Kabdebó Lóránt:
Az ész kalandjai
(Részlet)
1
Nem kevés ellentmondásba keveredett Szabó Lőrinc, amikor bekapcsolódott a
politikába. Költészetében mindig is távol tartotta magát bármilyen konkrét
állásfoglalástól. És ez kapcsolódott korábbi, az egyes emberen kívül álló tett
elutasítását vállaló álláspontjával (Te meg a világ; A párt
válaszol). Ennek az elutasításnak, ennek az ellenzékiségnek tudatos
feladása ezekre az évekre esik. Korábbi „ellenzékiségét” ekkor már mint
negatívumot, így látja: „Abban az ellenforradalmi időben azonban… a halott Ady
még kiátkozott költő és a többi jó költő legnagyobb része ellenzéki volt.
Ellenzéki – a háború előtti értelemben. Azt hiszem, mi, akkori fiatalok, szintén
csaknem kivétel nélkül azok voltunk. Nem csoda: még túlságosan erős volt bennünk
a marxista nevelés hatása, túl kevés az egyéni realitás és tapasztalat, és
mindenekfelett túl sivár a szociális jelen. Agresszív megnyilatkozásai nemigen
voltak ennek az irodalmi ellenzékiségnek, hiszen más oldalról nagy tanulság volt
a magyar kommün csődje is, és ezenfelül mindnyájunkra bénítóan hatottak azok az
óriási veszteségek, amelyek a magyarságot érték, és amelyek – valószínűleg egyes
kísérőjelenségek miatt – mindamellett csak évek múltán tudták az igazi költőket
újra megtanítani annak a sokszor kompromittált szónak a használatára, hogy:
hazám. Míg ez be nem következett, a közösségi akarat és vágy inkább
elvontságokba burkolózott, nemzetileg színtelen humanitár-szocialisztikus
ideológiákba, szimbolikus kifejezésmódba, esetleg neokatolicizmusba; a líra
többi – tehát legnagyobb – része pedig megint személyes lett, nagyjában a
magánélet érzelmi és szellemi analízise.”
2
Ebből az ellenzékiségből, a témáiban is a szociális megalázottak közé
taszítottságból, majd pedig a magányos szemlélődésbe, adatfeldolgozásba
békülésből érzi magát kikerülni ekkor Szabó Lőrinc. Két ellentétes vers – a
címválasztásuk is ellenpárba állítja őket – mutatja ezt a változást, a
személyiségnek a politikában való részvétel által megvalósuló megnövekedését:
Barátaimhoz, Ellenségeimhez. Induljunk ki az elsőből, a Zilahynak
dedikált Barátaimhoz (Az Est, 1937. január 34.) címűtől, hogy végül
visszajussunk az utóbbihoz.
Álmatlanul forgolódtam az ágyon
– indítja verse meditációját. Az egyik tétel: a pesszimizmus, a hagyományos
tehetetlenség:
– Hagyjuk, fiúk, nem lesz itt semmi se!
– Nem hát, – morogtam. S teltek lassu órák.
– Nagyzolsz, vízcsepp? Tenger a mult s az ország!
Mi közöd hozzá?! – Forogtam, tünődtem:
– Mi jogod?!… Aludj! Oly elérhetetlen
a nép és oly nagy, mint az ezredév…
Mentsd inkább a magad kis életét! –
A felgyűlt és még gyülendő csalódások számvetése és elképzelése azután átvezeti
a verset egy másik szintre, ekkori verstípusa törvénye szerint. Az átvezetés
első fázisa az adatok gyűjtése és az adatfeldolgozás, a Különbéke
versmechanizmusa szerint:
Csend volt. Csak agyam vergődött: – Öregszem…
Mi lesz?… 1900-ban születtem…
Volt csalódás… S mennyi lesz, ha megérem
a 2000-et, ahogy egykor reméltem!
Mennyi lesz akkor! – S játszva, mint gyerek,
elképzeltem, hogy százéves leszek
s ekkor hirtelen megláttam a törvényt:
Itt következik a váltás, a folytatás, a kaland, a képzelt játék:
– Egész hazámmal csak tízannyi történt,
csak tízszer annyi, mint amennyi vélem…
Ezerből száz: az én rokoni részem!
– kiáltottam és árva testemen
átgyult, átcsapott a történelem
Az álmatlanul, az ágyban forgolódó költő tudatában megszületik a közösség,
egymásba játszva a korábban a baráti együttesben együtt zsibongót és a vízióban
a történelemből megidézettet. Így válaszol a vers első szakaszának társasági
képére az ötödik történelmi tablója:
A.
Álmatlanul forgolódtam az ágyon.
Éjfélig itt volt három-négy barátom,
tervek lobogtak, gúny, vád, vad beszédek,
szidtuk a pénzt és mentettük a népet
s elmentek és kihűlt a láng heve.
B.
és ami messze volt és idegenség,
most mind körém gyült s lett egyszerre szomszéd,
apa, déd, ük és testvér és barát lett,
tíz magyar század egy közel család lett
és mint ismerős állt előttem ő,
a Honfoglaló, a Telepitő…
Itt, a baráti kör és a történelem ölelésében törik meg a pesszimizmus, szűnik
meg a szemlélődő, önelemző magatartás: új vershelyzet következik („Felültem…”),
mely újfajta gondolatokat bocsát ki magából:
Felültem… Bennem dobogott az ország
s én fiatalnak éreztem a sorsát,
reménykedőnek, lángnak, magaménak…
S körülnéztem, kerestem a fiúkat
s mint erős érc, zengett bennem a hit:
hogy csinálunk mi itt még valamit!
A közösségre és a közösségben célt talált ember portréja ez a vers.
A barátok, akik között eljutott a felnőtt politikai szerephez, a harmincas
években beérett nemzedékének vezető egyéniségei közé tartoznak. A kötet
verseinek dedikációi a következőket gyűjtik a költő köré: Erdélyi József, Féja
Géza, Illyés Gyula, Németh László, Zilahy Lajos, mellettük csak Móricz Zsigmond
szerepel, akinek a kötetben verset dedikál. A névsor egyben keresztmetszete is a
nemzedék ellentmondásainak: reményeinek és buktatóinak. Szabó Lőrinc e körön
belül verseiben nem képvisel elkülöníthető árnyalatot. Egyetlen közvetlen
politizáló tartalmú verse, Az örök Magyarországhoz című, A
Nemzeti Színház százéves jubileumára írott (Az Est, 1937.
október 26.) is olyan általános etikai és szociális igényeket fogalmaz,
melyekkel a Válasz-gárda bármely irány felé tekintő tagja ekkor egyet érthetett,
de a „reformnemzedék” szólamaival sincs ellentétben.