Magyarázat

„Nem meglepő, hogy Szabó Lőrinc első nagy elemző szerelmes versének, a Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol-nak keletkezése idején igazoló példaként fordul a tapasztalt, jelentős múlttal rendelkező költőhöz [Gellért Oszkárhoz]: »Különösen meglepőek, néhol túlságosan is meglepőek, Gellért szerelmi versei... Gellért nem a szeretőjéről, nem is a Petőfi által szentesített és Szabolcskáék által szentségtelenített idilli színezetű házasságról, hanem két kultúrember szerelmi együttéléséről: a feleségbaráthoz fűződő mindennapi és véresen átérzett viszonyról ír... Egy idegorvos se ért jobban a lelki analízishez, mint Gellért: nemcsak költészet él, állandó belső viviszekció folyik bennünk e versek olvasásakor.« [Szabó Lőrinc: Gellért Oszkár: Testvérbánat csillaga, Nyugat 1922, 15–16, 1035–1036.] Így jut el az óhajban fogant, szecesszió-ellenes, expresszionista inspirációjú életkultusztól − korai versei tovább fejlődésével, élménnyel telítődésével párhuzamosan − az élet eksztázis nélküli, reális szemléletéhez, elemzéséhez, és ez végigkíséri pályáján, annak lényegét adva. A baráti összegzés az ő költészetének jellemzésére is ugyanezen szót találja majd, évtizedek múlva: »Szabó Lőrinc, vagy boncoljuk-e magunkat«. [Illyés Gyula Szabó Lőrincről 1956-ban írott tanulmányának címe.] (Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 157–158.)

[…]

A játék változásai mellett ellenpontként kíséri végig költészetét »két önzés titkos párbaja«. Ez a viszony az útjába kerülő nőkhöz való pillanatnyi odafordulásának különbözőségével szemben két ember állandó kapcsolatának váltakozó fázisait ábrázolja. A feleségéhez, illetőleg kettejük viszonyáról írt versei adják életműve egyik legizgalmasabb momentumát. Igaz, hogy gyakran fordult más nők felé, de az a kitartás, amivel nemcsak a magánéletben, hanem a költészetben is felesége mellett maradt, jelzi, hogy kettejük viszonyában több összetartó erő volt, mint a család polgári értelemben vett kötelme. E viszony ábrázolásában jelentkezik először a reális megfigyelő, a pszichológiai értelmező és a moralista, ez döbbenti rá költői egyénisége specifikumára. Ez az az első pont, ahol álomvilága reális ellenpontra talál (megelőzve a pénzzel és a várossal vívódó verseket), gondolkozásra, elemzésre kényszeríti:

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen;
lelkében lelkemet őrzi
s méhében a gyermekem.

(Enyém volt s mégse enyém ma)

Nem tudja sehogy feloldani ez ellentéteket. A kezdő versszak [Enyém volt s mégse enyém ma kezdő versszakának] zárásul való megismétlése bevallása annak, hogy nem tud mit kezdeni viszonyuk ellentétességével: »Virágzene, érthetetlen«. Szerelmes verseinek együttmozgása, hempergései után szokatlan e távolság: »ha megállok előtte, a lelkem rejtett belső remegés« [Enyém volt s mégse enyém ma]. És ugyanez a kép indítja az egyik legjelentősebb Szabó Lőrinc-verset, a Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol címűt:

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.

Majd feltűnik ismét az érzelmek ellenpontozott rajza, melynek megfogalmazása során először jut el a későbbről ismert jellemző Szabó Lőrinc-i elemző hanghoz:

Félek tőled és őrjöngve kívánlak;
szeretlek, s mégis mindig titkolom;
vágyom reád, és mégis úgy megyek
hozzád, mint ellenséghez…

E távolságban ott kísért a külvilágban is körülvevő »bizalmatlan, örök társtalanság«, és ennek Szabó Lőrinc-i velejárója, »szülője és dajkája... a rossz lélek s rossz lelkiismeret«. De közeledik e viszonyt pontosabban meghatározó felismeréshez, a másik erős egyéniséggel való szokatlan találkozáshoz:

                           ...Óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert azt hiszem: te is arcom mása vagy
s megölsz vagy megrontasz a szerelemben.

Ez az a pont, mely egyelőre még csak ösztönösen, a szubjektív tényező oldaláról világít be e házas viszonyba. A vers átdolgozásakor az Összes versei kidolgozása idején ugyanezt a viszonyt a másik, objektív oldaláról villantja fel: az asszonynak a házasság törvényes kötöttségéből fakadó erejével mérkőzik, ettől félti egyéni szabadságát:

de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat...
                            ...óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.

Az átdolgozás még egyben módosít az eredetin: a költő számára ideálisnak érzett társ vágyképét is megrajzolja:

Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás,
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe...

(Kabdebó Lóránt: I. m., 253–256)

[…]

A kötetben levő pontos elemzéseknek egyik remeke a Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol című vers, mely mindjárt egy eddig szokatlan őszinte hasonlattal indul:

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához.

A lélektani precizitással kimunkált hasonlat annyira váratlanul hat a költőre is, hogy
döbbenten visszakozik: »Nem, nem; bocsáss meg kedves!« ő is most ismerkedik költészete e szókimondó »szívenütő« őszinteségével, kíméletlen valóság-megragadásával. Ugyanakkor még nem ragaszkodik a tárgyszerű igazsághoz is, megelégszik a lélektani, a jellemzést teljesítő pontossággal. Így csúsztatta át a Tihany partján a hegy alatt c. versében a haj jelzőjét a napfényre, és elégszik meg itt is a jellemző hasonlattal:

és álmodban is úgy játszol velem,
mintha a gyerekünkkel játszanál.

Érdekes, hogy mindkét verset korrigálja később. A balatoni idill így válik
tárgyszerűbbé:

a napot csókoltam szemeden
s fiúsra nyírt hajadon.

és a hasonlat is korrekcióra szorul:

s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.

Ezek a versek nem nyernek az átírással, sőt eredeti alkotási módszerükből kivetkőztetve színtelenednek is, annak a módszernek a következtében, ami majd a harmincas évektől írt verseiben, az élmény frisseségével párosulva, remekművek létrehozására lesz képes.” (Kabdebó Lóránt: I. m., 281–282.)

Kabdebó Lóránt utólagos megjegyzése: „Bárha a két vers címzettje nem azonos (ezt a monográfia készítésekor nem tudhattam, csak a Vers és valóság derítette ki), de a szövegezés azonos formáltságot mutat. Az életrajzi utalás szétválasztja a verseket, de a formálásuk, szövegezési módjuk rokonítja őket.”