Vers és valóság
Háborús félelmeim közben egyszer a Volkmann utca 6. sz. előtti üres telek előtt haladtam el, mint annyiszor, ott, ahol a drótkerítésen az Ősöd és unokád című vers főszereplője, a convulvulus arvensis egyszer már verset súgott a szemembe.1 Most egy gyík állt az aszfaltjárdán, lihegett, és egy óriási hernyót próbált elnyelni, amely harmadakkora volt, mint ő maga. Szeretem azt a kifejezést a versben, hogy az állatka a zöld húst „szinte itta”.2 A hernyó a gyíktól félt kissé már elkésve, a gyík éntőlem, én a világnagy hatalmaktól. Az egyetemes kiszolgáltatottságot írtam aztán meg a küzdelem eredményében, a felháborító boldogságot a győztesben. 1
Jegyzetek
1 Más néven szulák, lásd az említett Ősöd és unokád versnél.
2 A gépiraton zöld mustról van szó, ez nyilván a gépelő figyelmetlensége, a vonatkozó részlet: „az egész férget, a kétujjnyi, rángó / zöld húst, fuldokolt, ahogy szinte itta”.
3 1938. szept. 25-én jelent meg a Pesti Naplóban, az angol–német godesbergi megbeszélés idején, a francia–olasz–német–angol négyhatalmi találkozó, a „müncheni konferencia”előtt (amikor Anglia és Franciaország hozzájárult Csehszlovákia feldarabolásához és német megszállásához).