Vers és valóság
Megint olyan vers, amely a tényhátteret nem jelzi, csak a belőle pezsdült és fakadt mozzanatokat és érzéseket. Akiről szól, az azonban magára ismert a köztünk lefolyt jelenet és a három héttel később megjelent vers elolvasása után.
1
Móricz Zsigmond volt. Akkoriban nagyon bizalmas embere lettem, nagyon sokat beszélt Csibéről és a házasságairól.
2
(Csibéről énnekem semmi okom azt hinni, hogy Zsiga bácsinak testi köze volt hozzá – éppen a rendkívüli őszintesége miatt gondolom ezt.) A szerkesztőségben szoktunk beszélgetni; zárás után pedig egy nappal elhagyott korcsmában a Népszínház és a Csokonai utca táján. Mihozzánk is rengetegszer eljárt a Volkmann utcába, és a feleségemmel szintén nagyon őszintén beszélgetett. Ez a viszony és Zsiga bácsi akkori politikai felfogása és régi szeretetem iránta hatalmazott fel arra, hogy egyszer figyelmeztessem magyar nyelvi és stílusbeli hibákra, a túl gyors riportmunka kerülését ajánlván neki. Móricz Zsigmondnak ugyanis minden zsenialitása mellett néha slendrián a stílusa. Azonban nem értett meg, sőt szíven találtnak érezte magát, és igen keserűen kifakadt mint „legjobb barátja” ellen. A jelenet legfájdalmasabb része és az én gyors visszakozásom az Andrássy út és a Nagykörút sarkán zajlott le. Móricz azt mondta, hogy ő csak úgy tud stilizálni, „ahogy az ősember fölkapott egy követ és leütött vele egy nyulat”. Én kíméletből azonnal mindent „elkenni” próbáltam, s megvolt a véleményem a lelke teherbíró képességéről. Ezért hallgattam el a valósághátteret, amit azonban Móricz mégis megsejtett, hiszen azt kérdezte, akkor már csöndesen és megbékélten bólogatva, hogy „nem kettőnkről szól az a vers?” Megvallottam neki az igazat. Változatlanul jóban maradtunk. (Nem tartozik ide, de meg kellene írni, mert remek történet az én túlvilági kalandom Kleopátra szellemével és Zsiga bácsi spiritizmusával!)
3
Halálakor én rögtönöztem igen-igen hódoló búcsúztatót róla a rádióban.
4