nagy is
csak sok kicsi.
Hát nem mibennünk fáj a világ,
ha vannak sebei?«
A 2. és 3. szakasz közötti folytonosságot a »te meg a világ« alaphelyzet ezúttal egységes nézőpontból való megfogalmazása biztosítja: »Mi közöm az olyan világhoz,/ amelynek hozzám nincs köze?« – »Mi nékem a világ nélkülem?«. A pragmatikai alany következő átváltozása a 3. versszakban érhető tetten: a fenti kérdés után – a versszakok szerkezetét konstruáló kétsoros mondásegységet egyedül itt megtörve – a nyugatos-impresszionista líra hagyományát idézi meg a szöveg (amely itt még egy nem kifejezetten a korszak »lírai köznyelvére« utaló metaforát is alkalmaz), majd áttér a többes számú beszédmódra, s az így általánosított közegben újra felbukkanó »seb«-metafora jelzi a választ, a költői hagyomány folytathatóságának megkérdőjelezését. Nagyon érdekes a 4. szakasz, amelyben tulajdonképpen a kifejezésmód Szabó Lőrinc-i lehetőségei szembesülnek: az egyes számú beszélő »aktor« és »néző« szólama (Kabdebó Lóránt kifejezései) keresztezi a többes számú általánosító megnyilatkozást és a személytelen, leíró magatartást. Szo- ros kapcsolatban van a következő, 5. szakasz evvel a szerkezettel, ám itt már egyértelműen az a személytelen, leíró beszédmód uralkodik, amely nem jelöli a beszélő személyét. így itt tulajdonképpen a 2–5. versszakok »gondolatmenetének« az összegződése fogalmazódik meg, egyben a különböző magatartásmódok »tanulságaként«:
»…nő az undor, fogy az erő
és fogy a szeretet.
Banda a világ, banditák
az öklök és az agyak;
van, aki bölcs és jót akar,
de mit ér, ha vak?«
Így értelmezhető a »van« a versben történő helyzetfelismerést a szövegben nyomatékosító funkcióként. A vers »keretszerkezetét« a 6. versszak alkotja meg, amely visszautal a (többszörösen) dialógusteremtő első szakaszra, melynek kulcsszerepét tehát nemcsak a tipográfiai megoldás hangsúlyozza, hanem a vers »gerincét« indító 2. versszakkal alkotott kontraszt és a »keretet« kiegészítő utolsó szakasz, amely mintegy végső választ nyújt (ezzel magyarázható a címet is alkotó kérdés újrafeltétele). A pragmatikai alany itt újra a 2. szakaszban megjelenő egyes számú »beszélő«, amely a küldetéstudatú fogalmazásmóddal (»Nem magamért, mindenkiért/ siratom én a magányt«) egyben a magyar líratörténeti hagyomány egyik alapvető elemére reagál, ám ez a nyelvi magatartásmód a »magány« előfeltételezésére vonatkozik (tehát a hagyomány átértelmezésére is utal). A magány alaptételét teszi hangsúlyossá a közbeékelt megszólításmód is (»Magad vagy, Ember, a hadsereged«), amely tulajdonképpen a »magad vagy a hadsereged« állításból előhívja a »magad vagy, Ember« evidenciáját is. Ha a megszólítás a kifejezés elején vagy a végén állna, ez nem válna hangsúlyossá. A kapcsolódást az első versszakhoz az is jelzi, hogy az »Ember« és a »magány« kifejezések újra megjelennek, a reflek- tált-dialogikus beszédmódot pedig az, hogy – noha az 1. versszak az »Egyetlen Embert« és a »magányt« kérdezi, illetve szólaltja meg – a válasz mégsem egyenesen ezek nevében érkezik, hanem szintén megszólítás (»Magad vagy, Ember, a hadsereged«), illetve a »magányra« vonatkozó cselekvés (»siratom én a magányt«) formájában. így a vers logikai »szövedékében« az az áttételesen önmegszólító, dialogizált versalkotás érhető tetten, amely egyértelműen a korszak dialogikus költői paradigmájához csatolható (Gottfried Benn, József Attila). A »tartalmi« szempontokon túl is világosan látszik a versben, hogy Szabó Lőrinc elutasítja a klasszikus modernség hagyományát (deretorizáltság, közel áll a köznapi, beszélt nyelvi regiszterhez, az individualizmus újrafogalmazása), de szembeszáll az avantgárdé líra tapasztalatával is (»szabályos« szintaktikai és szemantikai viszonyok, a többször fragmentált mondatszerkesztés ellenére megőrzött formai klasszicizálás), kialakítva az új versnyelv kifejezési eszközeit.”
(Kulcsár-Szabó Zoltán: Dialogicitás és a kifejezés integritása: Nyelvi magatartásformák Szabó Lőrinc költészetében = Újraolvasó: Tanulmányok Szabó Lőrincről, szerk. Kabdebó Lóránt, Menyhért Anna, Anonymus, Bp., é. n., 88–89.)