Fekete falak közt fekete szél; –
testünkben vihog a vér,
vihog, de fájva zúg:
mar, mint a lúg.
Gond, hajsza, rémület… És
tudni: van arany pihenés!
– Menj! Hallod?: csalogat az
arany ősz és kék tavasz!
Kék tavasz és szitakötők; –
ott élnek a mezei nők,
fűtestek, gyepsimaság,
tündérlány: búzavirág.
Ó, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
csapongani, föl s alá,
mindegy, hová…
De itt? – Vad házzuhatag – –
Körutak hegylánca alatt
megtörpül lassan az ember:
– mit akarsz itt a szerelemmel?
Mit akarsz? – Hagyj itt! Siess!
Röpülj, ne sírj, ne szeress!
Gond, hajsza… Szép szeretőm,
hagyj el, kis szitakötőm!