„A test minden pusztulást felülmúló hátramaradásának hasonló képzetére épül az Egy egér halálára. [Ld. a Szamártövis c. verssel kapcsolatban Kulcsár-Szabó Zoltán által elmondottakat.] A csapdába került egér fogsága itt is arra emlékeztet, hogy a testi életbe való bezártság lényegében halál és élet elválaszthatatlanságát vonja magával: az egér a »halott élet kis fegyence«, tápláléka pedig maga a halál (»[...] Kis fogai / harapdáltak még a szalonnabőrbe, / amelyből keserűen és előre / testileg ette a halált [...]«), míg a – végig a csapda »rácsbörtönével« metaforikus kapcsolatba állított – csontváz, »[...] csupasz gerendák és traverzek / célszerű és szép labirintusa«, nemcsak az elmúlt élet érzéki lenyomata (»csak mint egy emlék emléke, ize, / álmok maradéka, mely szétoszol / a friss reggelbe, vagy mint gondolat, / mely rég elmúlt, de valahogy / az agy szöveteiben hagyta illatát: / úgy élt csak ő [... ]«), hanem egyenesen a világ egy olyan képét tárja fel, amelyben nem különül el testi és szellemi lét (»más világot, hol minden illanó, / hol a halál csak desztilláció, / s mint test, olyan a gondolat [...]«). A külső és belső (testi) bezártság egymásra másolódása itt, egyebek mellett, azért lényeges, mert ugyanazt a sémát valósítja meg, amelyre az én és a külvilág viszonyának megjelenítése épült, például Az Egy álmaiban. A holttest, ezekben a példákban, éppen azt a differenciát vonja kétségbe (az anyagi és szellemi élet – és halál – elhatárolhatóságát), amelyet elvileg megjelenít, amivel, fordítva, arra is rávilágít, hogy ennek valóban a test materiális eltüntetése a feltétele. Persze itt nem emberi testekről van szó, ám a strukturális hasonlóság mégis felveti azt a kérdést, hogy a test anyagi jelenléte miként befolyásolja az individualitás önleírását.
Erre a kérdésre egy olyan vers ad választ, amely a köteten belül a legkövetkezetesebb módon hajtja végre az (ez esetben: élő) emberi test érzéki megjelenítését, s ebből a szemszögből, mint majd látható lesz, az egész Te meg a világ egyik kulcsversének nevezhető. A belső végtelenben arra a fikcióra épül, hogy az én (gondolkodó és elképzelő) szellemi és (érzékelő) fizikai aktivitása befelé, az ezen képességeit lehetővé tévő test régióiba irányul.” [Ld. A belső végtelenben c. verssel kapcsolatban Kulcsár-Szabó Zoltán által elmondottakat.]
(Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010, 85–86.)
„Ehhez hasonló dalszerű közvetlenséggel, a magaelengedés bensőséges hangjával a Te meg a világ egyik szép halálversében találkoztunk csupán, A semmittevő halál-ban.
Egyik legszebb, legszomorúbb, s egyben legvigasztalóbb bölcsődal, mit valaha költő az elmúlásról énekelt. Itt Szabó Lőrinc nagy eszményképe, a Vándor esti dalá-nak szerzője közelébe ér, s az Őszikék írójának rezignált nyugalma árad ezekből az érett természetességű sorokból:
»A semmittevő halál
s a halál semmittevése,
mint barát és béke vár,
jó barát és puha béke;
meg se moccan, míg befektet
mozdulatlan bölcsejébe
a semmittevő halál
s a halál semmittevése.«
Most ezt a »megnyugtató«, mindent elintéző halál-arcot változtatta rettenetessé – egyidejűleg nézve kívülről-belülről – a más arcán, a legélőbb, legkedvesebb arcon való megjelenése. Az elmúlás problémájával hányszor nézett szembe a maga természettudományos keménységével, hányszor tárgyalta a tárgyi líra hangján, a retteneten a naturalizmus kíméletlenségével akarva fölülkerekedni. – A Bajrám ünnepén (»minden halál fulladásos halál«) – az Egy egér halálára (1931) – dermesztő fényével: »...nem is volt sehol, / csak mint egy emlék emléke, ize, / álmok maradéka, mely szétoszol / a friss reggelbe, vagy mint gondolat, / mely rég elmúlt, de valahogy az agy / szöveteiben hagyta illatát: / úgy élt csak ő... / – Jaj –, sírtam föl e halott lélekért – / mily kínok verték, milyen rémület / ezt a félénk, ideges életet, / mikor megtudta, hogy már nincs menekvés!« – Mennyire rokona ez annak az érzésnek, amelyből [A huszonhatodik év 120 szonettjének] önmarcangoló részvéte sarjad. De milyen mértékben különbözik tőle, ha lényegében azonos kvalitások is, ellenkező az előjelük. Az a megrendülés, amely fölött itt az objektivitás a tárgyi líra fegyelmével úrrá lesz, azokban teljesen leveri a lábáról, kifordítja önmagából. Hová lesz ez a félelmetes, keserű irónia és önirónia: »többet szenvedett, mint amennyit én / valaha fogok! – mondtam s könnyedén / megfogva sírját, egy tollal benyúltam / a drótkoporsó feltárt ajtaján, / aztán unalomból és szánalomból / kipiszkáltam és magas ablakomból / lefújtam e törékeny szemetet / az elsőemeleti háztetőre...« Azután a kegyetlen képre ráborul a kozmosz minden elmúlást megdicsőítő kristályburája: »Lelke az örök ég vándora lett, / legyen itt lent napfény a temetője«. – A saját halála is mindenkor így jelenik meg: fiziológiai tény, a közönyös kozmosz jeges fényével beragyogva. A halál nagy magyar költőinek, Vajdának, Adynak vagy akár Kosztolányinak a metafizikai borzadályát távol tartja a szívétől, elfogadja Dsuang Dszi csontjainak vigaszát: arra a kérdésre: »Mester... akarsz-e élni?« – együtt válaszol vele:
»Meghaltam és most pihenek
…………………………….
szellem vagyok: moss, nem leszek fehérebb,
piszkolj és nem fog a piszok:
nem sietek, és szállok, mint a villám,
nem jöttem, mégis itt vagyok.«”
(Baránszky-Jób László: A huszonhatodik év világa = uő: Élmény és gondolat, Magvető, Bp. 1978, 174–176.)