Szabó Lőrinc: Fény, fény, fény

Magyarázat

Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc epikus verse (Részlet)
Kulcsár-Szabó Zoltán: Kereszteződések (Részlet)
Idézet Kulcsár-Szabó Zoltán: Spleen és ideál tanulmányából

Kabdebó Lóránt
Szabó Lőrinc epikus verse
(Részlet) 1

Az epikus vers egyik legjellegzetesebb formáját Szabó Lőrinc Különbéke kötetében nyeri el. E kötet kiemelkedő verse, a Sivatagban című, lehetővé teszi a típus Szabó Lőrinc-i sajátságainak feltárását is.
A verset keletkezési körülménye jelöli ki erre a reprezentáló szerepre: az epikus jellegű téma és a verset inspiráló lírai ihlet időbeli különbözése. A filológiai adatok világosan bizonyítják, hogy nem az átélt anekdota váltotta ki a verset, hanem valamely aktuális lírai meditáció alkalmával talált rá a költő a valahai történetre. A leíró-elbeszélő versjelleg és a közvetlen élménytől való – kimutatható – időbeli távolság ellentéte adja meg így a vers egyik specifikumát. Szabó Lőrinc 1931 nyarán jár Egyiptomban, a verset ellenben 1933-ban írja, és a Pesti Napló április 23. számának 33. oldalán jelenik meg. A vers jeleneteinek, sőt képeinek és gondolatainak élmény-jellegét pedig egy későbbi színes emlékezés, az Egy marék Líbia bizonyítja (Új Idők 1942. július 25.). Tehát a Sivatagban esetében olyan leíró-elbeszélő élményverssel találkozunk, amely nem a közvetlen, biográfiai esemény okán keletkezett 1933-ban, hanem egy újabb lírai inspiráció ihletéből.
A költő a Különbéke-korszak idején felújítja a régebbi élményt, hogy verssé formálása során változott érzésés gondolatvilágát fejezhesse ki. Sőt szinte újraéli ehhez előtte az utat, művészileg is reprodukálja az utazás élményeit: Trieszt előtt (Pesti Napló 1933. április 2.); Első éjszaka Kairóban (Pesti Napló 1933. március 12.). Az előbbi már konkrétan emlékvers, az utóbbi jelen időben megírt közvetlen élményvers, a korai Fény, fény, fény utazásextázisainak mintájára.
„Próbálgatja a hangot, alakítja a formát. Az Első éjszaka Kairóban címűben a téma uralkodik, és belekényszeríti a még pályakezdése idején írott, hasonló témákkal összeforrott formába. A Trieszt előtt címűben a Te meg a világból ismert két versréteg párbeszédére épül a vers: az itthoni, a mindennapi, a törvényszerű bekerítettség, és az „írigy sors” által már el nem vehető szabadság kettősére.
A Sivatagban című versben egyrészt megszünteti a Te meg a világ korszakra jellemző rabság-szabadság kettősséget (Trieszt előtt), másrészt pedig kiszűri a Fény, fény, fény jellegű eksztatikus élményhűséget (Első éjszaka Kairóban). De elhagyja a versből az élmény történéseinek közvetlen leírását, elbeszélését is. Pedig mi mindenre emlékezik még évek múlva is: „A bizarr, vén bölcs Szfinksz volt, a vaksivá lőtt, óriás asszonyi állat, amely olyan rengeteg építmény, mint egy világváros pályaudvara, s amelynek két roppant pracliját vagy tíz esztendeje ásták ki a számum Idő homokja alól.” Mindebből a vers expozíciója maradt:

Láttam őt, ………
láttam a Szfinkszet.

Még csak nem is egy teljes mondat, mivel egy tárgyi mellékmondatban az „őt” értelmezőjeként még egy adatsor sűrítménye foglal helyet. „Többet látott, mint minden más emberi mű, […] népeket, birodalmakat túlélt, ismerhet minden érzést, vágyat, tapasztalatot, örömöt és kétségbeesést, gazságot, önzést és önzetlenséget, erőfeszítést és lemondást.” Ebből ennyi sűrítődik a mellékmondatba: „aki mindent látott”. Mennyire lényegtelenné válik itt – az európai utas számára különben fontos epizód -, hogy Napóleon is járt itt, és Napóleon ágyúi lőtték „vaksivá”. Sőt, az sem fontos, hogy vaksi. Legfeljebb motiválja az összbenyomást:

Mosolya
üres volt és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.

De ha pontosan akarja leírni: ez a nagy egésznek csak egy kis zuga. A későbbi színes írásban ezt jelöli a címben is: Egy marék Líbia. „Sötét volt, csak a hold sütött, a nagy piramisok elmosódva csillogtak a sivatagnak, a Líbiai-sivatagnak a szélén, amely legkeletibb és halálos tartománya a még halálosabb és még nagyobb birodalomnak, a Szaharának.” Az utas emlékül „bádog cigarettadobozba zárva” egy marék homokot hoz, még különbséget tesz az „egy adag Szahara” vagy – hogy teljesen pontos legyek – „egy marék Líbiai-sivatag” között. „Líbia tehát itt van nálam, a fiókomban” – jegyzi meg, több mint tíz évvel később. De mihelyt kiengedi a dobozból a szellemet – nézegeti, játszik a porral -, mindjárt a sivatag, a Szahara képzete jelenik meg tudatában: „A legérdekesebb az, hogy ez a homok milyen tökéletesen száraz. A minap vizet fröcsköltem rá. Azonban már talán évszázadok óta nem kapott esőt, és tíz, húsz vagy száz évezred óta annyira kiszikkadt, kiszáradt, annyira kristályossá tisztult, hogy nincs sara, a nyoma nem hagy semmi piszkot. A nedvesség összetapasztja pár percig a szemcséit, de a csapadék maga gyorsan átfut rajta, s a kis Szahara megint az, ami volt…” És ez a homok „kimondhatatlanul finom tapintású, selymes anyag, még a déli Balaton-part vagy az adriai strandok homokjánál is selymesebb. Nem csoda, hogy ott, messze a szülőföldjén, felkapja és mint fátyolszerű, repülő tengert viszi a szél. Förtelmes dolog lehet belefúlni az ilyen forró és selyemfinom számumba.” „Ezek a sivatagok, akárcsak a másik sivatag, az idő, porrá őrölnek minden erőt, érdekességet és tarkaságot."
Mindez pedig együtt: az ember és a természet műve – Sivatagban a Szfinksz. „Az ember azt se tudja, mit bámuljon jobban, a teljesítmények nagyságát-e, vagy pedig a romlásét, az eredménytelenségét."
Szinte mindegyik idézet egy-egy jellegzetes Szabó Lőrinc-i verslehetőség. Mégis, mint láttuk, mind egyetlen eredményhez vezet: a Sivatag-képzethez, amely egyszerre személyes látás(„láttam”) és időélmény. Nem szimbólum e második értelmezésben sem, hanem a sivatag tárgyi valósága, a benne levő ősi emberi alkotások és azok pusztulása révén. Az időélmény ezúttal láthatóvá, azaz érzéki adatokkal felfoghatóvá válik.

Sivatagban

Láttam őt, aki mindent látott,
láttam a Szfinkszet. Mosolya
üres volt és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.

Az élő és a halott szembesülése az expozíció. Már a vers kezdetén az utazó-ból adatokat gyűjtő Én lett, aki nem is személyében, de érzékei ténykedésével van jelen („Láttam”). Ez a cselekvés sokszorozódik meg, ahogy visszhangosítva polyptotonszerűen a sor végén megismétlődik. Az Én csak őt látta, egyszer, egyetlen tárgyat. De ez a tárgy már a tárgyak összességét magába gyűjtötte: mindent látott. És ez egyúttal a szó fogalmi értékét is meghatározza. Szabó Lőrinc szerint a minden az emberi érzékekkel megragadható minden. Hiszen a „mindent látót” a következő sorban anaforával, az első sor grammatikai párhuzamában azonosítja ezzel a korlátozó-meghatározó tárggyal: „láttam a Szfinkszet.” A Szfinksz pedig emberi alkotás, tehát csak azt láthatta, ami az ember történetében lezajlott. A „minden” ezzel konkretizálódik. Az első sor himnikus pátoszú kinyilatkoztatása a második sorban emberi méretűvé fokozódik le.
De valóban két „látó” találkozott így a Sivatagban? A vaksivá lőtt szörnyeteg valójában nem lát, neki csak „mosolya” van. A sor eleji párhuzam nemcsak az azonosítást szolgálja, és nemcsak a minden fogalmi körének emberire zsugorítását, hanem a Szfinksz lefokozását is. A mondatvég nem zárja ezt a sort, amely a „láttam” látószögébe emeli a szörny látásképtelenségét is:

láttam a Szfinkszet. Mosolya

A mosoly nem az érzékek működése, tehát az érzéki tevékenységgel versbe lépő Én-nel szemben a Szfinksz tárgyi jelleggel foglal helyet az expozícióban: Mosolya van. A harmadik sorban ezt a mosolyt teljesen tárgyiasítja és meghatározza a költő. A „mindent látó” feltételezéssel szemben nemcsak nem lát, de a „minden"-nel is ellentétes ez a mosoly: „üres volt”. És ez a lefokozás ismétlődik is. Ahogy a vers elejei polyptotonban az egyszeri, egyedi látás a mindent látásig tágult, úgy fokozódik itt az ellentéte: nemcsak üres volt a Szfinksz mosolya, de „még üresebb lett”. Ezzel az ismétléssel egyúttal megfelel az „élő” rész anaforájára is. És ezt az ürességet még alá is húzza a várt keresztrím elmaradása: a „mindent látott” rímbeli megfelelése helyett az „üresebb lett” rímtelen hallgatása áll.
Ugyanekkor ez az „üresebb lett” csak helyi értéke, sorbeli helyzete révén tűnik fel a mosoly újabb állítmányának; grammatikailag már egy újabb mellérendelt mondat első fele, amelynek alanya a versszak zárása, a negyedik sor vége: „Szahara”. Így inverzió révén lett csak kétértelmű ez a további lefokozás:

Mosolya
üres volt és még üresebb lett
tőle a halott Szahara.

Az okhatározói szerepben megjelenő személyes névmás – amely a mosolyra utal, és ezáltal határozói szerepével jelzi, hogy e folytatásban ez a mosolyjelenség elveszítette alanyi szerepét – csak az új sorban jelentkezik. Ezáltal a harmadik sorban még lebegésben hagyja a költő a mondatot, nem választja el határozottan a korábbi alanytól. Így csak a negyedik sor elején válik világossá, hogy a harmadik sor közepén kezdődő, új mellérendelt mondat csak az enjambement-nal teljesülhet ki, ennek segítségével találhat valódi alanyára. Ugyanakkor a „tőle” személyes névmási jellege révén össze is kapcsolja a Szfinkszet és a Szaharát, a két mondat alanyát. De a kettő között ott a mindkettőre jellemző jelző is: „halott”. A nem látó, csak tárgyiságában (mosoly) jelenlevő Szfinksz csak teljesebbé teszi, kiegészíti a Szahara halott jellegét: hiszen nemcsak a „tőle” – „Szahara” sorkapcsolat és a kettő között hídként beékelt „halott” jelző mutatja ezt az összetartozást, hanem a másodszorra már asszonáncban megcsendülő rím is, mely függőlegesen, sorközileg is összekapcsolja a kettőt: „Mosolya” – „Szahara”. Kiegészítik egymást, mint a tér meg az idő: a Szahara a térbeli kiterjedés, a Szfinksz az időbeli múlt. De mindkettő tárgyiasítva, láthatóan. A versszak kezdete és vége („Láttam” – „Szahara") így poláris ellentétet teremt – az élő és holt kettősségét. De ezt a kettősséget is konkretizálja, leszűkíti az érzéki adatok által összegezhető szintre: mindezt csak annyiban teszi verse témájává, amennyiben: „Láttam”.
De ennyiben mindjárt objektiválja is, vizsgálandó tárggyá teszi ezt a látottat a költő: az utazó, személyes történetét élő Én már látta a múlt időben mindezt, tehát az egész látás a vers megalkotásának idején faktum, megváltoztathatatlan érzéki adathalmaz.
És ehhez már nem is szükséges, hogy az adatot közvetlenül a költő vegye fel. A fontos: hogy ember (vagy emberek) által felvett és bármikor újra felvehető adat legyen, esetleg ismétlődő adatok tapasztalattá summázódása. (Lásd például a Szfinksz „látásait”.)

* * *

A Sivatagban című vers a Különbéke-korszak kétféle témájú verscsoportja között határhelyet foglal el. Nemcsak a személyes élményből táplálkozókat reprezentálhatja, hanem a kötet pszeudomítoszait is (a legismertebbek: Szun Vu Kung lázadása, Vang-An-Si). Technikájában azoknak párbeszédekbe sűrített emberi tapasztalatelmondását követi.
A helyszín maga is a keleti témájú versek közé sorolja, az expozíció elemzett szűkszavúsága, élménytávolsága pedig azok stilizált helyszínrajzaira emlékeztet. A második versszak pedig már közvetlenül belekapcsolható a verstéma-típus építkezési rendjébe:

Láttam őt és megszólitottam,
mint porszem a sivatagot:
Te, óriás, mondd meg, mit érek
én, aki csak ember vagyok?

Az első sor épp ez a bekapcsolódás; a kétigéjű mellérendelő mondat-összetétel a két tématípus kapcsolása is: „Láttam” – „megszólítottam”. Az anaforás ismétlés az új versszak kezdésében a kapcsolatot is jelenti, de ez a harmadszori ismétlés a korábbi azonosító folytatások után (1. körülírás: „aki mindent látott"; 2. expressis verbis megnevezés: „a Szfinkszet") a változatosság ingerét is felkelti: a korábbi – kétszer azonos – mondatszerkezettel ellentétes folytatás várását sugallja. És a sor be is teljesíti a várakozást: azonosítás helyett kapcsolatos mellérendelést ad. De ez a kapcsolatos jelleg csakis grammatikai, pszichológiailag éppen hogy ellentétes jellegű: a grammatikailag és kötőszóval köthető, módban, időben, számban és személyben azonos pozíciójú igék különböző érzékelési terület adatgyűjtő tevékenységét fejezik ki – a látásé után a hallás területére érkeztünk. De ellentét van a két ige között a cselekvés jellegében is. A látás még csak passzív volt, a cselekvés egybeesett az adatfelvevő tevékenységgel. A megszólítás esetében már egy önálló, kezdeményező jellegű, aktív cselekvés jelenik meg, és ennek a cselekvésnek mint adatnak a passzív jellegű érzéki regisztrálása a hallás. Végül pedig különbözik a két tevékenység részben időben is, és ennyiben az és kötőszó egyrészt egy időhatározó szó szerepét tölti be: majd. Mert a látás adatainak feldolgozása után kerülhetett sor a megszólítás aktív cselekvésére. Ugyanakkor a majd időhatározóval megjelölhető határozott idősorrend jelölésére még sincs szükség, ugyanis a két cselekvés között időbeli azonosság is van: a látás és a megszólítás (illetőleg annak hallása) egy időben is történik. Tehát irreverzibilis egymásutániság és ugyanakkor egyidejűség egyszerre benne foglaltatik ebben a mellérendelésben. Ez pedig a versépítés kapcsolásos elve értelmében a versszakok sorrendjét indokolja: az első a látás adatgyűjtő területe volt, ez a második a hallásé. De a hallás által feldolgozható adat a látás adataiból következő cselekvés, a megszólítás a látottak gyűjtése-feldolgozása lehet csak (a megszólítás szövege vizuális adatokból tevődik össze: porszem, sivatag, óriás).
A megszólítás cselekvésével ugyanakkor a leíró-elbeszélő vers drámai jelleget ölt, hasonlóan az Arany-balladákhoz. A két szereplő a korábbi passzív találkozás helyett aktív kapcsolatba lép egymással: az egyik megszólítja a másikat. Ugyanakkor a kapcsolatba lépéssel együtt a kapcsolat milyenségét is meg kell a költőnek határoznia. Az első versszakban a Szfinksz csak statisztált a létezés nagy alapellentmondásának megrajzolásánál: az élet és a halál szembesítésénél. „Üres mosolya” titokzatosságával a halálképet erősíthette (üresebb lett tőle a halott Szahara). A párbeszédes drámai részben a Szfinksz már ezt a halálelvet nem képviselheti, hisz a dialógus élő szereplője lesz. Ki tehát a Szfinksz? A vers elején már ezt is meghatározta: a „Láttam"-mal szemben, aki „mindent látott” (természetesen a „minden” emberi méretű korlátozásával). Az egyes adatfelvevővel szemben az összes ember által felvehető adat gyűjtője; a valóságos egyesek halmaza. Metaforikusan: a porszemek által alkotódó sivatag. Mert a sivatag sem több, sem kevesebb nem lehet, mint az őt alkotó-meghatározó porszemek száma. Mégis szemantikailag is éreztethető különbség van az alkotó egyesek és az ezekből összeálló halmaz között: más a jelentése a porszemeknek és más a sivatagnak. Hasonlóképpen e hasonlat antropomorfizált változatának, a „csak embernek” (,egyes ember' értelemben) és „óriás"-nak. Ezzel korlátozza általánosításait az érzékekkel felfogható adatok körére. Így azután mítoszai valójában pszeudomítoszok. A Különbéke két verstípusa nem szemléletbeli, csak módszerbeli különbözést hordoz: a közvetlen leíró-elbeszélő versek a „porszem", a „csak ember” ténykedését; az úgynevezett „keleti témájú” versek pedig a „sivatag", az „óriás” tapasztalataival szembesülő „porszem"-ét, „csak ember"-ét mutatják be.
Ebből a versbéli viszonyból következik azután a pszeudomítoszok párbeszédes-drámai részének jellege is: a „csak ember” megszólít (vagy helyzetet produkál az összetettebb versekben, mint a Szun Vu Kung lázadása vagy a Vang-An-Si esetében), a megszólalása kérdés formájú, az „óriás” (bölcs stb.) pedig kinyilatkoztat. A Sivatagban is a kérdés izgatott és kinyilatkoztatást váró („mondd meg"). A főmondat a sor közepén beékelődve hangzik el, egy kétszeres (személyes névmással és metonimikusan megnevezett) megszólítás („Te, óriás") és a tárgyi mellékmondatként kimondott kérdésmag („mit érek?") között. De ezzel a kérdés motiválása nem ér véget: az új sorban enjambement-nal folytatja tovább a tárgyi mellékmondatot. De ez a folytatás logikailag csak redundanciának hat, hisz az „érek” alak személyragja már ellátja a következő személyes névmás („én") grammatikai és szemantikai funkcióját. És ugyanígy csak motiváló szerepe van az erre a személyes névmásra épülő alanyi mellékmondatnak („aki csak ember vagyok"). Mégis ez a látszólag dekoratív funkciójú sor is hordoz logikailag is szükségszerű elemet. Mert ha az óriás nem transzcendens lény, akkor meg kell magyarázni neki, hogy ki ez az én. Akiről feltételezzük, hogy mindent tud, az előtt csak meg kell jelennünk; de olyan megszemélyesített absztrakció számára, mint Szabó Lőrinc Szfinksze, kevés ez a megjelenést jelentő: én. Fel kell mutatni ennek az „én"-nek azt a viszonylatát, amelyikre a kérdés, a tanácskérés vonatkozik. És ez a viszonylat az, amelyik itt ebben a redundánsnak feltűnő sorban hangzik el expressis verbis kimondva: „csak ember vagyok”. (Mely talán egyfajta továbbalakító utalás is egyben Az ős Kaján „Mit ér az ember, ha magyar?” sorára.)
És ezzel zárul is a vers eddigi menete megformáltságban is. Hiszen ez a „csak ember” a kiegészítője annak az antropomorf szemléltetésnek, melynek a másik pólusa az óriás. Ezt az ellentétet hangsúlyozza (az első versszak anaforás ismétléseivel perelve) a sorkezdő személyes névmások polémiája (Te – én), ahol az első nagybetűs, mondatkezdő helyzetén túl is a nagyság felé, a másik a lefokozottság felé mutat.
A versszak félrímje pedig a két (természeti-látványi és antropomorf-látomásos) hasonlatot vonja össze úgy, hogy a bennük létező közös ellentétet hangsúlyozza („sivatagot” – „vagyok”), és ezzel a vers dekoratív elemeit redukálja a címben már leírt alapvershelyzetre: Sivatagban. Az emberi végtelen sivataga és az egyszeri levés (vagyok) szembesítése ez, amely az élet és halál lételméleti kérdését éppúgy felveti, mint az élet egésze és egyetlen pillanata viszonyának etikai problémáját. Az Én-nek erre az egymással összefüggő viszonyára kérdez rá ebben a dialógusban, erre kér tanácsot a tapasztaltabbtól (megszemélyesítve: „aki mindent látott”; logikusan kifejtve: az emberi történet tapasztalatainak summázatától): „mit érek?”

* * *

A Sivatagban című versben sommázódik szövegszerűen ezeknek az éveknek Szabó Lőrinc-i emberképe, lételméleti és etikai vizsgálódásainak összegezéseként. Ez a vers harmadik és negyedik versszakában történik meg. A két versszak a bennük foglalt vershelyzetek paralelizmusára épül. Mindkét esetben kinyilatkoztatás tanúi vagyunk („végignézett […] és szólt”) – a versszakok második két sora pedig a tartalmában egymásra rímelő, egymást kiegészítő szöveg („többet ér”).

A: És végignézett az időn és
rajtam és szólt a szörnyeteg:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.”

B: Végignézett a pusztuláson
és szólt a Szfinksz ötezer éve:
„Egy perc örömöd többet ér,
mint a föld minden szenvedése.”

Mégis a két versszak megszerkesztése mintha éppen ezzel, az alapvető paralelizmussal szegülne szembe: a motiválás a dekorativitást szolgálja a logikus vázzal szemben. Variálódik maga a vershelyzet is. Sőt nem is utólag, hanem mindjárt az első változat tűnik fel variánsnak, a szabályos-logikus későbbi szabálytalanabb, szabadosabb, sőt lazább előzőjének:

B: Végignézett A: És végignézett

A B változatban a mellérendelés két sormondatot alkot, míg az A variánsban a másfél soros első tagmondatot követi a félsoros második. Ezenkívül az A variánsban az és kötőszó nemcsak a versszak indításában szerepel dekoratív elemként, de az első sor végén is szavakat kötve ismét megjelenik, a sorkezdés tükörképét adva. De nemcsak a mondat elhelyezése, hanem változik a mondat alanya is: az első változatban maga a Szfinksz szerepel alanyként (igaz, hogy metaforás megszemélyesítésben: „szörnyeteg”), a másodikban maga a Szfinksz szerepel ugyan néven nevezve, de csak mint az alany birtokos jelzője; maga az alany metonimikus pars pro totóként egy számjelzős szókapcsolat („a Szfinksz ötezer éve”). És változik a mondatok értelmi tárgya is, amin a Szfinksz végignézett: ez először kéttagú („az időn és rajtam”), majd egytagú („a pusztuláson”).
A kinyilatkoztatás is tükörszerűen változó szerkezetben jelenik meg: először a tágabb egységet viszonyítja a kisebbhez, másodszor a kisebbet a nagyobbhoz; az elsőt a sorváltással is jól tagolható, mégis egyetlen bővített mondatban; a másikat „mint”-es összehasonlító alárendelt összetételben formálja meg. De különböznek az összehasonlításban szereplő ellentétes egységek is: először csak mennyiségi jellegű méretezést találunk (örökkévaló világ – egy perc élet), másodszor minőségi jellegűt (egy perc öröm – Föld minden szenvedése).
Ez a dekorativitást szolgáló motiváció mégsem csak a redundancia, a felesleges ismétlés költői ellensúlyozása: sőt a paralelizmussal jelölt hasonló vizsgálódási módszer tartalmi különbözését, más és más vizsgálandó szférában való alkalmazását fejezi ki.
Az első változat tág ölelésű, egyik részében a végtelent is befogó: a lazítás, a variációnak tűnő, kapkodó kötőszó-ismétlés (és… és… és) ezt a mind távlatosabb látomásba furakodást is jelzi. Hiszen az előző versszak megszólító „csak ember”-étől kell az „örökkévaló világ”-ig jutnia – de úgy, hogy közben ott maradjon vizsgálódó tekintete a „csak ember”-en is, hiszen a kérdés éppen rá vonatkozva hangzott el: „mit érek?”. Így kapcsol össze a végignézés tárgyában egy fogalmat (az idő) és egy konkrétumot (én), hogy azután a kinyilatkoztatás szövegében az egyiket látomás formájában metaforikusan felnagyítva állítsa szembe a másik metonimikusan pars pro totóval konkretizált lefokozottságával (örökkévaló világ – egy perc élet).
És aki ezt az embert lefokozó szörnyű ellentétet, ezt a létállapotot tudatosítja (nézésével és mondásával kifejezi), csak szörnyeteg lehet, különösen ha a ki nem mondott figura etimologikán (szörnyű – szörnyeteg) túl a rímhelyzet is ezt kívánja a dekorativitáselv oldaláról (szörnyeteg – életed).
Ugyanakkor e versszak létlátomásával szemben a kinyilatkoztatás tárgyszerűsége egy ellenkező értelmű, praktikus létértelmezést is képvisel. A csak variációnak feltűnő kötőszóhalmozás egyúttal e kinyilatkoztatás ünnepélyességét jelző fordulat is: „és végignézett”, „és szólt”. Az „Also sprach” magyarítása is egyben, a nietzschei létértelmező formula Szabó Lőrinc-i változata, amely előkészíti a tragikus szörnyű léthelyzet emberi szempontú átértékelését: „többet ér”. Tehát mégsem az A a variáció, hanem itt történik meg az igazi, az alapkinyilatkoztatás, a B csak ennek alkalmazása: a lételmélet megteremti a maga etikáját.
Mert mit ér egy perc élet? Így fogalmilag kimondva üres absztrakció. Mi lehet az értékét meghatározó tartalma? Erre ad választ a második vizsgálat.
Az etika mint emberi kategória már nem szükségeli vizsgálatánál a végtelen látomását. Ötezer év – konkrét, emberileg megfogható idő. Erről már a Szfinksz is be tud számolni, az ötezer év az ő része – nem kell „felstilizálni” a végtelennel is társítható időtlen szörnyeteggé. De ez a konkrét ötezer év egyúttal az emberi mulandóság tárgyi, látható következményét, a térré vált időt is jelenti, és a Sivatagban ez: a pusztulás. Ez a pusztulás pedig az emberre vonatkoztatva: a szenvedés. Az emberi történelem „ötezer évé”-re így rímel „a Föld minden szenvedése”. Ebből pedig az Én, az egyedi létező egy perce csak úgy emelhető ki értékbeli ellentétként, ha az a szenvedéssel szemben az örömöt képviseli:

Egy perc örömöd többet ér,

Az életfilozófia individuális örömelve így lesz az ember értékmeghatározója a Szabó Lőrinc-i lírában.
Mégis Szabó Lőrincnél a versben végeredménynek, a létértelmezés praktikus alkalmazásának feltűnő kinyilatkoztatás-magyarázat nem filozófiai következtetés eredménye, hanem akkor még csak egy hangulat slogan jellegű szülötte. „A Szfinksz, a szobrok szokása szerint nem felelt. S én, a költők szokása szerint, mégis hallani véltem a válaszát azon a gizehi éjszakán, amikor órákig jártam a szakadéka körül, s végül ledőltem pihenni a süppedő, selyempuha homokba. Sötét volt […] Pár kilométerrel a hátam mögött Kairó múló fényei sápadoztak elő a láthatár alól. S ebben a pillanatban muzsika zendült, fiatal kirándulópár emelkedett fel a homokból, ahol a sötétben addig hevert és csöndesen, nyugodtan tangózni kezdett a gramofon zenéjére. Ekkor véltem hallani magamban gondolataim visszhangjaként, a Szfinksz válaszát. Két verssort, melyet így suttogott felém, lassan és ijesztően:

– Egy perc örömöd többet ér,
mint a Föld minden szenvedése!

Nem hinném, hogy rosszul értettem volna a szavait, annyira kísérteties, annyira szuggesztív és egyszerű volt a helyzet. Irtózatosan józan voltam a rémülettől, az én szívem is kő volt és tégla, mint a Szfinkszé […] Később verset írtam erről az éjszakáról.”
Tehát mégsem a B az A variánsa, hanem a korábban megszülető B gondolathoz teremtett gondolati előzményt az A esetében. Ő maga utóbb is fenntartotta kételyét e versgondolat magyarázatát illetőleg: „Azt azonban most sem tudom, magam sem tudom, hogy az idézett két sornak mi az igazi jelentése, az érzelmi értelme. Hogy gúnyos, keserű, cinikus, megalkuvó, biztató, kegyetlen, léha vagy kétségbeesett vagy mi egyéb volt, milyen lehetett az a lélek, az a tapasztalat, amely ezeket a sorokat súgta válaszul a kérdésemre. Megvetett, lenézett a Szfinksz? Vagy ellenkezőleg, méltónak ítélt rá, hogy rémületes tudása legbizalmasabb, legbensőbb magvát közölje velem? Vagy talán hazudott? S ha hazudott, ugratásból tette, gonoszságból? Vagy éppen megfordítva: szeretetből, szánalomból?”
1931-ben, amikor élményi szinten megfogalmazódott ez a versgondolat, átszűrődött talán a senecai-schopenhaueri sugalmakon, 2 nem tudott mit kezdeni vele, később visszaemlékezve már, szintén értetlenül áll szemben vele. Előbb a rendszerek rendszerét, az Egész-et kereste, és nem tudott mit kezdeni a bevallott töredékkel, az örökkévaló világ helyett vállalható percörömmel; később már nem hitt e percöröm önmagában kiteljesedhető, megmenthető és megvizsgálható önelvűségében, már csak átmenetnek tekintette előbb az egyidejűleg mögé idézhető metafizikai terek felé (Harc az ünnepért), majd alkatrésznek a diakron mellé illeszthető, valós pillanatok halmazának megalkotásában (Tücsökzene).
Csak itt és most, a Különbéke idején szerveződhetett köré ez a vers, amikor a lét értelmezésében bekövetkezett csalódását, a rendszerek rendszeréről (Tao Te King, Rigvéda) való lemondást az adatelemző, ismeretelméleti módszer megtalálásának megnyugtató, munkára inspiráló tudata ellensúlyozta. Ez teszi egyszerre elfogadhatóvá a töredékké válást (az emberiség léte mint véges halmaz; az egyedüli lét mint célt nem kiteljesítő, bármikor megszakítható véges sorozat), és kedvelteti meg az életben adódó megkülönböztetett időpillanatokat (az egy perc örömöket).
Így határozható meg a kérdés és a kétszeres válasz vezérszava: mit ér? Ez adja az értékvizsgálat mértékét. Mert a kérdés az „én” egészére adódik fel: „mit érek?”, a válasz ellenben már csak a töredékére, az egyetlen definiálható és vizsgálható részre vonatkozik: „egy perc életed”, illetőleg ezek közül is csak a vizsgálatra érdemessé válók, a megkülönböztetettek – „egy perc örömöd”.
Ez kapja különben a két versszak szerkezetében is a hangsúlyt. A két kinyilatkoztatás kereszt alakú, chiazmus jellegű megoldásában az ember számára felmérhetetlen végtelen látomástól száll alá a töredékhez, hogy azután az ismétlésnél, minőségi meghatározottságot kapva, már erre essen a hangsúly, ez legyen a hasonlító mondatösszetételben meghatározandó, a végül is meghatározható:

„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.”

„Egy perc örömöd többet ér,
mint a Föld minden szenvedése.”

Ez az, ami már érzéki adatokkal meghatározható: a végtelennel szemben a véges, az egésszel szemben a töredék, az Én-nel szemben az „egy perc élet”, a verssé formálható pillanat. Mint például a Szfinksszel való szembesülés a Sivatagban.

* * *

A vers első fele tehát lezárt egész alkotásnak tűnik fel, akár a leíró-elbeszélő típus oldaláról, akár a pszeudomítoszok szabályai szerint értelmezzük. Mégis a verset tovább folytatja a költő, kulcsot adva mind a leíró-elbeszélő, mind a pszeudomítoszteremtő módszer értelmezéséhez. A költemény második fele egyrészt az elbeszélt élmény szituálása, másrészt a megalkotott szemléleti eredménynek az adott, őt hordó történetre való visszaalkalmazása.
A sivatagban, szemben a Szfinksszel lezajlott beszélgetés önmagában is egy körülhatárolt időpillanat, „egy perc életed” – azaz ,életedből egy perc’ volt -, amelyet pontosan le lehetett zárni, a nagy tragikus séma szerint is: „És csönd lett.” Az adott percben lezárult egy dráma, önelvűségében tekintve folytathatatlanul: „a többi néma csend”. Ez magyarázza a korábbi kinyilatkoztatás sajátos inverziós számjelzős-birtokos jelzős szókapcsolatát: „egy perc életed”. Mert itt nem a perc a töredék, hanem az élet: az életből kivonható az egy perc, úgyhogy nem is tudjuk, mennyi ilyen percre futja még; míg a perc önmagában lezártan, befejezett teljességében maga is egy-egy élet. Mert Élet mint zárt önelvű egész nincs, csak egyedi élet van, amely összegeződik az „egy perc élet”-ekből. Ezzel megszűnt a Te meg a világ korszak személyiséglátomásának célja: a mindent összefoglaló Egy. A Különbékében szereplő egy nem célegység, nem vágyott összefoglalás; hanem a már elmúlt időpillanatban lezajlott, pontosan körülírható, bármikor megvizsgálható, azaz versben elemezhető történés. (Amelyben egy ismételt, legfeljebb másfajta Találkozás zajlik le a vizsgálódó, kérdező Én és annak története, dolgokba-ágyazott létezése között.) Mint volt: a sivatagban a Szfinksszel való szembesülés, majd hazatérés, végül a vers leírásának jelene, amikor a költő felfedezi a régi élményben (azaz a régebbi történésben) a jelen pillanat számára értékes múltbeli „egy percet”. Ezek a történések függetlenek egymástól, az időpillanat múltával minden kapcsolódási lehetőségüket elveszítik. Mindegyik után ismét és ismét elmondható: „És csönd lett”. Egyenrangú, mellérendelő kötőszóval különválasztott tagjai egy sorozatnak, amelynek linearitását az határozza meg, hogy egyazon emberrel történtek meg, egymástól szétválasztható időpillanatokban:

És csönd lett. És én hazajöttem,
s velem jött a Szfinksz mosolya,
s mindenütt és rémülve látom,
hogy őneki van igaza.

És ha az ötödik versszak a percekre tagolódást, illetőleg a percekből összerakódó életet mutatja be, a következő a kiemelt időpillanatok közötti viszonyítást. Az ötödik versszakban minden pillanat egyenrangúan fontos, mellérendeltségi viszonyban van egymással, a hatodik az egy szempontú szelektálást mutatja: a verset alkotó jelen pillanat számára a múlt egyenrangú időpillanataiból egyetlen kiemelt történést mutat fel (jelen esetben a Szfinksszel való találkozását), a többi egy ideig jelleg nélkülien, csak folyamatban, az időmúlás folyamatában áll össze sorozattá:

Hazajöttem, megöregedtem,
vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,
s ülök a növő sivatagban,
melyet az idő fúj körém.

Ebben a versszakban már nincs és kötőszóval való éles tagolás, itt már egy folyamatot ábrázol, amely egy élménytől annak megértéséig: feldolgozásáig vezet. Ez pedig időbeli: „megöregedtem”. De tudatbeli is: ,megértem’ az adott élmény megértésére.
Az élet tehát szakaszok (időpillanatok) és folyamatok (élménytől annak feldolgozásáig) együttese. Az ötödik versszak ezeket a szakaszokat exponálja, a hatodik a folyamatot mutatja be. De hogyan kapcsolódik a kettő? Úgy, hogy az ember mint adatfelvevő az egyes történéseket magában hordozza, s egyszerre vesz részt egy-egy újabb történésben, és közben magával viszi a korábbi történések adatait is. Például: Az új történés: „És én hazajöttem”, de ez alatt az új adatokat gyűjtő történés alatt emlékezetében ott hozza a Sivatagban történését is: „s velem jött a Szfinksz mosolya”. Amikor pedig átvált a jelen időpillanatra (grammatikailag a jelen időre: „látom”; témában a régi élmény feldolgozására: „rémülve látom, hogy őneki van igaza”), egy inverzióval az előző történéshez is kapcsolhatóvá tesz egy általános érvényű helyhatározót: „s mindenütt”.

És én hazajöttem,
s velem jött a Szfinksz mosolya,
s mindenütt és rémülve látom,

Mondatszerkesztési párhuzamával még az előző mondat újabb tagmondatának is készülhetne, ugyanakkor a sor közepén kezdődő új mondat ragadja magához. Ez a jelentésénél és mondattani helyzeténél fogva egyként általános érvényű szó jelzi az egyszer már megtörtént történés emlékének a tudatban levő mindenütt jelenlétét. Az és kötőszó a széttagolást, az időpillanatonként új és új önelvű történést jelzi, az s pedig az új történések mellett a tudatban tovább hordott korábbi történések emlékét.

* * *

De nemcsak a múltélmény szituálása a vers második része, hanem az élményfeldolgozásé is: a későbbi cikk a vers filológiai történetét mondja el, a versgondolat megszületésétől a jóval későbbi ismét nem értésig; a vers a kezdetben sloganszerű versgondolat megértésének és alkalmazásának időpillanata, amikor a tudat befogadja és feldolgozza az adott szólamot, amely ugyanakkor szintén magának a tudatnak a terméke. A feldolgozás horizontjai: a múltban csak „velem jött” a Szfinksz mosolya, azaz idegesítő talányként hurcolta magával a hirtelen megszületett slogant; egészen addig, amíg a jelenben meg nem tudja, „hogy őneki van igaza”. A grammatika mégis mintha ellentmondana annak, hogy a feldolgozást azonosíthassa a jelen időpillanat történésével: ugyanis nem a „meglátom”, hanem a folyamatra utaló „látom” alak szerepel a mondatban. Ez pedig nem egyszeri felfedezés, de állandósult cselekvésállapot.
Mégis az ige határozója érzelmi megrendülésről tanúskodik, ami nem a megszokottság, hanem éppen a hirtelen felfedezés kísérőjelensége: „rémülve látom”. Tehát a versben egyedülállóan csak itt szereplő, éppen ezért hangsúlyozott érzelmi motiválás mégis a jelen időpillanatban való történéshez köti ezt a feldolgozást. Ezen az érzelmi megrendülést jelző határozón mint érzelmi tengelyen fordul át a vers az élményelbeszélésből a feldolgozásba. Eddig mint múlt történetet mondta el a vers a sivatagi látomást, ezután vált át jelenre („látom”), és jelöli ki e jelen tárgyát („hogy őneki van igaza”).
De ez egyúttal a mítoszteremtés pillanata is. Hasonlóan Thomas Mann József és testvérei Pokolraszállásához, ahol az egymást utánzó bibliai személyiségekről beszél, arról, hogy az emlékezet egyetlen személyben örökítette meg az azonos szerepet betöltők egyedenként változó sorozatát. Így Szabó Lőrincnél is az utazóén, aki meghallgatta és magával hozta a Szfinksz szavait, ahogy megérti azokat, azonosul is a benne foglalt életszereppel: már ő a Szfinksz maga:

vén vagyok, mint ő, szörnyü vén.

A versben levő, kereszt alakú, chiazmus jellegű szerkezetek prototípusa ez és magyarázója is: a mitikus azonosulás formája. A jelen időpillanat történése tehát valójában nem a meglátás, hanem ez az azonosulás, az utazó-én látomásával szemben a Szfinksz-én látása. ,Rémülve megláttam' ezt az átváltozást – mondja az utazó-én; ,rettenetes, de így igaz, látom' – mondja a Szfinksz-én. Tehát a „rémülve látom” szókapcsolat kettős értelmezésű: érzelmi kísérettel jelzi a fordulat pillanatát, és jelenti a vers első fele szemléleti állapotának „mindenütt” való alkalmazhatóságát. Mint ahogy a „hazajöttem” ige is először egy történéssel teljes időpillanatot jelez, másodszor épp ellentétét, a folyamatot, amely az élményszerzéstől a feldolgozásig, a versgondolat születésétől annak elfogadásáig vezet, és amely az egyedi életre vonatkoztatva a „megöregedtem” szinonimájává válik az adott versben. Ez a „megöregedtem” eredményjelzés pedig egyszerre készíti elő a Szfinksz-én megszületését, azaz lépcsőfok a „vén vagyok” kijelentés felé, de egyúttal a Szfinksz-léthez hasonló életlátomás is erre épülhet.

…megöregedtem, …
s ülök a növő sivatagban,
melyet az idő fúj körém.

A hasonlat („mint ő”) életre kel, önállósul, most már az Én veszi fel a Szfinksz-szerepet, ő a kérdezett és ő az időpillanatai sivatagjában választ adó szörnyeteg.
Az utazó-én, aki a válasszal, a versgondolattal sem tudott eredetileg mit kezdeni, értetlenül meditált tovább a sivatagban: „A rejtélyes válaszon már akkor sokat tűnődtem ott, a mélység szélén heverve, a gizehi éjszakában, és jeleket és rajzokat húztam a porba, egyenletet próbáltam felállítani. De nem sikerült, és […] az én homokomba írt

betűim belevesztek a
futóbolond idő szelébe.”

De a Szfinksz-én a versben értelmet ad az utazó-én értelmetlen ténykedésének is. Sőt az eredeti élményben csak mellékes, kiegészítő mozzanat a jelen időpillanat történésének fő ténykedésévé emelkedik. A Szfinksz-én ugyanis csírájában már benne van a sivatagi éjszakában meditáló, egyenleteket felállító utazó-én mozdulatában is, de csak ebben a versben önállósul mint egy elkülönült, önelvű időpillanat főszereplője:

S aki kérdez, annak a porba
jeleket húzva felelek:
„Az örökkévaló világnál
többet ér egy perc életed.

Többet ér egy perc örömöd,
mint a Föld minden szenvedése!”
S betűim belevesznek a
futóbolond idő szelébe.

Ezek a jelek azok a történések, amelyekkel az időpillanatokat kitöltheti az ember, az „egy perc életed”-be zárható „egy perc örömöd” vagy költő esetében e pillanat versbéli megjelölése („betűim”).
Bár az egyetlen valóság is múlandó, képtelen egésszé, egységgé összeállni, hiszen ezek a jelek „porba húzva” vannak, és „belevesznek a futóbolond idő szelébe”. A sivatagba, a pusztulásba. Ez a rettenetes, a vers szavaival: amit „rémülve lát”. Erre a rémületre válaszol az utolsó sorban az idő kettős metaforája: „futóbolond” és „szele”. A gyorsaságot és az amentiát társítja hozzá, rímeltetve még a „szenvedése” szóval is. Ez az értelmetlen gyorsaság a szenvedés, a pusztulás forrása, amelyben egy-egy emberi történés a porba rajzolt jelek rövid életű pillanata. És ez az, ami érvényes „mindenütt”, hiszen a vers optikájában a porszemtől az óriásig, a homokba rajzolt jeltől a sivatagig, az utazó kíváncsitól az ötezer éves Szfinkszig az emberi történés minden méretű hordozója szembesül az „örökkévaló világ”-ot képviselő „futóbolond idő szelé”-vel. Az emberi történet egészének tapasztalatát véli tehát a kinyilatkoztatásba fogni: az ember szempontjából az egyedi pillanatba zárt önelvű történésnek van csak értelme, mert a „futóbolond”-ság végül is nemcsak az „idő szele”, hanem minden, amit a múlandó pillanaton túl elképzelünk. Egyetlen meghatározható fogalom marad: az „egy perc élet”; ami ezen túl van („örökkévaló világ”, „a Föld minden szenvedése”), az mind felejtendő képzet, „futóbolond”-ság.

* * *

Végül is felvetődik a kérdés: hogy a „rémülve” figyelő és az „egy perc életed” egyetlen valóságán túl mindent iróniával elutasító „futóbolond” minősítés milyen vizsgálódási szempontból születhetett meg, milyen kérdés váltotta ki ezt a választ?
És ezzel visszajutunk az alapkérdéshez, a „mindenütt” érvényes kinyilatkoztatás kiváltójához: „mit érek?”. De ez az értékvizsgálat konkrét meghatározottságú is: „Mit érek én?”
A vers optikájában a futó idővel szembekerülő különböző emberi méretek mind ennek az Én-nek kicsinyítései és nagyításai. Hiszen ez az utazó-én kérdezi az óriást, mint porszem, ez válik a Szfinksz-énjével óriássá, és az ő ténykedései a jelek, a „betűk”. Tehát az optika változása csak látszólag változtatja meg a méreteket, nem kiteljesít, nem összegez, hanem csak egyetlen képet, egyetlen vizsgálati tárgyat fényképez a vizsgálat szempontjai szerint különböző méretekben. Végül tehát marad az embertelen idővel szembesülő Én: egy végtelen sorban meghatározhatatlan és ezáltal kiteljesíthetetlen szakaszt lefoglaló töredék, akinek csak a múltja, a már lezárt pillanatai határozhatók meg. De ez a múlt is belevesz a már Madách megidézte sivatag-időbe. Ebből a képből kifut az idő a maga végtelenségével, otthagyva az embert magában, „egy perc életébe” roskadva.
Ellenállni? Legfeljebb a jeleket tartósabban megalkotni. Persze a különbség nem az „örökkévaló világ” meghódítása, legfeljebb nagyobb szakasz lefoglalása az időből. A múlandó pillanat helyett az ötezer éves Szfinksz megalkotása.
Ha pedig az érték-kérdés az egyes Én-re tétetik fel, mégpedig az önnön létezésére rákérdező létezőre, a válasz csak a Sziszüphosz-mítosz egy változata lehet: ha nincs is értelme az életnek, az „egy perc élet”-et azért mégis maximális intenzitással, kihasználással élni kell. És ha költő teszi fel ezt a kérdést, a válasz így konkretizálódik: ha az alkotás is pusztulásra termett, erről a maximálisan élt „egy perc élet”-ről mégis jelet kell hagyni, ha porba húzva is, ha belevész is a futóbolond idő szelébe. A dolgokat le kell írni, melyekben és melyek által a kérdező megmutatkozhat.
Valahogy úgy, amint Schopenhauer sugallja: „becsben kellene tartanunk minden elviselhető jelent, még a mindennapit is, amelyet oly közönyösen hagyunk elmúlni, vagy éppen türelmetlenül mi magunk taszítunk odább, – hisz vegyük csak észbe: épp most vonul át a múltnak amaz apotheózisába, ahol ezután a halhatatlanság fényével övezve fogja őt őrizni az emlékezet, úgy, hogy lelkünk forró vágyaként fog majdan megjelenni, ha az egykor, kivált baj idején, ellebbenti előle a fátyolt.”

Kulcsár-Szabó Zoltán
Kereszteződések 1
(Részlet)

Azt, hogy miként szembesül Szabó Lőrinc a térré vált idő képzetével, amelyet majd a Tücsökzene emlékezetfelfogásának és egész kompozíciójának legmeghatározóbb elveként ismer fel a recepció, az 1930-as évtizedben elsősorban a Sivatagban című vers segíthet feltérképezni. 2 Az egész szöveg legfontosabb szervezőelve a khiasztikus megfordítások és/vagy cserék sorozata, 3 amely a lírai én és az általa megszólított Szfinx viszonyát írja le, méghozzá úgy, hogy ezek a cserék az „idő” mint olyan tanújának szerepét (szerepeit) sem hagyják érintetlenül. A Szfinx látványát (Szabó Lőrinc 1931-as egyiptomi útjának egyik legfontosabb emléke) a versben eleve puszta tekintete és a megszólító általi látottsága helyettesíti: a vers nyitányában elsőként az derül ki róla, hogy „mindent látott” („Láttam őt, aki mindent látott”), ami a szöveg kontextusában elsősorban a „minden” időbeli teljességére vonatkozik, hiszen ami körülötte elterül, az a sivatag, amelyet a vers „üresnek” és „halottnak” nevez, még ha ezt az ürességet mintha éppen az idők tanújának megfosztó tekintete hozná is létre („[…] Mosolya / üres volt és még üresebb lett / tőle a halott Szahara”). A Szfinx tekintete és látványa az üres mosoly képében kapcsolódik össze, 4 melynek megfejtéséhez akár azt is figyelembe lehet venni, hogy – amennyiben az arccal rendelkezés a költői megszólítás vagy megszólíthatóság retorikai feltétele, 5 illetve amennyiben a mosoly egyáltalán valaki számára vagy valahonnan nézve az – olyan tulajdonságot ábrázol, amelyet maga a Szfinxet később megszólító lírai hang kölcsönöz. Mindennek éppen a 2–3. szakaszban színre vitt megszólítás szempontjából van jelentősége: a Szfinxnek, a múlt idő tanújának első – nonverbális – válasza éppen ez az üres mosoly, ami talán csak a rá irányuló tekintetet (azt, hogy nézik) tükrözi vissza, hasonlóan, mint a Four Quartets időn túli rózsakertjének növényei, melyek „had the look of flowers that are looked at”. 6
A Szfinxet faggató én viszonyát a megszólítotthoz az aránytalanság ismételt, egyszerű képzetei határozzák meg („láttam őt” – „mindent látott”, porszem–sivatag, ember–óriás, egy percnyi élet – ötezer év), és ugyanez az aránytalanság tér vissza, fordított formában, a szobor válaszaiban („»Az örökkévaló világnál / többet ér egy perc életed«”, majd „»Egy perc örömöd többet ér, / mint a föld minden szenvedése«”). 7 E válaszokat azonban megint csak a Szfinx egyszerre üres és beszédes tekintete kíséri, amelynek itt a térré vált idő és – ennek változataként – „a pusztulás” a tárgya, melyeknek képi megfelelője (hiszen rajta kívül csak a megszólító én van a színen: „És végignézett az időn és / rajtam […]”) aligha lehet más, mint az üres sivatag, amely – a por ekvivalens szinekdochéjával együtt – Szabó Lőrinc fontos, gyakran ismétlődő metaforája ekkor és amely az idő szétporlásának konnotációja révén megalapozza a Szfinx válaszának jelentését. Ez ugyanis a percekre lebomló idő Szabó Lőrinc-i képzetén alapul, hiszen – amint azt a megszólítás is sugallja: „mit érek / én, aki csak ember vagyok?” (kiemelés K.-Sz. Z.) – egy nagyon is mérhető ellentétet állít fel az „egy perc” és a Szfinx tanúságában végtelenné összegyűlt idő additív fogalma között, melynek értelmében ez utóbbi (mint az „egy”-nél kevesebb) egyfajta nulla lehet csak, a végtelen kiterjedés (sivatag) és a semmi metszéspontja. Az élettelen sivatag valóban egyfajta üres tanúskodás a végtelenről vagy az időn túliról (Kabdebó egy helyen épp a The Waste Landet, másutt József Attila Reménytelenjét emlegeti párhuzamként), 8 s az, hogy itt egyben az időbeli jelen („egy perc életed”) áll szemben a Szfinx (egy – élettelen – szobor) örök vagy időtlen jelenlétével, a Szfinxhez intézett megszólítás retorikai funkcióját is pontosítja: a pillanat „értékére” irányuló kérdés mintha – a megszólítás által – egyben a végtelenség élettelen instanciájának életre keltését (hanggal és arccal – mosollyal – való felruházását) hajtaná végre, mintegy azt faggatva, hogy az ittlét (élő) jelene vajon áthelyezhető vagy felismerhető-e az időn túliban, van-e a kettő között valamiféle „intersection”. A – Szaharában tulajdonképpen: virrasztó – Szfinx válasza innen nézve annak az autentikus hangnak a Szabó Lőrinc-i változata (még inkább: tagadása), amelyet a Four Quartetsben a „the Word in the desert” bibliai konnotációja jelenített meg, s éppen az ő szavait ismétli meg aztán a hazautazó turista, a lírai én, aki tükörszerűen cserél helyet a Szfinxszel a vers második felében (az eredeti választ is khiasztikus megfordításokkal megismételve: „»Az örökkévaló világnál / többet ér egy perc életed. / Többet ér egy perc örömöd, / mint a Föld minden szenvedése!«”). A szavak átsajátítása és a múlt idejű beszédmód jelen idejűvé válása mellett azonban ezzel együtt nyilvánvalóan egy másik csere is végbemegy: a Szfinxszel való szimmetrikus azonosulás mintegy a tekintetek felcserélésének már a versnyitányban implikált lehetőségét is megvalósítja („s velem jött a Szfinx mosolya, / s mindenütt és rémülten látom, / hogy őneki van igaza.”), ami azzal kecsegtetne, hogy megfejti a Szfinx mosolyának rejtélyét, kiderítve mintegy, mit látott a szobor az idő sivatagján végigtekintve. Ez azonban nem derül ki a szövegből: noha itt sem maradnak egyedül a szavak, a választ nézés vagy mosoly helyett a porba írt jelek jézusi allúziója (vö. Jn 8, 6–8) kíséri („S aki kérdez, annak a porba / jeleket húzva felelek:”). 9 Ez a megoldás egyrészt – a megnyilatkozásra magára vonatkoztatva – megismétli a pillanat múlékony időbelisége (a beszéd) és a Szfinxhez hasonlóan maradandó vagy időtlen jelenlét (írás) ellentétét, amelyet azonban a verszárlat rögtön vissza is von („S betűim belevesznek a / futóbolond idő szelébe.”), oly módon méghozzá, hogy maga az idő (itt is mint szél, amely sivataggá gyűjti össze az elmúlt pillanatokat: „s ülök a növő sivatagban, / melyet az idő fúj körém.”) törli ki (mint pusztító szél) a pillanatot: only through time time is conquered.
Hogy a porba írt szavak azonosak-e a Szfinx bölcsességével, vagy ez utóbbi éppen azok emberi világon túli, s az idő által elfújt bölcsességét helyettesíti (vagy, másként fogalmazva a kérdést: hogy e bölcsességet a versben való feljegyzés révén maga a költészet képes-e megőrizni, vagy pedig éppen a feljegyzés pillanatában veszíti el érvényét), a vers zárlatából aligha deríthető ki egyértelműen. Az én és a megszólított Szfinx közötti csere inkább csak a sivatag jelentését fejti meg vagy teszi még egyértelműbbé az „idő szele” metafora s ezen keresztül az idő által az én (mint korábban a Szfinx) köré fújt sivatag segítségével: az idő, illetve az emlékezet – térbeli összegyűjtésének, megőrzésének, ismétlődésének paradox lehetősége ezt sugallja legalábbis – magányossá, szoborszerűvé, vagyis élettelenné és mozdulatlanná teszi a jelenben létezőt. Ezt támasztja alá az is, hogy a költemény voltaképpen központi eseménye – az én és a Szfinx között végbement csere mellett – a megöregedés (amely persze ismét a Szfinx vonásainak átvitele: „Hazajöttem, megöregedtem, / vén vagyok, mint ő, szörnyü vén,” – a Szfinxet a 3. szakasz „szörnyetegnek” nevezte), ami ebben a versben – bizonyos értelemben – nem más, mint kézenfekvő kísérlet az emberi idő jelene és a végtelenné halmozódó idő (emlékezet) közötti újabb kereszteződés előállítására (vagy legalábbis szimulálására, a jelen időtapasztalata felől). Aligha meglepő, hogy a Sivatagban szövegéből éppúgy hiányzik az öregségnek az elmúlt időre való visszatekintésből, az emlékezetből, az összegyűjtött múltból származó bölcsességére tett minden utalás (még a Szfinx szavai sem feltétlenül tekinthetők annak), mint a Four Quartets vonatkozó passzusaiból (az East Coker II. részéből és a „dead master”-rel folytatott fiktív beszélgetésből). 10 Az én és a megszólított Szfinx közötti csere, ebből a szempontból, leírható úgy is, mint a végtelenség vagy az időn kívüliség tapasztalatának átvételére tett kísérletet, ám a Sivatagban azt sugallja, hogy a kettő, a megélt (és egyre múló) jelen, illetve az idő időn túli felfüggesztése (vagy összegyűjtése) között nincs folytonosság: a vers legfontosabb szerkezeti elve, a Szfinx megszólítása és a hazatérés közötti határvonal, amely a költeményt két egyenlő hosszúságú és egymást tükröző részre osztja, amely tehát magát az átváltozás pillanatát reprezentálná, éppen a kettő közötti szakadásra helyezi a hangsúlyt: a 4. szakasz végén fejeződik be a Szfinx válasza, a második rész kezdőmondata pedig éppen a beszéd megszakadásának legegyértelműbb jelzését hordozza („És csönd lett.”), és ez a csend – amelyet a túlhajtott bibliai vagy szenvedéstörténeti párhuzamokhoz ragaszkodó értelmezés különösen beszédesnek találna – szakítja meg idő (az időn túli) és pillanat találkozását.
Szabó Lőrincnek azonban nem ez az utolsó szava az időbeliség problémájáról. Noha innen nézve ez némiképp meglepőnek mondható, a Tücsökzenében, amelynek egész koncepciója szintén az idő térbeliesíthetőségének lehetőségén alapul, 11 éppen az emlékezet költői instanciájában tárja fel az időbeli és időn túli jelenlét összekapcsolásának új mintázatát.

„A két vers [Charles Baudelaire Spleen II és Szabó Lőrinc Sivatagban c. verse] viszonya sokban emlékeztet arra a kapcsolatra, amelyet de Man Antropomorfizmus és trópus a lírában című tanulmánya éppen két Baudelaire-versen mutat be, s melynek mintájára a Spleen II-t a Sivatagban infratextusaként lehetne felfogni. Behelyettesítve a két verscímet de Man eredetileg más szövegekre vonatkozó mondatába, »valahányszor találkozunk egy olyan szöveggel, mint amilyen a Sivatagban – tehát mindig, amikor olvasunk, – ott van alatta egy infraszöveg, egy hypogramma, amilyen a Spleen II«. [Paul de Man, Antropomorfizmus és trópus a lírában = Uő: Olvasás és történelem, ford. Nemes Péter, Osiris, Bp. 2002, 393.] A párhuzam azonban mégsem jogos, Szabó Lőrinc verse – mint Baudelaire-olvasat – ugyanis nem ennyire naiv. Ez abban mutatkozik meg, hogy a Sivatagban utolsó sorainak bonyolult bibliai allúziójában kettéválasztja a lírai hangot (a Szfinx átsajátított hangját) és az írást, a jeleket: »S aki kérdez, annak a porba / jeleket húzva felelek: / ’Az örökkévaló világnál / többet ér egy perc életed. / Többet ér egy perc örömöd, / mint a Föld minden szenvedése!’ / S betűim belevesznek a / futóbolond idő szelébe.« Vagyis a hang valójában szintén a »felejtés allegóriájára« épülő értelmezéshez vezet, hiszen az itt idézett szöveg ismét csak helyettesít, helyettesíti azt a másik szöveget, amely mint inskripció, mint a baudelaire-i Szfinx másik szövege, a felejtésnek esik áldozatul.”

(Kulcsár-Szabó Zoltán: Spleen és ideál = Uő: Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp. 2010, 201.)