Vers és valóság
A Centrál kávéházban dolgoztam, cigarettáztam, az égő parázs hozzáért a letett pápaszemem celluloidkeretéhez és meggyújtotta: szinte sisteregve lőtt belőle a füst. Az eset, és ahogy a villámgyors tűz körülkanyarogta a szemüveg két karikáját, szinte elbűvölt. Írtam is róla egy verset.
1
De egy másik is született az alkalomból, mert az elégett szemüveg már gyenge volt. Átmentem a szomszéd üzletbe, és megcsináltattam az új szemüveget, és nagyon élveztem, hogy mennyire megerősödött, megfiatalodott, mennyire érzéki lett újra a látásom. A vers az örvendezésemről szól.
Szemüveget 14 éves koromtól kezdve hordtam, a bikonkáv lencse nem fordult át az ellentétébe, miként az orvosok már 20 éves koromra ígérték: még ma is –3, –4-es üveget hordok. Távollátásra; olvasáshoz már egy-egy fokkal kisebb számút. A legnagyobb, úgy emlékszem, –6 volt, amire a myopiám kényszerített. Lóci fiam –12-es szemgyöngeséggel kínlódik, de a szemüvege maga jóval szelídebb. Kisklára is rövidlátó, nem tudom pontosan, mennyire.