Istenem, egy kis nyugodalmat,
egy kis értelmet a reménynek, –
adj, istenem,
ételt és italt a szegénynek!
Nézd, vannak, akik csak nevetnek,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
s vannak, akik
üres kézzel halálra várnak.
Vannak, kiket marnak-cibálnak
ragadozó fenevad órák
s tétlen nyögik
az idegen önzés adóját.
Van, s van akinek jut kalács,
van, s van kinek nem jut kenyér, –
mondd, istenem,
éhezni, sírni, mondd, mit ér?
Kínlódni… Mondd, voltál te éhes?
Fáztál te is? Mondd, úgy-e fáztál?
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, sohse fáztál,
nem szólok hozzád soha többet,
úgysem tudod,
mit gondol a szegény előtted.
De ha tudod, mily rút az élet,
ha voltál valaha szegény is,
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is –:
Ne bántsd a hóhér állatot,
kinek közönye megtiport,
de add nekem
ajkáról azt a víg mosolyt!
Add nékem! Adj pénzt, életet
a sok-sok tétova szegénynek,
– adj, istenem,
egy kis értelmet a reménynek!