„Az első jelentős külső élmény, amivel a fiatal Szabó Lőrinc szembekerült, a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzése. Ez fordítja az embert megsemmisítő, tetteit céltalanná tevő terror ellen. Ennek megnyilvánulásaival már az előző kötetben találkoztunk (a XXIX és XXX. versben), majd nem sokkal később két dramatizált versben mondja tovább ellenérzéseit a kegyetlenkedőkkel szemben és a szenvedők iránti rokonszenvét. Mindkettő még 1922 első felében jelenik meg a Nyugat-ban: Az eretnek tragédiája és a Testvérsiratók. Ezekhez a középkori témájú versekhez csatlakozik az időtlenebb, épp ezért cselekményileg leginkább közvetlenül a jelenre konkretizálható Altató dal, mely csak a kötetben lát napvilágot. E versek a közvetlen terror utolsó napjaiban, még annak törvényes felszámolása előtt, illetve azzal egyidőben keletkeztek. Megfogalmazásai a kor hazai és nemzetközi hangulatának, amely megelégelte a politikai és fizikai létbizonytalanságot, és a nyílt terror megszüntetésére kényszerítette a hatalmat.
Kérdés, hogy a költő milyen nézőpontról fogalmazta meg ezt a hangulatot. Előzményeiről már elmondottuk, hogy a forradalommal is mindinkább szakító, de a fehérterrorral következetesen szembenálló polgári értelmiség álláspontját fejezték ki. Az eseményekben való cselekvő részvétel helyett számukra már csak a tehetetlen szemlélődés, legfeljebb a változtathatatlannak érzett viszonyokon való felháborodás maradt. Az újabb versek ezt a szemléletet mély humanista átéltséggel képviselik továbbra is. Az Est-lapok Bethlen politikáját szolgáló zsurnaliszta konjunktúrájával ellentétben (az irodalmi program mikesi megvalósításához hasonlóan) nemcsak a kor felszínes jellemzésére alkalmasak, hanem egyéni hangú, művészi állásfoglalást jelentenek.
Mindhárom mű témája a kegyetlenség, kínzás, gyilkosság áldozatainak bemutatása. Az Altató dal-ban egy anya altatja síró kisfiát, és közben az apja haláláról beszél neki. A ballada objektív hangján egy özvegy és egy árva fájdalmát szólaltatja meg. Az esemény elbeszélője és kommentálója itt egy személyben összpontosul − az emlékező jellegű, zaklatott, hosszabb sorokat rövidebb érzelmi kitörések szaggatják meg:
[...]
Bár a későbbi átírással egyszerű betyárballadának hangszereli át, két kifejezéskicserélésével. A »fegyver, katonák, és édesapád«-sor az Összes versei-ben már így hangzik: »Fegyver, poroszlók, és édesapád«. Az eredeti ezenkívül egyik képével azt éreztette, hogy nem a törvények szerinti kivégzés, hanem vérengzéssel van összekötve: »Valaki lóg véres kötelén« az átdolgozásnál ezt is tompítja: »Valaki lóg azon a kötelen«.” (Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 198–199; 670.)