|
„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.” (Paul Graf von Hoensbroech: Das Papstthum in seiner sozialkulturellen Wirksamkeit, I. B. 93. S.) „Tantum religio potuit suadere malorum!” (Lucretius, I. 101.) |
1 10 20 30 40 50 60 70 80 90 100 110 120 130 140 150 160 170 180 190 200 210 220 230 240 250 260 270 280 290 300 310 320 330 340 350 360 370 380 390 400 410 420 430 440 450 460 470 480 490 500 510 520 529 |
Első rész Első gályarab: Toulon előtt, hazája előtt fogtuk le a szemét. Második gályarab: Virrad, testvérek; a hivő dicsérje Istenét! Harmadik gályarab: Levettük csörgő láncait; sírt, jajgatott a hajó… Első gályarab: S már várta a zsák, a fekete zsák, S két szörnyü vasgolyó. Második gályarab: Marseille előtt loccsant a hab; hajnal volt akkor is. Első gályarab: S a tenger örök sírjába merült Johannes Textor is. Harmadik gályarab: Tíz évig élt velünk; szelíd volt a szeme, arca fehér; fehér, mint ősz haja, csupán csuklója volt csupa vér. Padhoz láncolva húzta velünk tíz évig az evezőt, azóta, hogy Innocentius gályára vetette őt. Negyedik gályarab: Innocentius pápa nagy úr királyok s népek előtt! Második gályarab: De erősebb vár a mi Istenünk, ki magához vette őt. Első gályarab: Magadhoz vetted, ó Uram, lelkét és gondjait. Negyedik gályarab: De sós hab marja husát s a víz hömpölygeti csontjait. Harmadik gályarab: És sírja se lesz és sírni se fog utána senki sem; mi siratjuk csak, de siró szavunk elvész a tengeren. Mi siratjuk csak, de siró szavunk összetöri az evező: mily gyönge e hang! s mily zord, süket a tenger, ez a temető! Zord és süket, és méhe vak mélyében ezer halál, ezer iszonyú szörny, százkarú polip prédára vár. Korallok és szivacsok között fekszik majd teste; moszat tapad ősz hajához s karjait tépik nagy, sanda halak. Kirágja szemét, foszlós tetemét páncélos tengeri rák; csontját benövi rút vízi-növény, sok inda, nyulós, sima ág. Lassú temetés lesz; zord, süket a tenger, a nagy temető, hol az ár s a szörnyek gyomra a koporsó s szemfedő. Negyedik gályarab: Lassú temetés… Zord, süket a víz, a halál-trágyázta kert, de a kín, az a kín, de a csont, az a csont csak a bosszút várja, mert termékeny a mártírok pora s születik majd a halál- görgette csontokból valaki, aki rajtunk bosszut áll! Második gályarab: Testvérem, az Úr szent és igaz, ha áld s ha büntet is: bosszút ne várj, az itélet övé, s megvált bennünket is! Hallgasd a szíved, a szeretet dalát: az örök zenét… Első gályarab: Virrad, testvérek; a hivő dicsérje Istenét! Második rész Első gályarab: Emlékszel még, testvér, Provence napfényes völgyeire, kunyhónkra, falunkra s a határ árnyékos tölgyeire? Negyedik gályarab: Emlékszem, igen, falunkra, és szelíd hársfáira is; de emlékszem Cambrai s Toulouse vörös máglyáira is. Emlékszem a jókra, a szegény nép szenvedéseire, az urak, katonák és püspökök kardjára, késeire, Valdóra, apostolunkra, aki élt Isten szíve szerint s meghalt a máglyán; – très-chrétien királyainkra: mind szolgálták Urbánt és Kelement, Sixtust s a többieket, kik Krisztusért, a Krisztusukért ölték az eretneket: vért sír miattuk századok óta e beteg világ, de zsiros fülüknek milliók hörgése némaság! – Tudom, hazánk gyümölcse, bora s levegője méz-üde, friss, de emlékszem az urakra és Isten Kutyáira is, Isten Kutyáira, akik – sírból kiásva – anyám megégették halottan is Montemsegurum piacán. Első gályarab: Szegények voltunk, de szabadok, lánc s korbács nem gyötört; sátrunk az ég volt és nyoszolyánk a szélesmellü föld. Követtük ökreink mögött a vasnyelvű ekét, mig a fölhasadó barázda belénk lehelte izes melegét s midőn a munkás nappal után leszállt az éjszaka, megrészegitett az erjedő, friss trágya nehéz szaga. Vidám nappalt hozott az éj s a nap nyugalmas éjt. Második gályarab: Ajkunk Istent s Isten fiát dicsérte mindenért. Negyedik gályarab: De Istent és Isten fiát dicsérni nem elég; Róma üzent: Csak a pap szavát hallgatja meg az ég! Róma üzente: Kard s kereszt egy úton járjanak! – S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt súlyát ezer árva rab. Harmadik gályarab: És van, aki nem nyögi, mert a föld rothasztja csontjait; és van, aki nem nyögi, mert a víz feloldta gondjait, s korallok és szivacsok között fekszik, mint Textor; iszap tapad ősz hajához s karjait tépik nagy, sanda halak. Első gályarab: A mi karunkat az evező töri-tépi szüntelen, s nappal pecek feszíti szánk, hogy nem tud nyögni sem. Negyedik gályarab: Istent dicsérni és fiát, valóban nem elég: egy este Vallouise körött kigyúlt a föld s az ég. Első gályarab: Ősz volt, november… Gyönyörűbb őszt nem láttam soha. Negyedik gályarab: S reggelre dél s nyugat felől ránk zúdúlt Róma hada. Széttárta véres szárnyait a Háború: lihegő tüdejéből tüzet és halált ordított a levegő. „Kiválogatja övéit az Úr!” – szólott a Cremonai; s kétezret gyilkoltak le ott a kereszt vitézei. Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át; nők, férfiak, gyerekek; gyalog, kocsin, de este már elakadtak a szekerek. Elakadtak: az út erdőbe vitt; megjött a holdas éj; úttalan utak, zűrzavar: „Föl a Pelvoux-ra, aki él!” Sok ott maradt, sok elveszett; tapogattuk a fákat; a hold imbolygó, tétova seregünk szomorú lámpása volt. Előttünk fölvert állatok nyargaltak előre, tovább; s mögöttünk egyre közelébb csörögtek a katonák. A vén Pelvoux erdős derekán nagy barlang torka várt: – „Álljunk meg itt, várjuk meg itt a holnapot s a halált!” Nyirkos homály, kongó üregek; fáklyánk táncolt betegen és fénye bagolyt riogatva furán ingott a mohos köveken. Textor meg én, s ti, többiek, őrt álltunk odakint; csönd volt, éj volt; és szótlanul hullottak könnyeink. Első gályarab: Elbújt a hold, nem törte át fényével a fák sürüjét. Negyedik gályarab: De mi láttuk a keresztesek közeledő gyürüjét. Második gályarab: Nem bújtak az éj felhői mögül a csillagok se ki… Negyedik gályarab: De csillagok égtek a földön: a gyilkosok őrtüzei. Harmadik gályarab: Vártunk, vártunk; komor, sötét kisértetes éjszaka; s testünk-lelkünk átjárta az alvó erdő szaga. Megjött az álom, a pillacsukó, a bajban bánatüző: tizenötször száz lelket ölelt magához e hű szerető. Negyedik gályarab: Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent csak a fáklya sercegett, árnyból rajzolva a sziklafalon baljóslatú jeleket. Harmadik rész Negyedik gályarab: Mi történt ezen az éjszakán, sohse tudtam meg… Sötét kín égette agyamat s a Zavar lelkemre vonta ködét. Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint sok, sok beteg óriás; s szemünkben meglengette vörös lobogóit az éji Láz. Nyöszörögtek a fák (a hegy tetején csikorgott a fenyő); és kérgük alól – vagy a föld alól? – hangok rebbentek elő. Szemek villogtak a bokrok alatt, vad táncba kapott az avar; borzongva figyeltük, mit dalol a kisértetes zenekar: A Fák Hangjai: Fák, Fák, Rémület, mi vagyunk a Rémület; Embert látunk, táncot járunk véres csontjai felett. Az Árnyak Kórusa: Ember, – csupa vér; istenétől egy se fél; tűzzel-vassal, vad haraggal öli egymást, amig él. Ember, – csupa gond; ölni tud csak, a bolond; ölt vagy ölték: nem marad meg más belőle, csak a csont. Ember, – csupa ész; földön csúszik, égre néz; isten férge, ronda férge: por, mig él, aztán penész. A Fák Hangjai: Fák, Fák, Rémület, mi vagyunk a Rémület; Embert látunk, táncot járunk véres csontjai felett. A Földalatti Tűz: Lidérc vagyok én: a bomlást keresem. Testvérem a Villám s hullákat eszem. Húst s csontot emésztek, mint lassu marás. Testvérem a Villám s a szőke Parázs. Kék lángom az Ember testére dobom. Testvérem a Villám s a barna Korom. Az Erdei Állatok Vezére: Rajta! rajta! Itt az Ember! Az Erdei Állatok: Itt az Ember, most megöljük! Az Erdei Állatok Vezére: Nincs ma nála semmi fegyver: összetépjük, összetörjük. Az Erdei Állatok: Nem szökik meg most előlünk: fogunk csontján köszörüljük. Az Erdei Állatok Vezére: Rajta! rajta! Barna szőrünk fehér húsába törüljük! Az Éjszaka: Ne bántsd, ne bántsd, szegények ők: örök sirók és szenvedők! A Hegy: Lelkük csalán, szivük tövis: apró bogár az Ember is. Az Éjszaka: Ront-bont, mozog, küzd és remél; nem tudja: mit nem tudja: mért. A Hegy: Nap-nap után vár és remél: hiába vár, hiába él. A Barlang Szelleme: Sirassátok szegényeket, most hagyják itt az életet; még egyszer látják a napot, holnap nem lesz itt csak halott. A Fák Hangjai: Fák, Fák, Szeretet, mi vagyunk a Szeretet; sírva várunk, sírva állunk holnap csontjaik felett. Mindnyájan: Sirassuk el szegényeket, most hagyják itt az életet; még egyszer látják a napot, holnap nem lesz itt, csak halott. Negyedik gályarab: – Most felriadtunk, hirtelen… Hajnal volt, szép, szomorú, de messze még sikoltozott a bagoly: Tuhí, – tuhú! Mi volt az? Álmodtunk? Mi volt az a Tűz s a sok éji Hang? (Rémült szívünkön a borzalom hideg szele átsuhant.) Minket sirattak a Fák s a Hegy s az Erdei Állatok? Ki mondta, hogy holnapra már nem lesz itt csak halott?! Zörrent az ág: mókus!… Keleten kigyúlt a láthatár; a hűs harmat – érezte kezünk – könnyét hullatta már. A fáklya a barlangban nagyot lobbant a kőpadon s helyén csak szőke parázs maradt, parázs és barna korom. Első gályarab: Fölkelt a Nap… Ily szent ébredést még nem láttam soha. Második gályarab: Ragyogó aranyfák: ágaikon aranygyapjú a moha. Első gályarab: Ősz volt, november… A friss levegő körülfolyt, mint puha hab, s Istenhez ölelt egy végtelen, megszentelt áhitat. Második gályarab: Meghalt szívünkben a rettegés s lelkünkben a kín, a tövis; éreztük: szótlanul velünk imádkozik a hegy is. Harmadik gályarab: Feledtük a véres multat és a rémekkel-tele éjt: ajkunk Istent s Isten fiát dicsérte mindenért. Negyedik gályarab: S feledtük Innocentius kemény üzenetét, hogy: Istent és Isten fiát dicsérni nem elég! Negyedik rész Első gályarab: Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan a pacsirta fejünk felett; és láttuk az olasz határt s a hömpölygő tereket. A keresztesek nem törtek elő; pacsirta szólt: Tirilí! – „Megúnta talán a gyilkolást Albert, a Cremonai?” Második gályarab: Ősz volt, november… Gyönyörűbb őszt nem láttam soha. Napban ragyogott a hegyoldal és a Pelvoux homloka. Ezer színben ragyogott a lomb, az ég, az őszi táj. Negyedik gályarab: Lobogott, igen, s szebben lobogott Cambrai fáklyáinál. Eltelt a nap s egy csöppnyi remény szivünkbe nem köszönt; – „Halált jelent ez a hallgatás, ez a földöntúli csönd!” Ezerötszáz lélek szótlanul imádkozott, remegett; volt sírnivaló, de egy se sírt, se vén, se nő, se gyerek. Első gályarab: Leszállt a Nap; búcsúsugara meghozta a holdas éjt. Negyedik gályarab: Bent a barlangban elbucsuzott kedveseitől, aki élt. Harmadik gályarab: A sötétben furcsa állatok nyargaltak föl s alá, nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér suhant, nem tudni, hová. Második gályarab: Kigyúltak a csillagok; a fák közt megvillant valami. Negyedik gályarab: Kigyúltak a földi csillagok is: a gyilkosok őrtüzei. Harmadik gályarab: Virrasztottunk; csönd volt; odabent csak a fáklya sercegett, árnyból rajzolva a sziklafalon baljóslatú jeleket. Vártunk, vártunk; komor, sötét, ideges éjszaka; s megindult – (azt hittük) – megint a kisértetek hada. Negyedik gályarab: De nem árnyak… Vas-sisakos katonák közeledtek a fák között; jöttek, – kezükben csóva, kard – mint véres ördögök. Sokféle vasuk zörgött; a fény páncélukon ragyogott; s elállták barlangunk előtt a szűk bejáratot. Kint lárma, robaj, fejszezuhogás; vadul vert minden erünk. Második gályarab: Isten s Istennek szent fia, ments meg! maradj velünk! Negyedik gályarab: És hirtelen egy tölgy, óriás fa zuhant elénk… Iszonyú recsegés, – aztán csönd… (csak a bagoly sírt föl: – Tuhí – tuhú!) Utána a másik, a harmadik s fenyő, ki tudja hány! S egyszerre láng csapott fel a szurkos fáklyák nyomán. Harmadik gályarab: Lebbent a szél s becsapott a füst a vörös lángtorlaszon át. Negyedik gályarab: Úgy látszik, az ég nem hallja meg, csak a papok szavát! Második gályarab: Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr, mi célja volt velünk! Negyedik gályarab: Tudom én is: az, hogy a kín legyen mindennapi kenyerünk! Harmadik gályarab: Áradt a füst, fojtó, nehéz; mellünk hörgött, zihált. Negyedik gályarab: És sok gyereknek az anyja keze adott könnyebb halált. Harmadik gályarab: Kintről nyomták befelé a tüzet: – „Itt egy se jön élve ki!” S kacajukra visszamorogtak a barlang üregei. Áradt a füst, a könnycsikaró; pattogtak a tűz-darazsak. Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekülni! – Hová? S vért ittak a parazsak. Áradt a füst, a torokkaparó; tüdőnk hörögve zihált. Negyedik gályarab: Sok a tűzbe ugrik s úgy keres könnyebb s gyorsabb halált. Harmadik gályarab: Elfordul a férj, nem nézi, hogy haldoklik hitvese. Negyedik gályarab: Másfélezret fojtott meg ott a füst lassú keze! Első gályarab: Izzott a föld és hasadozott a kő a sziklafalon; tűz, láng, ropogás, vér és zokogás, parázs és barna korom. Negyedik gályarab: Végül Textor s mi, többiek, áttörtük a máglya falát, és összeégve, véresen kirohantunk a tüzön át. „Ó Istenem! szabad ég! levegő!” – Katonák, fény, sok vad ököl; még láttam, a füst rőt oszlopa, hogy toronylik az égre föl… …Kard, csörgés, dulakodás… Szemem lefogta valami köd; egy perc – és lelkem ott lebegett a Halál örvénye fölött. Ötödik rész Első gályarab: Tizenötször százból tizenöten maradtunk, árva rabok. Negyedik gályarab: És minden évben egyet közülünk elnyelnek a sós habok. Második gályarab: Textor meghalt. – Utána kit váltasz meg, Örök Szeretet? Harmadik gályarab: S ki lesz az utolsó? Negyedik gályarab: Boldogabb, aki első lehetett! Első gályarab: Ma már csak négy rab húzza tovább a hosszunyelű evezőt. Harmadik gályarab: Tíz éve nem láttuk hazánk s a vallouise-i mezőt. Negyedik gályarab: Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén Albert véres hada. „Gályára velük!” – Törvény s bíró a Fegyver akarata. Tíz éve adott el – (azóta itt gyötrődünk a vason) – tíz éve adott el gyilkosunk a máltai rabpiacon. Sütöttek izzó bélyeget lapockáink csontja fölé; gyilkos dobott be gyilkosok s gonosztevők közé. Első gályarab: Alattunk zúg a tengerár s köpi habját szüntelen; nappal pecek feszíti szánk, hogy nem tud nyögni sem. Gályánk Kis-Ázsia partjain és Tuniszban is ismerik: temető a tenger, zord, süket, Marseille-től Stambulig. Második gályarab: Imádkozunk, halkan, de imánk összetöri az evező. Harmadik gályarab: Mily gyönge a szó! s mily zord, süket a tenger, a nagy temető! Negyedik gályarab: Ágyékunkon pár rongydarab, tetves, fekete zsák; padunk alatt bűz és mocsok és emberi rondaság. Vályuban dobják este elénk a korpát, – egy marék… – „Disznónak több jár; a rabok gyomrának ez is elég!” S ha kifáradtunk, ránk fröccsen a hajóstiszt vad dühe: Húzd! – S horgas korbáccsal tépi föl hátunkon a bőrt, a húst. Második gályarab: Mi imádkozunk, de a többi rab már elfeledte a szót. Negyedik gályarab: Csak ugatnak, mint a kutyák: Hu-hu-hú! míg nyelvük messze kilóg. Második gályarab: Rothadnak, élve, mint a barom; Istenben egy se hisz! Negyedik gályarab: Ki tudja, testvér, nincsen-e ártatlan köztük is? Első gályarab: A hajón, a vizen és mindenütt csak a poklot látja szemünk. Negyedik gályarab: Megáldott minket mind a két kezével Istenünk! Első gályarab: És lessük, lessük a halált, mert itt csak halni jó; minket is vár majd fekete zsák s két szörnyü vasgolyó. És elmegyünk Textor után: megáll az evező; és minket is elnyel az óceán, az eleven temető. Harmadik gályarab: Korallok és szivacsok között fekszünk majd: zöld moszat ragad ősz hajunkba s karjaink tépik nagy, sanda halak. Kirágja szemünk, foszlós tetemünk páncélos tengeri rák; csontunk benövi rút vízi növény, sok inda, nyulós, sima ág. Negyedik gályarab: És a legutolsó rab fölött nem sír majd senki sem, ha loccsan a hab s széles gyürűk ringanak a vizen. Lassú temetés lesz… Süket a víz, a halál-trágyázta kert, de a kín, az a kín, de a csont, az a csont csak a bosszút várja, mert termékeny a mártírok pora, hiába őrli az ár: megszületik belőle Az, aki rajtunk bosszut áll! Második gályarab: Testvérem, az Úr szent és igaz, jóság és szerelem: boszút ne várj, az itélet övé, s miénk a türelem. Hallgasd a szíved; a szeretet dalát: az örök zenét… Első gályarab: Testvérek, megvirradt; a hivő dicsérje Istenét! |