temetteti / húsunk sírjába oszthatatlan / lelke darabjait – Ez a kép
visszaidézi korábbi, Fény, fény, fényben szereplő, Az isten darabkái (Legnagyobb,
leggyönyörűbb szeretőmnek) c. versének jellemzését a nőkről: „az isten
darabkái maradtok ti!”
mert sose tudja / lecsukni magában az idő / lázas pilláit és millió / s
millió öngyilkosság után is – E helyen közvetve Babits Mihályak a Recitatív
című kötetében megjelent Naiv ballada című versére reflektált. A vers
befejezése: „...bús zene volt a lelkem. / éltem ütemét: / ha meghalok, az Isten
/ behunyja egy szemét.” Szabó Lőrinc Babits versét megközelítő pontossággal
idézte később Kodolányi Jánoshoz írott 1949. nov. 28-i levelében is.
„Az élet a történelem folyamatából kiszakítva, egyedi sorsokra lebontva, a
haláltól körülfonva értelmetlenné vált. Az elemző módszer ebben a szemléleti
kelepcében nem talál értelmes, átfogó emberi törvényt, mely mindezt igazgassa.
Embertől elidegenült világ ez. Látványosan elítélve ezt az életet, a Sátán
műremekének, az emberellenes gonoszság produktumának minősíti. Így születik meg
a kötet címe is. Mindennek elviselésére pedig a butaság és különböző
narkotikumok az Antikrisztus aranyai. De a Sátán is, az Antikrisztus is inkább a
hatás fokozására, az embertelenség kifejezésére talált ötletek.
Istenképzete ellenben sokkal drámaibban átélt, melyet Az isten nem tud elaludni
című versben fogalmaz meg a legösszefogottabban: mindannak az ellentmondásnak
az értelmezésére használhatja, amelyet nem tudott feloldani. Materialista és
deista szemlélet keveredik ebben, az isten »az anyag örök vándora«, és »halhatatlansága
élő kriptája« az anyag. Ennek megfelelően az ember az Isten lelke darabja:
»...temeti újra, meg újra
húsunk sírjába oszthatatlan
lelke darabjait...«
Ugyanakkor »élő isten«, megszemélyesített, személyesen ábrázolt. Hasonló
kettősséggel találkoztunk már a pénz esetében is. Az is egyrészt a társadalmi
mozgás résztvevője, másrészt megszemélyesítve külön is mint mozgatóerő
szerepelt. De ott ez csak az irónia költői eszköze volt. Istenalakjában
összpontosul a világ átélt értelmetlensége.
»...mit akar hát bennem az anyag
örök vándora, az élő
isten,
mit akarhat örök-egy
lelke bennem és a többi
féregben, évezredek
pusztíthatatlan-pusztuló
népeiben, akiket csak
magával állít szembe, mikor
egymást ölik, vagy ölelik? – «
Ha pedig a világ célját mintegy átpasszolta az Istennek, ez valójában
szubjektív-pszichés okok felé fordítja. A reggel, a nap kezdete – jobb kedvével
az elkeseredés játékosabb megfogalmazását adja, a diszharmónia szinte
kielégülést jelent neki is:
»Reggel
azt súgja nékem a készülő
nap, hogy az isten
csak szórakozik velünk, nyomorult
töredékeivel,
s játékos kedve nem is
akarja az alakzatok szüntelen
keverésében megtalálni
a végső kombinációt...«
Az este, az egész napi fáradtság keserűségében kegyetlenebb, az isten önmaga
számára is megválthatatlan sors jelenlétét érezteti. Az értelmetlen világ,
áldozataival, megnyugvási vágyával kozmikusra nő:
»de mikor a fáradt
nappal után az éjszaka
meghozza a csöndet: a test azt
álmodja, hogy az
isten is
szeretne megpihenni egyszer
saját ellentéteinek
egyensúlyában s ő maga
szenved legjobban...
...fáradtabb már az agyonvert
kőnél is az erős
isten, mert sose tudja
lecsukni magában az idő
lázas pilláit...«
Ennek a szemléletnek irodalmunkban Vajda János az előfutára. A véges ember
pusztulása feletti panaszán túl ő szólaltatta meg a végtelen természet és az
isten panaszát, mely az örök értelmetlen mozgás kényszeréből fakad. A világban,
a történelem menetében helyét nem találó ember dilemmája szólal meg ebben:
És kérdezem magamba fájón:
Mért nem maradni itt tovább?
»…De majd a szélben, mely a gallyon
Suttogva röpköd szanaszét,
A bús idő fohászát hallom,
Hogy miért nincs számára vég?
Örökzsidó - szakállát rázza
Ott a sikáros part fölött:
,Az egyetemnek tárházába’
Nincs rém, csak ez a szó: örök!’«
(Vajda János: A bikoli fák alatt)”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970,
426–429.)