Magyarázat

Ćurković-Major Franciska
Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásai
Második kelet-adriai út
(Részlet) 1
 
Az Egy raguzai leánderhez az a másik Raguzához kapcsolódó vers, amelynek a költő későbbi munkásságában is nagy jelentősége volt. A vers létrejöttére utalva Szabó Lőrinc azt mondja, hogy „a második dalmáciai út élménye, utóterméke”, 2 második kelet-adriai utazása alatt feleségéhez írt leveleiben azonban nem említ egy olyan konkrétumot sem, amely erre utalna. Keletkezésének okait keresve megemlíthetjük Kisklára az első kelet-adriai utazás idején írt naplójának egyik feljegyzését, miszerint Cattaróba utazásukkor nemcsak megálltak Tivatban, hanem megnézték a nagy és híres parkot is. Szabó Lőrinc néhány nappal azután hogy második kelet-adriai utazásáról visszatért Budapestre, 1937. július 31-én, az akkor a Balatonon nyaraló Korzáti Erzsébetnek írt levelében erről a versről mondja, hogy „egy leánderről fog szólni, amely mifelénk olyan csenevész, s ott a maga helyén, jó körülmények közt gyönyörűen megnő, s egész hatalmas fa.” 3 A költő verseihez fűzött magyarázata a Cattarói-öbölbe és Cetinjébe tett kirándulást hozza fel kiváltó okként, utal egy másik helyre, ha nem is említi név szerint: „Előzőleg már Hercegovinában is láttam gyönyörű déli fákat, majd rengeteg fát egy közbülső állomáson, melynek nem jut eszembe a neve. [...] Ezen a helyen igen nagy és híres növénykert díszlett. 4 [...] De már Raguzában is sok hatalmas, egész bükkfaszerű leandereket láttam, és elszédített gyönyörűséges, fojtó, édes illatuk.” 5 Mivel a magyarázatok jóval az utazások után keletkeztek, nem csoda, ha a költő nem emlékszik pontosan, melyik utazás alkalmával volt az említett helyeken. Természetesen nem is az a fontos, hol mindenütt látott leándereket, hanem az általuk kiváltott benyomások. Épp ezt fogalmazza meg 1943. július 24-én este a Rádióban tartott felolvasásában: „…később is sokat küszködtem még a magam siratásával. Kedvező életkörülményeket kívántam – igazán nem túl nagy kívánság. És szinte az elképzelt magamat, sorsomat, a vágyott egyéniségemet láttam meg egyszer, egy déli, egy dalmáciai utazás során, egy virágzó, óriási, boldog leánder képében. Ott, mint tudják, lépten-nyomon ilyen hatalmas leánderfákat lát az ember. A verset már itthon írtam meg, 1937-ben, egy városmajori padon, vasárnap délelőtt. Címe: Egy raguzai leánderhez.” 6
A vers öt strófából áll, versszakonként hat-hat sorból. Az első két sor páros rímmel kapcsolódó, majd a negyedik és ötödik ugyancsak, míg a harmadik a hatodikkal rímel. Ebben a költeményben is megfigyelhetjük a versszakokon át húzódó terjedelmes mondatokat, a nemcsak a sorokon, hanem a versszakokon is áthajló enjambementeket. Az első versszakban a fa megszólítása után a leírása olvasható, mindazokkal a sajátságokkal, amelyek az eddigi, Budapestről ismert leánderekre nem voltak jellemzőek: az erős törzs, a virágokat ringató lombozat és a tömény illat. A megszemélyesítés a tetszést kifejező megszólítás ismétlésével záródik le a második versszak első sorában, majd kezdődik a következő rész, amely az elsőnek ellentéte, az otthoni, eddig ismert növény képe. A „sívár udvarok sívár dísze” kifejezés kétszeresen kiemeli a leánder sanyarú sorsát. Ismét enjambement az, amivel átvezet a következő strófa megint csak ellentétes hangulatához. Most már nem a megszemélyesített növényhez szól, hanem egy élő személyhez intézi lelkes szavait, akihez nemcsak szólni lehet, hanem meg is lehet simogatni, a leánder kézzelfoghatóvá vált, míg az eddigi satnyát nem tudta élőlényként, csak rosszul sikerült díszként érzékelni. A harmadik versszak végén kezdődik a leanderrel történő azonosulás. A következőben a két növény életkörülményeit sorolva izgatott kutatás közben észreveszi a két lény kiteljesülésének vagy kiteljesülhetetlenségének okait, majd az utolsó versszakban rádöbben a felismerésre, itt – ismétli háromszor is –, az igazi helyén valósíthatja meg a leánder is igazi énjét. Szinte patetikusan fejezi ki a felismerést követő lelkiállapotát. Ezután a második versszaktól kezdve jelenlevő izgatottságot, türelmetlenséget – amelyet a félbeszakított csodálkozás, a lezáratlan mondatok, a figyelem és gondolatok nyugtalan cikázása láttat – az utolsó három sor tűnődő kérdése váltja fel. A leánderrel való azonosulás után a vers feltéteti a személyes sors alakulásának kérdéseit. Mielőtt azonban folytatnánk a leánder jelentőségének taglalását Szabó Lőrinc költészetében, vissza kell térnünk arra a kérdésre, miért élesebb a tücskök ciripelése Dalmáciában, mint a hazájában. Feltételezhetjük, hogy talán azért, mert a leánderhez hasonlóan számukra kedvezőbb körülmények között élnek.
Ha fentebb azt mondtuk, hogy a leánder a későbbiekben fontos szerepet játszik Szabó Lőrinc költészetében, akkor arra a felismerésre gondoltunk, miszerint a leánder vagy a fa élete hasonló az emberéhez. A költő már az előző években több, hasonló verset írt, amelyekben a fa-sors majd az ember-sors azonosságait veti fel. A fa sorsára már a 1935-ben a Déda-Bisztrán töltött nyár alatt is felfigyelt és erről a Versek a havasról V. részében, Az erdő fiaiban szólt először. Hamarosan újabb költemény követte, az Őszi fák, amelyben a fa halála okozta emberi fájdalom jut kifejezésre. A Harc az ünnepért kötetben aztán szinte rendszerességgel kezdett foglalkozni a fa és az ember sorsa hasonlóságának a témájával. Ezt példázza az 1937-ben megjelent több, hasonló gondolattal foglalkozó verse (Téli fák, Az áprilisi rügyekhez). Az év májusában Az Estben megjelent A fákhoz, a költőkhöz már a címében is kimondja a sorsazonosságot. A fa-sors, ember-sors témához a költő-sors is társul. Pár hónappal később az Egy raguzai leánderhez annyiban képez többletet, hogy benne ismeri fel és mondja ki a környezet meghatározó szerepét. A vers új tartalommal bővült, ugyanakkor újabb előzménnyé is vált, amely nélkül nem jöhetett volna létre a nemcsak tartalmilag, hanem képileg is összegzést jelentő, 1938 januárjában írt Egy téli bodzabokorhoz. Hogy számára mennyire fontos ennek a gondolatnak a kifejtése, azt az is igazolja, hogy az öt évvel később a Régen és Most darabjai közt megjelenő Fűz a tóparton (1939) című verse, de egy újabb, 1942-ből származó verse A földvári vadgesztenyefákhoz is ezzel foglalkozik, sőt még öt év múlva az Őszi meggyfa (1948) is ezt a témát variálja, természetesen a költő differenciált szemléletét tükrözve. A leánder, mint motívum azonban itt-ott később is megjelenik.