Vers és valóság
Szó szerint így történt, ahogy versemben elmondom. Abban a szobában, amelyikben – mint egy másik nemrégi versnél kifejtettem 1 – sohasem tűzhetett be a szerkesztőségi udvarról a nap. A versben említett kollégám pedig István volt, a Magyarország tördelőszerkesztője, gondos-pontos agglegény. Mint ilyen szerzett be egérfogót az íróasztalába, hogy megmentse a négylábú kis rágcsálóktól a könyveit, iratait, élelmét, törülközőjét. Pontos, gondos ember volt, még akkor is, ha, miként akkor tette, hogy két évig megfeledkezett egy használaton kívüli fiók mélyében odatett egérfogóról. A feledés nélkül sohasem lett volna alkalmam látni, hogy két év alatt a levegő is mennyire csontvázzá preparál. B. István 2 nagyon szeretett engem, kissé zsémbes öregúr volt már akkor, akárcsak Magyar Elek is, a főszerkesztőnk. 3 A második világháború után ő is tönkrement, s végül közös érdekből és barátságból elvette volt kollégánkat, egy Erdélyből átkerült újságírónőt. Most a Kossuth híddal szemben laknak, a budai Duna-parton. (Az asszonnyal én is jó barátságban voltam a háború vége felé rövid ideig; Z.-nek hívták.) 4 Magának a versnek a lényege aztán a szörnyűségesen megnövelt érzés. Az egér porát valóban lefújtam az ablakból az udvarra.
Jegyzetek
1 Ld. Az ég az ablakon kommentárját: „A Rákóczi út 54. szám alatt írtam, udvari dolgozószobámban a második emeleten, Az Estnél. Az lepett meg, hogy egy nem szokott módon behajtott ablakról levillant-pattant a napfény, amely egyébként a szűk udvarba ilyen mélyre sohasem hatolt be.”
3 Magyar Elek (1875–1947) író, újságíró; ő volt a Pesti Napló közismert Ínyesmester sorozatának és az ebből készült, sok kiadást megért szakácskönyv szerzője; 1917 és 1934 között a Magyarország című napilap főszerkesztője, Szabó Lőrinc főnöke.