Vers és valóság
Kairói emlék. Társult hozzá az, hogy a csepeli Rosenberg Henrik
1
barátom, a patikus révén egy nagy német gyár prospektusa alapján szereztem egy nagy tömeg különféle szagot, köztük ritkaságot, sőt büdösségeket is. A sűrű olajokat egyenlő nagyságú vagy inkább picinységű üvegcsékbe töltöttem a csepeli Őrangyalban, és tiszta szesszel felhígítottam, majd mindet egyformán dugóztam. A gondolatot erre a gyűjteményre több dolog adta; így érdeklődésem a patikaszerek iránt, aztán Baudelaire hatása, Babits tanulmánya az illatokról és az „illatzongoráról”
2
(amelyet ezzel íme, én teljesen megcsináltam, sőt duplikátumokból egy kisebb mennyiséget, talán 20 üvegcsét Babitsnak is küldtem). Hogy hányféle szagom volt? A vers azzal kezdődik, hogy 77. Akkoriban aki csak jött hozzánk, minden vendéget azzal traktáltam, hogy hunyt szeme alatt 3-4 cm-nyire az orrától áthúztam a levegőn egy kihúzott dugójú üvegcsét, és próbáltam kitaláltatni vele, hogy mit érez. Egészen fantasztikus illataim is voltak, déliek, ázsiaiak, amerikaiak! Érdekes volt, hogy például az egyes illatok töménysége mit változtat a felismerhetőségen. Még meg kell említenem, hogy Kairóban járván pár évvel előbb,
3
ott, a „Muszki”-ban, vagyis a bazárvárosban, melynek egyik utcájában az illatszerészek árulták holmijukat, én magam is vásároltam Nagyklára számára egy különleges illatot: lótuszvirágolajat. Igen tömény olaj volt, sok-sok évig eltartott. Később a bulgáriai rózsamezőkről hoztam haza kifaragott fa és belül üvegtartályban „rosa centifolia”-olajat…
Illatot nagyon keveset ismer fel az ember, és roppant nehezen tud valami jellemzőt mondani rájuk. Az én gyűjteményemnél az egyes szagok az orrhoz nyújtás során (sőt már magában az apró négyzetekre osztott dobozukban) csakhamar elkeveredtek egymással. Az akác, szegfű, menta, orgona, fenyő stb. – szóval a gyakorlatilag itthon is megismerhető – szagokon kívül csak a nagyon speciálisakat ismerte föl az ember. Érdekes volt például télidőben egy virágzó májusi akácerdő illatimpresszióját kapni s mintegy a fák alatt sétálni! Undok volt az „asa foetida”, ami egy afganisztáni hagymás növény rothadtas bűze. Egyszer ezzel megtréfáltam az édesanyámat: jó szagok után, amelyekből nagyot szippantattam vele, ezt a büdösséget (németül: Teufelsdreck) ajánlottam neki beszívni, és sajnáltam, hogy utána úgy öklendezett.
A játék szükségképpen folyton Kairóra, a sikátorokra emlékeztetett, és szükségképpen Baudelaire-re is, ahogy a választott versforma (francia alexandrin + 4-es jambus) szintén. A Muszki szűk utcáit a merőleges nap ellen gyékényszőnyegekkel vonták be, jó magasan a földtől. Szó esik egy „háromkezü ember”-ről; az illető egy szabólegény volt, valami férfiruhát vasalt, s eleinte valóban azt hittem, hogy torzszülött és három keze van, míg végül ki nem derült, hogy bal kezével balra húzta a vasalódeszkán a burnuszt, jobbjával jobbfelé. A tüzesített vasalót pedig majomügyességgel emelt jobb lábával húzogatta, úgy, hogy a lába hüvelykujját akasztotta be a vasaló fogójába… Az „egy percnyi elragadtatás” amit a gyűjteményem bennem évekig ismételten kelteni tudott, volt az igazi ok, amiért a verset írtam. Megjelenése után felkeresett a budapesti illatszerészek valamilyen szakmai közlönyének a szerkesztője, és megköszönte, hogy úgy megbecsültem őket. És a verset ők is leközölték.
4
Az ostrom alatt az illatszergyűjteményemet a felfordulás nagyjából szétdúlta, másrészt már rég kiszáradt, de talán még mindig mutatja, hogy mi lehetett az illatzongorám.