A test anyagi jelenléte miként befolyásolja az individualitás önleírását?
„Erre a kérdésre egy olyan vers ad választ, amely a köteten belül a legkövetkezetesebb módon hajtja végre az (ez esetben: élő) emberi test érzéki megjelenítését, s ebből a szemszögből, mint majd látható lesz, az egész Te meg a világ egyik kulcsversének nevezhető. [Mivel a Te meg a világ központi problémája: hogyan képes egy individuum önmagát mint ilyet megjeleníteni s miért van erre szükség egyáltalán?] A belső végtelenben arra a fikcióra épül, hogy az én (gondolkodó és elképzelő) szellemi és (érzékelő) fizikai aktivitása befelé, az ezen képességeit lehetővé tévő test régióiba irányul. Mint az már a vers második sorából kiderül (»a por, mit beveszek«), kábítószeres kalandról van szó, amely tehát a tudat hallucinatórikus birodalmában zajlik, ugyanakkor a szöveg végig avval szembesít – s a jelzett feltételek mellett ez, valóban, aligha lehet másképp – , hogy ez a birodalom maga is a test irányítása alatt áll. A vers nyitánya a lemerülés, a »befelé« szabadulás a kötetben sokféle változatban megjelenő képére épül (»Szellemem néha a test ágyába merűl le«), amely itt eleve a testben való érzéki tájékozódás paradoxonját implikálja. A szellem a test révén képes érzékelni, s talán éppen ez az oka annak, hogy a test, annak feltétele, hogy bármi érzékelhetővé váljon, maga nem illeszkedik a külső érzékelés elvárásaihoz. A test régiói átláthatatlanok (»nézi bent, szivacsos éjszakába kerűlve, / hol a hús eleven tájai ködlenek,«), s a szellemi megismerés vizuális megjelenítését (»nézi«) innen nézve következetesen váltja fel a testi (nemi) behatolás vak vagy »kábult« tapogatózása (»nézi, kábultan és mélyebben, mint szerelmes / test tudja csápjait titokba nyujtani,«), ami persze eleve visszavonja a megismerés »testi« és »szellemi« komponensei közötti különbségtétel lehetőségét. A saját testhez való hozzáférés másik változata a parancsoló utasításé, ami nyelvi aktusként (»,Állj meg!’ kiáltom, és: ,Ne fájj!’ s: ,Tedd ezt!’ Hiába,«), illetve az ész működésének leírásaként (pl.: »parancsait az ész hiába küldözi.«) is megjelenik, mindkét esetben sikertelenül. A vers gerincét (4–8. szakaszok) kérdések sorozata képezi, amelyek – s tulajdonképpen ez a harmadik hozzáférési mód – a testbéli utazásról mint a »barlangi utazó« egzotikus kalandjairól nyújtanak beszámolót (»Utaztál valaha [...]?« »Láttad [...]?«, »Nézted már [...]?«).
A test megjelenítésének egyik visszatérő attribútuma (a címnek némiképp ellentmondva) a zártság: a test gép, ráadásul »vak gép«, amely »magába zárva« működik, miközben e bezártság itt is egyszerre külső és belső bezártságot jelent. Mint az a 3. szakaszban világosan látható, ezzel egyben a tudat és a test határai azonosulnak, az ismert minta szerint (»és akaratomon belül, magába zárva, / külön törvény szerint él bennem egy világ«), hiszen e zárt világ határait egyrészt akaratom és bennem, másrészt viszont egy »külön törvény« jelölik ki, mely utóbbi viszont éppen hogy az akaratom határait jelzi. Ezt az egyszerre az énnel azonos, illetve benne idegenként rejtőző világot – közismert kultúrtörténeti konvenciók szerint – a gép mellett a (képzeletbeli) táj, a háborúba induló hadsereg, végül pedig az állam metaforája jeleníti meg, ami láthatóvá teszi, hogy a testhez való hozzáférés imént felsorolt változatainak mindegyike a testtől a szellem felé irányuló akcióként tükröződik vissza: a »tündértestű kéj« a testben lakozik, a parancsokat a test – mint hadsereg (»Nézted, hogy indul a betegség ostromodra? / S hogy fú vad trombitát benned a szenvedély?«), illetve mint gép (»S láttad, a villamos és feszült idegekben / hogy futnak idegen parancsok szerteszét, / parancsok, melyeket ha megkap, beleretten / híres, nagy lelked [...]«) – küldi, sőt a gondolatok is az – itt belülre helyezett s szintén gépként megjelenő (»villogó, álmatlan agyadat«) – »agy« »szörnyű üzemében« keletkeznek.
A test belső végtelenjének felderítését ígérő vizuális megismerés a tudat és a test eme tükröződésében meglehetősen materiális ellenpontot nyer: »[...] és érzed, / hogy nem egyéb, nem több akaratod, e dölyfös, hiú szolga, / mint érzékeny lemez vagy néma óralap, / amelyről az erők birkózását szorongva / olvassa, míg lehet, a mérnök öntudat?« Érdemes végigtekinteni azokat a módosulásokat, amelyeket ez a hasonlat magával von. Az »akarat«, először a test külső burka (»akaratomon belül«), amely azonban képtelen uralni annak »külön törvényeit«, itt ezek materiális rögzítéseként (mintegy a törvényt feljegyző »néma« szövegként) tárgyiasul (egyetlen emberi tulajdonsága, az »érzékenység« itt a szó anyagi jelentéskörére korlátozódik), miközben itt is úr és szolga, őr és rab kettős pozícióját tölti be. Sok tekintetben a már ismert séma köszön vissza itt is: mint mindenütt, ahol a Te meg a világban a törvény fogalmisága előkerül, a törvény az akarat törvénye, abban a kettős értelemben, hogy egyrészt a törvényi ítélkezés akaratok felől hoz ítéletet, másrészt viszont a törvény akaratok harcának a tárgya, sőt eredménye. A belső végtelenben ezen annyit változtat, hogy az utasításait érvényre juttatni képtelen akarat törvényét a testi »erők birkózására« vezeti vissza, amivel az akaratot lényegében megkettőzi ezen erők és az őket leolvasó öntudat pozícióira: az erők voltaképpeni birkózása az akarat és a test között megy végbe. A leolvasás lehetősége innen nézve konzekvensen kétes (»[...] szorongva / olvassa, míg lehet [...]«), legalább annyira, amennyire az öntudat mérnöki hatalma (amely leginkább a Börtönök önnön szerkezetét elrontó gépészére emlékeztethet), a törvényt ugyanis annak az akaratnak kellene aktualizálnia, amelyben lejegyződik (aligha véletlen, hogy az »érzékeny lemez vagy néma óralap« rögzített hang és lejegyzett jel s így akár itt is szituatív és absztrakt jog ellentétét is konnotálja). Mint azt már, jóval előbb, az »értettél valamit?« kérdés is jelzi, mégis ez az olvasás az alternatívája a test vizuális megfigyelésének: az óralap végrehajtó leolvasása az egyetlen olyan képzet a versben, ahol látás és megértés, ha mégoly redukált módon is, összekapcsolódhatnak, evvel szemben a test belső tájaiban tett utazás a turisztikai spektakularitás, a puszta, meredő nézés élményét vonja magával (ezt sulykolja a »nézted [...]?« és »láttad [...]?« kérdések sűrű ismétlődése, illetve magának a test leírásának változatos, sőt impulzív – »villogó agya«, »villamos és feszült« idegek, »lüktető mámor« – érzékletessége). Az »értettél valamit?« kérdés, amelyet persze kézenfekvőbb költői kérdésként olvasni, az óralap leolvasásának engedelmes vagy végrehajtó műveletében nyer választ, nemleges megválaszolása (ami a vers zárlatában következik be: »[...] be vad és érthetetlen / és új világ vagyunk [...]«) pedig éppen a test belső látványosságaira hivatkozhat, hiszen a test pontosan megértésének hiányában nem tűnik el vagy húzódik vissza az én fenntartásában betöltött funkciói láthatatlanságába.
Mindeközben az én testtelen régióinak összes instanciája színre lép: szellemem lényegében a saját hallucinációban lemerülő, illetve – s itt nincs ellentmondás – önnön testének kiszolgáltatott (szorongva olvasó és riadtan széttekintő) tudat, az akarat egyszerre a test őre és szolgája, az ész pedig itt is önnön biológiai alapjában, az agyban tükröződik vissza (előbbi hiábavaló parancsokat küld a testnek, utóbbi, a test oldalán, viszont irányítja a test utasításait), míg a lélek esetében még az sem biztos, hogy egyáltalán megkapja a test parancsait (»parancsok, melyeket, ha megkap, beleretten / híres, nagy lelked [...]«). Az én és a »vak gép« psziché–test differencia mentén való elhatárolása azonban nem teljesül tökéletesen. Egyrészt kint és bent pólusainak folyamatos felcserélődése áll útjában ennek a lehetőségnek: a tudat és akarat az általuk körülzárt test tartalmazottjaiként hajtják végre az utazást a »belső végtelenben«. Másfelől az agy bontja meg szellem és test szimmetriáját: nemcsak azért, mert feltételezhetően a test működését ő irányítja s ennyiben maga is parancsokat küldöző akarat, amit az is hangsúlyoz, hogy – szemben a testi táj álomszerűségével – »álmatlannak« neveztetik, hanem pl. azáltal is, hogy gondolatot termel, amely viszont, a maga részéről, »töviseket«, azaz hatása nagyon is érzéki (a gondolat testiségének motivikája köszön vissza tehát itt is). A versben számos további pont is található, ahol szellemi és anyagi világ áthatolnak egymásba: míg a tudat a nemi behatolás formájában »nézi« a »kegyetlen és örök gépet«, addig a testben a kéj csupán »tündértestű«; az a felismerés, hogy az akarat pusztán »érzékeny lemez vagy néma óralap«, az érzed ige tárgya; sőt az emberi test végtelen és örök attribútumai is bajosan juttathatók értelemhez az élet pusztán biológiai felfogása szerint.
Nyilvánvaló tehát, hogy a test »belső végtelene« áthágja a psziché–test differenciát és ennyiben meggátolja azt, hogy az individuum akár az egyik, akár a másik oldalon alapozza meg önleírását: egyfelől az én önmagából való ki-, voltaképpen azonban befelé menekülésének lehetőségét kínálja, másfelől olyan attribútumot rendel a testi léthez (a végtelenségét), amellyel csak a testtől elváló tudat rendelkezhetne. Sok szempontból tehát ugyanazzal a paradoxonnal szembesít, mint az Egy birodalma Az Egy álmaiban s ez nem véletlen, amint azt a két vers képvilágának párhuzamosságai elárulják. Az én »mélyre, magadba« rejtőzése utóbbi versben szintén az álom közegében valósul meg, s e menekülés célpontja a »könnyeink s vérünk savában« megjelenő »végtelen tenger« volt, míg A belső végtelenben utazása »álmodban, képzeletedben«, a »bolond vízeséshez« hasonlított »vér sodrán« kezdődik meg. Ez az összefüggés lényegében azt teheti láthatóvá, hogy az Egy vágyott birodalmának illúziója itt a test belső világában realizálódik – akár úgy is lehetne fogalmazni, hogy – noha két évvel korábban íródott – A belső végtelenben a test anyagiságában leplezi le az Egy képlékeny tartományát. Ugyanakkor, mint látható volt, a test érzéki ábrázolása ugyanúgy nem teszi lehetővé, hogy az individuum önleírása pusztán saját individualitására, jelen esetben a test egyszeri, zárt birodalmára alapuljon. Innen nézve a Te meg a világ kevésbé az individualitás önleírását, mint inkább ennek végső lehetetlenségét tárja fel, az individuum költészete helyett az individuum válságának költészetét megvalósítva. Szabó Lőrinc költői fejlődése szempontjából sokatmondó, hogy az imént említett két vers közül kronológiailag Az Egy álmai reagál A belső végtelenre és nem fordítva, hiszen lényegében ez az irányvonal húzódik tovább az életműben a Te meg a világ után, a külvilággal kötött Különbékén át az én »élveboncolása« helyett a személyiség költői felépítésének koncepciójára alapuló Tücsökzenéig. Szabó Lőrinc a Te meg a világban páratlan költői erővel tárta fel az individualitás önmegjelenítésének esélyeit és korlátait, s evvel a modern líra olyan lehetőségei előtt szabadította fel az utat (pl. a nyelvben feloldott szubjektivitás vagy a személytelenség korszerű formái előtt), amelyekkel ő, az individuum költője, ugyan nem tudott mit kezdeni, de amelyek hosszú évtizedekig meghatározták a magyar költészet alakulását.”
(Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010, 86–90.)
Ld. még A semmittevő halál c. vers Magyarázatánál Baránszky-Jób László írását.