Szabó Lőrinc: Kalibán

Magyarázat

A vers inspirálója Shakespeare A vihar című színművének Calibánja. A vers első sora a később Az Összes verseiben mottóként idézett Shakespeare-sor („burn but his books”) variációja. Közvetlen kiváltója valószínűleg a Sugár Károly színésszel való barátsága. Sugár 1920. dec. 14. óta játszotta Calibant, és az 1923-as Shakespeare-ciklus keretében épp okt. 17-én játszották a Nemzetiben, amikor Sugár nov. 6-i előadóestjére készültek, melyen Szabó Lőrinc átdolgozásában szerepelt R. Browning Az eretnek tragédiája és fordításában Baudelaire A dög című verse.
„Keletkezési idejét tekintve, a kötet legkésőbbi versei közül való (megjelent 1923. nov. 11. Az Est-ben). Kétségessé válik számára az ember kultúrája, szellemi élete, gondolkozása, amely képtelen volt kiemelni szenvedéseiből. A modern kultúrát tagadó georgei világkép elszabadultán úgy csap át a mindent tagadás lendületébe, hogy ad absurdum viszi annak következtetéseit. Úgy akar meghökkenteni, hogy kegyetlenül arra buzdít, amitől óvni szeretne. »A ’bestia mindenség’ titokzatos hatalma ellen lázad, s hogy harcba tudjon szállni vele, önmagában is a bestia erőket akarja feltámasztani. Ha győzni nem is, de legalább saját nyelvén tud vitába szállni a bestia végzettel« [Szegi Pál: Szabó Lőrinc, Magyar Csillag, II. 61.]. Elkeseredése szavalása közben bele is éli magát az önpusztító látomásba, a félelem lenyűgözi és rabul ejti; a félelempszichózis kierkegaardi példájával találkozunk: »A rettegés nem más, mint vonzódás azon irányban, melytől rettegünk… A rettegés idegen hatalom, mely az egyént megragadja és melytől mégsem tud elszakadni, mert nem is akarja, mert fél; és amitől rettegünk, azt mégis kívánjuk.« [Idézi Fábry Zoltán: Európa elrablása, Irodalmi Szemle, 1963. 2. 141.]

Égesd el a Könyveket, Kalibán!
Pusztítsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa korommá gyémánt agyvelők
mágneses és nehéz sugarait,
fénylő zenéjét és az értelem
kék sárga rebbenését!

Kísért ismét a medve öntudatlanság, ösztönösség, észellenesség, mint a Föld, erdő, isten XXXIV. versében, majd az Isten-ben.

…Kalibán,
lázongó ösztönösség, te, akit
nem köt emberi töprengés, hazug
eszmék játéka s gyáva szeretet, −
fojtsd meg a szépet, a harmóniát
s a rútat is, ha gondolat, hiszen
a gondolat az ember gyilkosa!

Szembefordul a kínnal és reménnyel, melynek értelmetlensége, illetőleg elérhetetlensége keserű töprengésekben kötötte le:

ne érezzünk, ne higgyünk, kín s remény
lelkünket ne gyötörje s ne legyen
szó sem ezentúl, mely minden gyönyört
megront, míg névvel illet, de a kínt
csak élesíti, mikor testet ad
múlt szenvedések emlékének is!

Jutott ily mélyre már a XIX. században Vörösmarty is, de itt megállt, korrigálva szörnyű szavait, a boldogtalanságért nem az emberi szellem alkotásait hibáztatta, csak annak rossz felhasználását. (Gondolatok a könyvtárban.) Szabó Lőrinc már egyszer nem állt meg: a várost, az ember teremtményét, egy korszak bűneiért kész volt megtagadni. E versben sem áll meg. A küszöböt, ahonnan Vörösmarty visszafordult, Szabó Lőrinc viszont átlépi: alkotásai után magát az embert tagadja meg, szellemi léte, haladása után biológiai létében is kétségessé teszi:

Kuszáld grimasszá arcunkon az Úr
arcának vonalait és, ha már
emberistenként élni nem tudunk,
kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant Szerkezetekké!
…alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
Szénevő Gépeiddé…

Amit kritizál ez a vers, amit nem tud megemészteni, az az egyéniség pusztulása. Előző kötetében e folyamat szintén eljutott a mélypontra, de ott a nyugodt elemzés még jobban hangsúlyozta − ellentétével −, ennek szörnyűségét. Ott a korban vergődő egyéniség pusztulását szenvedi, itt elkeseredett szónoklatot tart róla. Ott mérceként áll a képek mögött a teljes ember nosztalgiája, mely itt már hiányzik. És hiányzik mögüle Babits–Prospero humanizmusa, aki leszorítsa, figyelmeztesse és féken tartsa Szabó Lőrincben Kalibánt, mint tette ezt egész élete során önmagával. Hisz Babits ekkori világát is állandóan fenyegeti az egyensúlyozás kihagyása már a háború ideje óta. Az Új esztendő, 1918. szinte már a Kalibán! előképe. Később is minduntalan belebotlunk egy-egy ilyen kitörésbe:

…Egyszer, igen, én
egyszer kiugrom, meztelenre vetkezem,
mint a vadak, letépek mindent, ellökök
betont, betűt és aranyat…

(Babits Mihály: Erdei lakásban)

[…]

A Kalibán-vízió a magára maradó költő elbizonytalanodásából tört fel, melytől azután Babits már nemcsak személyes okok, hanem e líra attitűdje miatt is visszahőkölt. »Egy torzonborz állat vágyait« látta benne és »Hogy jönnek a pokol zászlai« − adja később épp Babits szájába e korszaka önkritikus jellemzését Szabó Lőrinc [Tücsökzene, 243. Babits]. Megjelenik Kalibán, az értelemellenesség hőse, az egyéniségétől megfosztott ember irracionálisra torzított ellentéte. A világratörő hatalom, mint az egyéniség kiszakadási kísérlete, és szemben vele az értelmetlen és egyéniségétől is megfosztott tömeg:

                                      …Kalibán,
gondolkozás nélkül gondolkozó
rejtelmes Új Bölcs, Mérnök, Épitő
Mindenség, kinek vak izmaiban
az élet, minden kattogó tudás
s minden erő magától működik,
öntudatlan s nem képletek szerint −

[…]

                                     …mikor
elégeted a férges Könyveket:
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, pokoli
ritmusra járjunk szent táncot neked
a Gondolat nagy Máglyája előtt!

A kényszerű szeretethit és a fellázadó, pusztítóvá torzult egyéniség, a szörnyeteg és a szent, mint a tagadás két pólusa sokáig végigkíséri pályáján, ahol majd Szun Vu-kung és Buddha kettősségében csúcsosodik [Szun Vu Kung lázadása = Különbéke (1936)]. Szeretetelmélete sem elsősorban megélt szükségletből táplálkozik, hanem program, amellyel a korlátozás tényét próbálja tudomásul venni. Egyenes folytatása volt ez a Föld, erdő, isten sztoicizmusának és George közvetítette platonizmusának. A kalibáni lázadás ennek az ellentéte, az egyéniség anarchista tiltakozása a korlátozások ellen, és elődjeit korai prózaverseiben, a Föld, erdő, isten Medve-versében (XXXIV), de a természetet, szerelmet hódító-befogadó attitűdben is megtaláljuk. Szabó Lőrinc költészetében e két tendencia örök nosztalgiával közelít egymás felé, de összetalálkozás helyett legfeljebb átcsap egymásba. Babits műhelyében a szeretet kényszere erősödött föl, a szakítás után a leszorított lázadás szakad föl. Az egyéniség harmonikus kiteljesedése felé indul hiába ez utakon. Végül is mindkettő megmarad egy-egy emberi lehetőség tulajdonság abszolutizálásának. Eredménye mindkét irányban a szakítás a teljes személyiséggel. Csak egyedi méretű individualista megoldás mindkét út, eredménye az egész helyett mindenütt a tört.
Ez az ember nem válhat a világ urává, a társadalom elrendezőjévé. Elveszti uralmát még saját teremtményei felett is, alkotásai függetlenülve fölé nőnek, felhasználásuk helyett rettegni kénytelen tőlük. Így érthető, hogy költői világában a mindent mozgató pénz és az érte folyó hajsza színtere, a város nemcsak az ember fölé nő, hanem elválik tőle, emberen kívülivé vizionálja. (»Sátán piszka az arany«, a bérház egy óriás koponyája.) De a modern kor vívmányát, a technikai civilizációt is ekkor még (szemben a Fény, fény, fény expresszionista eksztázisával és A sátán műremekei megértésével) csak deformáló hatásában érzékeli, mely szerinte csak az ember rossz tulajdonságait transzformálja fel. A mindennek kiszolgáltatott embert, köztük önmagát is, pedig már csak e szörny világ undorító produktumának látja, elfordulva a kinti világtól, önmagában is annak tükörképétől undorodik:

                                 …az Ember
undorodik saját lelkébe nézni,
undorodik a kificamodott
világ belső tükrétől.

(Vas-korban élünk, nincs mit menteni)

Sárközi kritikájában ezt a Szabó Lőrinc-i kapcsolatot a feje tetejére állítja, csakhogy logikusan végigvezesse az önzésről felállított konstrukcióját: »A városi élet: az öntudatos élet, ahol mindenütt torz tükrök verik vissza azt az érzésformát, amely megdöbbentette a költőt saját lelkében. Az önzés itt zárt, magáért való alakot ölt, látható bűn, mely erkölcsi megítélést kényszerít ki.« [Sárközi György: Szabó Lőrinc: Kalibán, Nyugat, 1924, I. 380] ekkor sokkal világosabban lát ebben a kérdésben, mint bíráló barátja, bárha az ember és az őt környező világ egymásra hatásának csak egyik oldalát érzi meg: külső viszonyok hatását az emberre. De az ember visszahatásának, küzdelmének útját, mely e viszonyokat megváltoztathatná, nem találta meg. A társadalmi tragédiától menekülve így a személyiség tragédiájának szenvedéséhez jut el, végigkínlódva bomlásának pokoljárását.” (Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 234–240.)