Magyarázat

Kabdebó Lóránt: Útban a belső végtelenhez (1927–1928): A lázadás felszámolása
Rába György: Válaszúton
Kabdebó Lóránt: Egy vers vágóasztala
Kulcsár-Szabó Zoltán: Kánon és recepció

 
Kabdebó Lóránt
Útban a belső végtelenhez (1927–1928)
A lázadás felszámolása
(Részlet) 1
 
E korszak két ismert versével külön, részletesen is foglalkoznunk kell. Az egyik vers hírhedtté vált átdolgozásakor; vádként hullott vissza költője fejére. A Vezér (Pesti Napló, 1928. szeptember 16.) az új Szabó Lőrinc-i képlet szembesítése a társadalommal. A társadalomtól való elfordulás − mint láttuk − igen fájó csalódás eredménye volt a költő számára, félelmet, zavart táplált benne. Álmaiban ezt a csak azért is fölé kerülés vágyával kompenzálja. Így születik meg a Vezér sokat vitatott ábrándja.
A vers eredeti változata sokban különbözik a közismert későbbitől. Az átdolgozás csak a végeredményt rögzíti. Az eredeti a maga izgatott, fugató gondolat-felrakásával inkább ez évek lelkiállapotát tükrözi. Az Úgy látszik, Ének és visszhang, a Lemondás kiábrándulása adja meg az alaphangját:
 
„...Mit akar
itt a jámbor, a jónak és a rossznak
prédikátora?”
 
A Három pillanat az időben tapasztalata újul fel a hatalomról, mely felismerés csak elkeseredést vált ki belőle:
 
„...Itt csak annyit ér minden,
amennyi ereje van...”
 
Minden, mi szép, érték a szemében, mindez az erőnek van kiszolgáltatva:
 
„...az
erkölcs és az isten és mind a többi,
a tudomány, művészet, és a nők,
e hasznok s ornámensek...”
 
és megjelenik a korabeli hatalom cinizmusáról kialakított képe is:
 
„...mint a bűn és a terror,
amit különben néha eltakarni,
néha fölfedni célszerű...”
 
Ebben a viszonylatban az igazság is egyszerre ellenfél és fegyvertárs. Az erő a legyőzött igazság „páncél jelszavát és bírói köntösét” kényszerül magára venni. Így fordul minden a visszájára, minden érték kiszolgáltatva hever az erő prédájaként, és ez cinikusan fel is használja céljaira.
Mindez nem más, mint amit már évekkel előbb, a Fény, fény, fény idején a világ kapitányairól, a „háború utáni” terror-rendszerekről, a hatalom cinizmusáról már megírt. Ez az ironikus, realista korrajz marad el a későbbi átdolgozásból. Mint ahogy elmarad az is, ahogy ebbe a miliőbe belehelyezi a saját, szintén régi problémáját:
 
„...Pénz és eredmény
oly sok kell, hogy nem érek rá magam
végezni, megszerezni...”
 
És ehhez járul − mintegy az egész verset indítóként − az új probléma: a magányos biológiai létbe zárt egyetlen élet szükségszerűsége elleni lázadás. Így kapcsolódik ez a vers izgatottan az új sors ellen háborgó versek sorába, polemikusan kitágítva az Én és ti, többiek című versben megfogalmazott emberképletet. Ott az Én az
 
„...egyetlen hatalmam,
katonaságom, népem, birodalmam...”
 
A Vezér, a szuperember ebből az egyénbe zártságból tör ki e vízióban:
 
„Csak két kezem van s ezer kellene,
vagy több is, nem tudom, és így tovább,
ezer szem és száj, és szív, millió,
hogy megteremtsem, amit akarok.
Két kezem van és csak egy életem, −”
 
Ebben a pillanatban születik meg a vágy, a valóságból kiszökő álom a Vezérről:
 
„lesz millió, hogy egy buta revolver
ki ne irtson! Lesz millió, aki
részleteimet kapja − őrzi...”
 
Mi lenne, ha neki szolgálna, e mindennel játszó, csaló hatalom? Fantáziájában az erő és hatalom eszközei már „eszközeim” lesznek, léte megsokszorozódik: „Testem minden sejtje s minden gondolatom külön embert jelent.” Kielégítheti egyéni vágyait, és széttöri a rázáródó magányt. Hisz tette több, mint az önmagáért való cselekvés, a Három pillanat az időben elképzeléséhez hasonlóan „az emberért”, „értük” is van:
 
„− elveszek
mindenkitől valamit, hiszen értük
jöttem ide és értelmem csak így van,
így vagyok én a nép és így, ami
áldozat esik, nem volt céltalan.”
 
De ezt a kettősséget nem tudja összeegyeztetni: az egyén önző célját és a közösség érdekét. Mint ahogy nem tudott különbséget feltüntetni a Három pillanat az időben című versben a pénztől függő hatalom tobzódása és az emberért harcba szállt erő pusztítása között. Mérce híján a szubjektív tudatot teszi meg bíróul, mely e kettőt összehangolja:
 
„A cél: én vagyok, a cél: én magam
és valami, amit magam sem értek,
mert úgy használ föl engem is,
miként én a többit, de amíg ösztönöm
és a szerencse meg nem csal, e cél is
előre birtokom...”
 
A híres Szabó Lőrinc-i logika itt megbicsaklik, illetőleg leleplezésre kényszerít. Ez az a pont, ahol az álom összeegyeztethetetlen a valósággal: a személyiség, ha csak önmagában hordja célját, nem lehet a közösségi akarat megtestesülése. Mint ahogy e kijelentés után a már ismert hangok meg is szólalnak: „Mondják, kegyetlen s önző vagyok.” És ezt vállalnia kell, azaz csak az erőből fakadó tettre hivatkozva kicsinyelheti egy kézlegyintéssel e vádat, „mellékes”.
Az átdolgozás az eredeti változat ez élesebben, őszintébben exponált problémáját higgadtabban elkeni. Ott már a természettel próbálja, mitizált formában igazoltatni mindezt:
 
„...a cél: én magam,
és még valami, amit magam sem értek
s ami mégis él, ahogy a vetésben
az aratás, ahogy bennem a nép:
e titkos cél úgy használ engem is,
ahogy másokat én, vagy ahogy a
boly a hangyát, a kas a méheit.
Mondják, kegyetlen és őrült vagyok,
szörnyetegnek lát az idegen önzés...”
 
És a további mentegetőzés a versben? Az eddigi csalódások tapasztalata: az elítélőket is az ítélthez teszi hasonlatossá. A társadalom tehát egymással idegenül szemben álló önzések láncolata. És ki a győztes? Az erő. A Hazám, keresztény Európa sok értelmű (még a forradalommal is kacérkodó), megváltó jósága helyet cserél az erő uralmának hirdetésével. Az átírt változatban már itt egyértelműen felülkerül a szavalat:
 
„A nagyobb jog, a még nagyobb igazság,
a természet ereje söpri el
az ellenséges torlaszokat a
zűrzavarból a megváltás felé.
Én erő vagyok, s ahogy díszeim
a tudomány, a művészet s a nők,
úgy eszközöm, ha kell, a terror is,
amelyet oly jól ismer Jehova.”
 
Az eredetiben ez az induló csak a vers végére jelentkezik. A vezérré felnagyított individuum itt már önmagát semmisíti meg, feloldódva az általa kezdeményezett tettben, melyet megint nem tud megmagyarázni, de maga a vízió annál világosabban árulkodik:
 
„Most elbúcsúzom magamtól. Mi lesz,
nem tudja senki. Én sejtem. Amit
megindítottam, most az az egyetlen
lehetőség, egyetlen helyes út.
Csak erőm legyen, legyen önuralmam
s meglesz a győzelem: jelen vagyok
az ország kétszáz városában, én
indulok meg félmillió szuronyban
a főváros felé, egy óra múlva
monitoromon eldördül az ágyú:
én megszűnök s testem épületében
megmozdul egy világ gépezete.”
 
Az önmagába zárt, egyedülálló ember e tragédiájából („A cél: én vagyok, a cél: én magam”) nem a rezignált babitsi következtetést, az önmagát túllépés nosztalgiáját (és időnkénti gyakorlatát) választja, ő épp ez oldalról érkezett ide csalódottan. Dacosan igyekszik a többi egyed fölé kerekedni, és ezt a törekvését még erénnyé is magasztalja. Ez álmában a hozzá sokban hasonló, pszichológiai okokból is megszülető nietzschei Wille zur Macht tanítványa. Ez az individualizmus agresszív és önző. Vágya nem a közösségbe való beilleszkedés, hanem annak önmaga részére való átformálása. Feloldódás, felszívódás ugyan, de célja a nagyobb egységnek az egy szubjektív akarat alá rendelése.
Az egyéni vágyaiban korlátozott kispolgár lázálma ez: a költészetben minden a visszájára fordulhat, az elnyomott individuum bosszúállóan terjeszkedik a világra. Másrészt benne kiélheti a rendezettség, szervezettség iránti nosztalgiáját, mely zaklatott, hajszolt élete örök ellenpontja. Ezért különbözik ez a vers a Három pillanat az időben vezér-képletétől. Ott, minden téves vonása ellenére, a társadalom érdekében keresett megoldás programját adja, elképzelhető történelemformáló erőként mutatja be − míg itt ez program nélküli ábránd, egyéni csalódottságának pszichológiai ellenpontja. A két évvel előbb elképzelt modellt most magára ölti, kipróbálja annak belső mechanizmusát.
Ha pedig így nézzük, akkor egy sokkal igénytelenebb verssel rokoníthatjuk. Éspedig a Futballversenyen cíművel. Primitívebb formában, de már ott alakult a küzdőkkel egybeolvadás, mégis irányítóként különállás álma:
 
„...hogy egy és óriás
 
test legyek én is, erő, ruganyos, s ne maradjak Én: Tizeneggyé
szakadjak s legyek a csapat, center, kapus, fedezet,
s minden játékosban külön s együtt fussak, hiszen eggyé
és sokká válni ma egy, miként hullám és tenger egy.”
 
Megvan a támadásra, akcióra indulás átélése is:
 
„Óh, szennyes, nagyszerű izgalom! háború, hősiesség!
Óh, hogy rohanok s rohanunk, amikor nekilendül a front s a csatár!
...Remegés az egész, jó s rossz, ahogy a játék áll, hősi, brutális
izgalom...”
 
És szemléleti summázásként ott a tömeg megvetése:
 
„...óh, tudom én, a tömeg csak ilyenre kapható!”
 
De ekkor még az egész önkívületi vágyálmot mindjárt humanizálja is, visszatér önmaga emberi valóságához: „De tömeg vagyok én is és gyerek.” A Vezér című versben az egyén a futballversenyen megjelent hatalmi álma díszletül magára veszi a diktátor jelmezt, és az emberi kijózanodás helyett elindul vele a gigászi cselekvés útján. De − bár az eredetiben kísérletet tesz az egyeztetésre − ez a cselekvés már nem „a felszabadított emberért” indul, hanem öncélúan az erő kimutatásáért, a hatalomért. És ebből nincs felébredés a vers végén.
A köztudatban ez a vers súlyosodott váddá ellene. Oka ennek, hogy ez a vízió valóságos történelmi áramlatokkal is kapcsolódik, átvéve azt a szemléletet, hogy a társadalmat csak azon kívül álló erő képes mozgatni. És ezt a szemléletet a kor különböző színezetű fasiszta diktátorainak gyakorlata látszott igazolni. Maga Szabó Lőrinc is ezek közül válogatja össze verse díszleteit, bár ezek egyikének propagálója sem akar lenni. Nem véletlen tehát, hogy Szigeti József Mussoliniben keresi a mintát, mert versének egyik motívuma a hírhedt Marcia su Romára utal. Hozzátehetnénk ehhez, hogy megjelenésekor, épp az előtte levő lapon egész oldalas interjút közölnek, melyben Pirandello − a fasiszta gyakorlat ismeretében − hosszan méltatja Mussolini tevékenységét. De éppúgy a benne szereplő monitorról Horthyra is gondolhatnánk.
Érdekes megjegyzéseket tartalmaz Szabó Lőrinc visszaemlékezése ennek a sokat vitatott versnek a geneziséről: „...Nem üdvözlő, ünnepi vers. Hanem drámai monológ, melynek hőse, a diktátor − én vagyok vagy Július Caesar, vagy Napóleon! Az egykori világmegváltó vágyak kései visszfénye, ifjú nosztalgiák utórezgése ez a költemény, s egy elképzelt forradalmár-népvezért beszéltet mondjuk a Rubikon átlépése, a kocka elvetése, szóval a döntő akció pillanata előtt. A forradalom irányáról, tartalmáról szó sem esik benne, a vers csupán a lelki mechanizmus mozgásának rajza: miféle belső felhatalmazás alapján merészel bárki egy ellenséges világgal ellenségesen szembefordulva, magával együtt milliókat esetleg végromlásba dönteni egy hit, egy új életforma kedvéért? Vigyáztam a megíráskor, hogy az elképzelt figura attribútumai senkire ráhúzhatók ne legyenek, kevertem a dolgokat, még monitor is szerepel köztük, más jelzők és célzások viszont ellentmondanak annak, hogy pl. Horthy Miklósra lehessen gondolni: Lenin puritánabb volt; leginkább még Napóleon állhatna az eszményi kép mögött... Nem, még az se.” (Bírákhoz és barátokhoz, 1945. április 26, kéziratban.)
Illyés Gyula Shakespeare monológjaihoz hasonlítja a verset, és ennek formai szempontból sok alapja van. Szigeti József vitába száll e mentő magyarázattal, és felhívja a figyelmet a drámai monológ szereplőjellemző és a költői monológ önjellemző funkciója közötti különbségre. Amennyiben a költő a drámaírókat követi, értékítéletet is kell adnia, távolságát éreztetni modelljével. Szigeti példája ez utóbbira Petőfi Pató Pál úr című verse. De ha már Petőfi másik, épp Shakespeare ihlette monológját, Az őrült-et, hozná példaképp, érezné a kérdés bonyolultságát. Mert itt a költő semmi elítélő távolságot nem tart csalódásában ez emberellenes vízióval. És még csak azt sem lehet mondani, hogy ez a vers elszigetelt jelenség a korban, hisz költőként ritkán megszólaltatva, de kora egyik káros jelenségét adta, a harcból kiábrándult, közösségben csalódott pesszimizmust. Ilyen eset áll fenn Szabó Lőrinc esetében is. A vers egy válság diktálta pillanat, álommonológ, melyben költészetének legelfogadhatatlanabb vonásai futnak össze. Ennek során elfogad egy olyan kispolgári pszichózist, mely korunk legembertelenebb társadalmi jelenségéhez vezetett. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy a vers eredeti változata magában foglalta épp a korabeli hatalom kritikáját is.
A húszas években e jelenségekre csak konkrét kimondásukkal hivatkoztak, egy-egy ilyen vízió nem jelentett semmilyen nyílt politikai utalást, mint teszi azt a harmincas évek közepétől. Ez az egy vers is akkor észrevétlen hangzott el, csak később kap politikai jelentőséget, 2 mégis elfogadva, átélve és felerősítve továbbad egy olyan pszichózist, melynek terjedése már ekkor is érezhető veszélyt jelentett azok számára, akik az életet nemcsak biológiai és pszichológiai, hanem politikai szempontból is figyelték.
De ebből a szempontból sem egyértelmű Szabó Lőrinc állásfoglalása. Hisz előzőleg épp az ő lapjában, a Pandorában jelent meg Szerb Antal expresszionista elemekből szőtt ellenvíziója, A szörnyeteg közeledése, mely épp egy ilyen elszabadult vezér pusztításairól ad elijesztő képet. És szintén a Pandorában jelent meg álnévvel Kodolányi (és részben Szabó Lőrinc) Mussolinit bíráló tanulmánya. 3
A Szabó Lőrinc versének megjelenése utáni hónapokban azután változás következik: ismét vitatéma lesz a fasizmus. Hisz épp a Vezér-vízió megjelenése utáni héten látott napvilágot a Mussolini-féle fasiszta alkotmány, amely ellen a külpolitikában vele rokonszenvező, uralkodó hazai vélemények is megszólaltak, közöttük Az Est-lapok is (szeptember 21-től mindez legalább egy hétig foglalkoztatta a sajtót). Majd egy hónap múlva nyilvánvalóvá vált ez „alkotmány” gyakorlati következménye is, okt. 20-án „az első fasiszta kivégzésről” adnak hírt a lapok. A fasiszta módszereket most már nyíltan, „alkotmányosan” alkalmazhatták. Ekkor kezdett a világosabban látó polgárok számára is realizálódni az erőpolitika, és kezd kibontakozni az Erős Ember valódi fogalma mítoszából, így lát napvilágot a Vezér ellentéte épp a Pesti Naplóban, Szántó Rudolf publicisztikai írásában. (Az erős ember, december 8.)
Igaz, a vers és ez írás között ott van Mussolini nyílt önleleplezése, a mellbevágó figyelmeztetés. Mert előzőleg még Szántó Rudolf is elfogadta ezt a Szabó Lőrinc-i képletet. A sátán műremekei-ről írva még ugyanis pozitívan értékelte a „csillapíthatatlan szomjúság”-ot „a hatalom, erő és kielégülés után”.
Most már Szántó egy konkrét polémiából kiindulva jut el általánosításáig, mely határozott, bár szintén nem osztályharcos világossággal látó, ellenpólusa annak a káros pszichózisnak, melynek a Szabó Lőrinc-i álom is hódol. Ekkorra vonja le − a régebben még elfogadott − gondolat politikai konzekvenciáit: „A Tény mindig erősebb az Erőnél; amint az álló tenger erősebb a rohanó folyónál. S akik most valami torz hősimádattal egyformán lelkesednek az államférfi »acél-keménységéért«, Lindbergh óceánrepüléséért és a diktatúráért, ne felejtsék el: az állítólag nagy tettek alatt, a névtelenség völgyében néhány ezer év óta egyformán zúg az emberiség élete, amely kis örömökre vágyódik, s a kis szenvedésektől fél. Ezt a tömeget nem fogják megváltani az »erős emberek«, a következetesek, a hajthatatlanok, a sziklaszilárdak − az igazi és különböző színűre átfestett Napóleonok.” Szabó Lőrinc lírájában épp ezeknek az embereknek, ennek a „tömegnek” a „kis örömeit” és „kis szenvedéseit”, mindennapjait írja, bemutatva magát, mint ennek egy különálló sejtjét. De nem látja meg e sejtek tapadási törvényét. Rendszertelen egymás mellett élésük, párhuzamosságaik szerinte csak kívülről rendezhetők egésszé. Így beleesik a Szántó Rudolf által meglátott verembe: ez egyetlen életeket az Erős Emberrel állíttatná rendszerbe. De Szántó sem látja az Erős Ember elleni összefogás útját. Tipológiai alapon adja meg ellenpontját, valójában a cselekvéstől félő, hamleti jellemű polgári humanistát: „S a kemény és hajthatatlan »erősek« mellett mindig ott álltak a »gyengék«, akik vállalták a határozatlanság és tépelődés terhét, akik mertek nem cselekedni akkor, amikor a cselekvés szerepe könnyebb volt a várakozásnál. Mert könnyű dolog cselekedni s vállalni a cselekvés következményeit, »ha össze is dűl a világ«: de nehéz megtorpanni a tett előtt − azért hogy a világ ne dűljön össze!” A „hibás emberekre” hivatkozik, „akik saját hibájukon keresztül kutatják az egyetemes és eredendő Hibát, amely miatt kizárattunk a paradicsomból”.
Érdekes módon ez a megfogalmazás is áll Szabó Lőrincre. Költészetének értékes oldala épp ebbe a típusba sorolja. De Szántó ekkor világosabban lát. „A kis szenvedések és kis örömök”, a mindennapok emberét akarja figyelmeztetni az Erős Ember pszichózisának való behódolásból rájuk váró veszélyre. Szabó Lőrinc beengedte ezt is költészetébe, nem vette észre a veszélyt, melyet épp a költői világában megtalált emberi értékek számára jelentett ez az embermodell.
Míg a Vezér végül is egy − a negatív tendenciákat magába gyűjtő epizód maradt, az új Szabó Lőrinc-i szemlélet összegezőjeként a Materializmus (Pesti Napló, 1928. május 20.) című vers első változatát tekinthetjük. Témaváltása már lezajlóban van ekkorra, de majd minden ez években előforduló motívummal megtaláljuk a kapcsolatát. És a legjobb Szabó Lőrinc-versekhez hasonlóan életrajzi esetlegességekből emelkedik ki maradandó értékűvé.
Közvetlen folytatásnak tűnik ez a vers. Az 1927−28-ban istenhez forduló, ünnepet kereső költő csalódását − mint láttuk − az Apámnál című vers döbbent képeiben éli át. Ennek zavartságát folytatja a Materializmus első négy sora. Formájában is mintha az előző vers utánamondásaként indulna:
 
„Az élet néha megijeszt s riadtan
nézem, amit sohasem láttam eddig,
mindenütt új istenek lelke vedlik
és kisértetek járnak az anyagban.”
 
Ha az isten-apában csalódott, polémikusán az anyag-anyához fordul:
 
„Anyám az anyag, jóság és csoda.”
 
Tehát ennyiben lezárás és polémia is ez a vers. De ahogy leírja a „csoda” szót, máris a Vízvezeték és villanykapcsoló című vers gondolatkörébe kapcsolódik. A viszonylagos jólétbe kerülő ember most már ráér az emberi életet segítő anyagi-természeti tényezők között csodálkozó-élvező seregszemlét tartani. Így az anyag az emberi jólétet biztosító csodává lényegül:
 
„Anyám az anyag, jóság és csoda:
vacogott a fogam a szörnyű télben
és jött a szén, hegyekről jött a fa
s máglyára dobta testét szótlan értem...”
 
Eközben elhagyja néhány régebbi, A sátán műremekeibeli témáját. Előzőleg az alkotás és igazságtalan elosztás menetét gondolta végig. Most az ember és az őt szolgáló anyag kapcsolatán meditál. Így egészül ki A sátán műremekeinek lázadása az anyagi világba ágyazódó ember rajzával. Előbb a télben fázok életét mutatta be, a dolgozókét, akik mégsem érnek el semmit:
 
„széntől repedhet most a bányák
pokoli gyomra, az én gyerekemnek
mégis a foga vacog,
erdőket hurcolhatnak le a hegyekből
roskadt vonatok, nekem
még jó, ha egy gyufaszálat
ad az irgalmas uzsora...”
(Operába indul az autó)
 
Itt még nem csodaként kerül a bányából, erdőkből a tüzelő az emberhez, még a munkával asszociálódik minden. Az, hogy „jött a fa” nem arra rímelt, hogy „csoda”. De idézzük tovább a Materializmust;
 
„és jött a kő és a felhőkbe mászott
s barlanggal vett körül és kivirágzott
hogy szebb legyen szememnek...”
 
Előzőleg már azt is elmondta, hogy a kő nem „jön”, és nem „mászik” a felhőkbe, hanem mindez emberi munka terméke:
 
„én, aki, ugye
hordoztam, tudjuk, a követ, hogy
legyen lakása (ha nem is.
fényes, de jobb
az enyémnél)...”
(A Bazilikában zúg a harang)
 
De folytathatnánk a két vers másfelé figyelő szemléletének szembesítését, ahogy tovább jutnák e kiindulóponton: 1926-ban a modern Tiborccal mondatja:
 
„...és a ruháját
szőttem, megvarrtam, aki a földet
túrtam, cipőt, kalapot
csináltam néki, stb., és
vezettem a gyorsvonatot, amikor
beteg tüdejével Capriba
utazott...”
 
1928-ban lakástulajdonosként így csodálkozik el ugyanazon használati tárgyakon:
 
„...s jött a vas
és jön a vas mindennap, kalapács
lesz belőle és szerszám és kovács
és saját magát veri, karjai
nem unják meg házamat tartani...
...simul a gumi autóm kerekére,
ércmadár libben, hogy hátára üljek,
a benzin fölrobban, csakhogy repüljek
és mind a többi, cipőm és ruhám
és bútorom, poharam, ceruzám,
edényem, lámpám, könyvem, olajam,
és mind a többi, minden, ami van...”
 
Az összegezést, általánosítást is máshonnan vezeti le;
1926:
„...s aki láthatatlanúl
dolgoztam néki ezer
alakban...”
 
1928:
„Az anyag öngyilkossága az élet...
...mért dolgozik, mondjátok meg miért:
 
mért dolgozik a test a lélekért?”
 
És a fennálló viszonyok változását is ilyen elvontan fogalmazza ekkor, reális társadalmi erők helyett természeti képekkel:
 
„Értünk hegy s tenger maga jön el
s boldog lesz, hogy bennünket emel.”
(Pária, büszke légy!)
 
A beteljesülést pedig így álmodja: „S kincsekkel térdel eléd a jövő.”
De akkor, 1926-ban a költő még az „eltiportak halhatatlan kínja” ellen lázad (Térdre az elrabolt élet előtt!), a dolgozó ember buta barommá degradálása ellen szónokoltatja Tiborcát, most az anyag megalázását, pusztulását éli át, szenvedi, a társadalmi kérdéseket biológiai–kémiai síkra transzponálva
 
„izzadnak, kopnak, dolgoznak, romolnak, napszámosai oly örök nyomornak,
mely az állatnál is önzetlenebb...
...ki minden pillanatban milliószor megalázza magát
hűtlen fiáért, kinek neve lélek.”
 
Az emberi nyomor rajzát itt elhagyva, az élet megváltoztathatatlan mechanizmusába mélyed, azt emberi méretekkel kezdi mérni: átemberiesíti az anyag különböző mozgásait. Itt már nem a változtatás szándékáról van szó, hanem az élet változtathatatlan rendjébe való „riadt nézésről”.
Ezzel új problémakörbe lép át e vers: a természet és az ember, anyag és élet, nyersanyag és alkotás, test és lélek viszonyításához. Itt kapcsolódik a vers az új szemléleti eredményhez, a vele egy időben keletkezett Testem, szegény... című vers emberszemléletéhez, a belső végtelen egyik legértékesebb mozzanatához. Tehát akkor, amikor a korábbi tartalmi eredményeket elhagyja, már nem is annyira a hiányzó mozzanatokat érezzük, mint épp az e versben megtalált új szemléleti eredményt.
Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy ennek programszerű megszólaltatása sem volt elszigetelt jelenség, csak egyéni útjának eredménye. A Te meg a világban épp ezt a versét látja el ajánlással („Salgó Ernőnek”). De ezen túlmenően, ez a költő szubjektív változásával is megmagyarázott versvégeredmény valójában másfajta, politikai indítékokkal is kapcsolódik. A hazai reakció ugyanis ekkor kezdi ezen az ideológiai területen is felújítani támadásait. Vass Jószef népjóléti miniszter szociálpolitikai fejtegetéseiben a materializmusról is nyilatkozott: „példákkal lehetne igazolni a materialista rendszer alacsonyrendűségét” − hangoztatta. Erre válaszol − a Szabó Lőrinc-vers után nem is egész egy hónappal később − a Pesti Naplóban Szántó Rudolf hasonló című publicisztikai írása. (Materializmus, június 17.) Ő már egész generációjuk útját elemezve kíséri végig a materialista szemlélet alakulását nálunk. Szinte azt a folyamatot vázolja, melynek lírai végeredménye Szabó Lőrinc verse. „Az én generációm, amely az új századdal együtt született, talán utolsónak élte végig zavartalanul azt a sajátságos folyamatot, amelyet »materialista megvilágosodásnak« lehetne nevezni. Csak a pubertás rettenetes megrázkódtatásával tudnám összehasonlítani a katarzist, amely a természettudományok elemeinek primitív felismerésével reánk tört. Mikor megtudtuk, hogy mi a fajfejlődés, mikor megláttuk az élet közös gyökereit egysejtűekben és gerinchúros halakban, mikor megtanítottak a gravitációra s a fizika változtathatatlan törvényeire − egyszerre elvesztettük a biblia patriarkálisan nagyszerű világképét. És ujjongtunk ezen a veszteségen.” Ugyanezt a fejlődést a Szabó Lőrincet nevelő Debrecen és híres gimnáziuma tájékán is meg lehetett találni: „Valami azért átdereng ebből az ellenzékiségből, s előremutat még a vallásos nevelés csaknem teljes hiánya is − a kálvinista Róma híres neves ősi Kollégiumában!” 4 És hasonló eredményre jutunk, ha átnézzük a gimnázium értesítőiben az iskola tanári és diák könyvtárának gyarapodását: a kor természettudományos eredményeit összegező legfontosabb munkák megtalálhatók közöttük.
A természettudományok materialista szuggesztióját pedig a háború és az azt követő időszak eseményei erősítették tovább. A csalódások sora, mely épp ekkor érik lírai tetté Szabó Lőrincnél: „Nem hiszem, hogy ez a »materialista megvilágosodás«... megártott volna nekünk. Annál többet ártott azonban a világháború s az utána következő évek kényszerűen materialista tanulsága. A szenvedés meztelen éveiben a mi lelkünket − s még inkább az ifjabbakét − módszeresen ránevelték a materializmusra. 1914-től mindmáig nem volt olyan történelmi tett, amelynek anyagi gyökerei le ne lepleződtek volna. A világháború politikai jelszavai mögött megláttuk az éhes imperializmust, a békeszerződésnek wilsoni generálszaftjában a rablás vágyát, a numerus clausus kultúrpolitikai sallangjaiban a minősített jogfosztást, a nyílt választási rendszer népnevelő tendenciáiban a hatalomhoz való materialista ragaszkodást. Hová lett a lélek a tények világából a tizennégy esztendő alatt?” És végül eljut a Szabó Lőrinc-vers prózai parafrázisához: „...Az emberiség nyomasztó álmok, szenvedések és babonák lustaságából magához tér. Elölről akarja elrendezni életét. Körülnéz, kutat: és az anyagba ütközik keze, az engedelmesen változó, de elpusztíthatatlan matériába, az egyetlenbe, amely hű marad hozzá.” A vers épp e központi gondolat lírai általánosításában, tartalmában is többet ad Szántó Rudolf fejtegetéseinél. Egyrészt, mert ennek megragadásával függetleníteni tudja magát a mechanikus materializmus (Wolff, Moleschott és Büchner utáni) válságától, melybe prózai okfejtése során Szántó beleesik. Másrészt nem kényszerül publicisztikai taktikázásra, mint Szántó a Vass József miniszterrel folytatott polémiában, aki végül arra a területre kanyarodik vissza, ahonnan Szabó Lőrinc az Apámnál című vers után elfordult: „Ha eljutottunk oda, hogy hiszünk az alkotó lélekben, ha már nem vagyunk többé materialisták − akkor ezt annak köszönhetjük, hogy valamikor csírázó lélekkel szabad és büszke materialisták voltunk... A materialista, a lélek illúziójának esküdt ellensége, azonnal elfogadja a spiritualista álláspontot, mihelyt a »lélek« fogalmával operálva messzebbre juthat... Van lélek. Van szellem...”
Szabó Lőrinc versében e defenzív taktikázás helyett közvetlenül támad:
 
„s hol lássak szebbet, jobbat hol keressek,
és nagyobb szánalommal kit szeressek,
mint a türelmes, tiszta anyagot,
akit pap csak ócsárolni tudott
s bántalmazni a tiszteletlen ember...”
 
De mindketten hasonló végkövetkeztetésre jutnak. Szántónál ez így hangzik: „Az anyag lelke, a matéria hősiessége volt minden időben kalapácsa a szellemnek.” Szabó Lőrinc így fogalmazza meg:
 
„mért dolgozik érettünk szüntelen,
alázatosan és türelmesen,
mért dolgozik, mondjátok meg, miért:
mért dolgozik a test a lélekért?”
 
Mindketten a materializmust a liberális haladáseszmével összekapcsolva szívták magukba: „Vágyódtunk a mindent megismerő és megmagyarázó igazság felé. Hittünk benne, hogy az élet útja előre és felfelé visz.” A háború és a forradalmak bukása után megingott hitük a liberális haladáseszmében, materializmusuk elvesztette vágyódását a mindent megismerés felé, agnoszticista és idealista színezetekkel keveredett. Gondoljunk Szabó Lőrinc természetszemléletébe is beszüremlő, eddig is végigkísért idealista vonásaira, épp az 1927-es év istenhez fordulásaira, majd folytatásukra, a keleti filozófiák idealista elemeinek megszólaltatására. Megszűnik számukra a materializmus–liberalizmus korábban sok esetben parallel világszemlélete, de megnyilvánulásaikban az előző világnézet romjaiból tudnak időnként korszerűvé tehető szemléletet kialakítani. Így válik Szántó publicisztikájában a materializmusért vívott szélmalomharc 5 politikai tetté, Szabó Lőrincnél pedig az ember természeti-biológiai létezését elemző szemléletté. Szabó Lőrinc verse az egyén kérdésére kihegyezett, az egyedi ember sorsának problémája izgatta versalkotásra. Szántó cikkével ugyanennek a természetszemléleti aspektusnak politikai hatását méri. A vers a mechanikus materialista műveltség válságából azokat az elemeket általánosította, melyeket − e területen − a korszerű materialista szemlélet is elfogadhat.
Így ez a vers, a Vezérrel ellentétben, épp szemlélete legértékesebb elemeinek summázására vált alkalmassá. Ezzel válik e vers naggyá, jelentőssé, a címben is kiemelt Materializmus lelkes, rajongó képekkel felépített himnuszává. Ha kibontjuk az életműhöz kötő esetlegességből, viszonyításokból, és az eredményt, az életet az anyagból magyarázó szemléletet figyeljük, megérdemelten foglalja el helyét századunk legjelentősebb hazai versei között.


Rába György
Válaszúton
(Részlet) 1
 
A háborút közvetlen megelőző és a háborús években Szabó Lőrinc költészete elszürkül. Önmagát ismételgeti, s közread nemcsak filozofikus emelkedettség nélküli, súlytalan-íztelen nyelvű költeményeket, hanem katonaélményeiből merített, kincstári hangú írásokat is. Hanyatlásában közrejátszik, hogy túl gyorsan kap a felé nyújtott kéz után. A polgári jólét érdekében nem hagyja futni a lehetőségeket. A Harc az ünnepért (1938) két, műfordítás-gyűjteménye és Összes Versei (1943) három-három kiadásban jelenik meg, 1939-ben újabb Válogatott versei látnak napvilágot. Mindez nemcsak népszerűségét jelzi, hanem olyan munkák teljesítését rója rá, amelyek nem szükségszerűen egyidejűek az ihlet percével. Elvállalja a már hadviselő német fővárosban kiadott Kazinczy-könyvtár szerkesztését, sőt egyes kötetek az ő fordításában jelennek meg.
Az sem használ írói magatartásának, hogy a hivatalos megbecsülés az írói önvizsgálattól a közszereplés felé fordítja. 1945. szeptember 12-én, illetve 20-án az újságírók igazoló bizottsága előtt elmondott „maga mentségében” így értékeli felszabadulás előtti szerepét: „Bizonyos dolgokban nem tudtam a végső igazat… Emberileg nem voltam csalhatatlan.” 2 Ez az önítéletnek szánt pár szó inkább öntudatra vall, és a vádnak még az árnyékát is elutasítja. Holott 1942 kora tavaszán Zilahyval, Nyírő Józseffel és másokkal mint állami delegáció tagja jár a cári Bulgáriában, ahol – a többiekkel együtt – akadémiai és egyetemi felolvasásokon tevékenykedik. 3 Ugyanennek az évnek októberében részt vesz a weimari költői napokon, az Európai Íróegyesülés rendezvényén; ez a szervezet a tengelyhatalmak hivatalos és a megszállt országok (Franciaország, Dánia, Norvégia) megtizedelt írótársadalmának tollforgatóit kívánta tömöríteni. A költő, „mentsége” szerint Ullein-Reviczky Antal külügyi sajtófőnök kérésére, magánemberként volt jelen, egyébként Nyírővel együtt; a találkozón, s hazatérve már a hivatal új vezetőjének, Zilahy-Sebess Jenőnek tett jelentést. Az „európai íróvilágot” Szabó Lőrinc által szívesen emlegetett kollégaként például olyan franciák képviselték, mint a kollaboráns írásai miatt a felszabadulás után szilenciumra ítélt Chardonne vagy a nyíltan nácivá lett Drieu La Rochelle, aki a francia demokrácia halálbüntetése elől az öngyilkosságba menekült. 4
Szabó Lőrinc világnézeti megítélésének két kulcskérdése van. Az egyik a Vezér című verse, a másik Hitlerről írt cikkei.
A Vezér 1928-ban jelent meg a Pesti Naplóban, de csak Harc az ünnepért (1938) című kötetébe vette föl. Védekezésében említi, hogy a kötet nyomán, engedélye nélkül közölte egy szélsőjobboldali lap (Virradat, 1938. május 2.). Ekkor az Est-lapok vezetői felelősségre vonták, de, mint mondja, az 1928-as vaspéldány alapján tisztázta magát. Illyés a Vezér-t Shakespeare mintájára készült drámai monológnak, tehát a szó legnemesebb értelmében vett stílusgyakorlatnak minősíti (I. m. 29.). De a vers alaphelyzete s a benne kifejtett eszmék a kései Georgéhoz állnak igen közel. Szabó Lőrinc Georgét már idézett nekrológjában mint az erő és antidemokratizmus szószólóját búcsúztatja, aki „a politikusoknál jobban tudta, mi a törzs, a faj, a nép”, s megemlíti, „Georgénak, a diktátornak és a Gundolf tanítvány Göbbelsnek a frazeológiája csakugyan mutat frappáns azonosságot”, bár hozzáteszi: mestere „nem fogadta el Hitlertől kinevezését az újjászervezett porosz költői akadémiába”. 5 Kabdebó a Vezér pusztító individualizmusában Nietzsche hatalmi elméleteire ismer, és lát a versben társadalombíráló mozzanatokat is. Szigeti József Mussolinivel azonosítja a költemény „hősét”. 6
A Vezér-nek két változata van, és politikai célzatát a két szöveget összevetve kell megítélnünk. Az összehasonlításból egyértelműen kiderül, a költő egy korábbi, filozófiai igényű verséből, noha ezt védekezésében tagadja, sőt kendőzi: egy politikailag jellemezhető diktátortípushoz írt ódát. Az újonnan beiktatott szövegrészletek ezt igazolják. Én vagyok / a nép, az ország – olvassuk 1938-ban, és a „vezér” szétosztogatott gondolatai egy-egy katona / egy-egy élet lett mind: akaratom / vérben és húsban iker másai: ez a fajával azonos diktátor, sőt már-már a „vérrög” mítosza; egy másik, ugyancsak új részlet felerősíti ezt a gondolatot: Testem óriás / keretté tágult. Ellenfeleiről így szól a második variáns: szörnyetegnek lát az idegen önzés: / zümmög a vak ideológia! Ha e két sor üzenete mellé másik kettőét állítjuk, a vers antiszemita árnyalata erősödik: úgy eszközöm, ha kell, a terror is, / amelyet oly jól ismer Jehova. A fővárosba készülő menet képe, mely a „marcia su Romára” emlékezteti Szigetit, már 1928-ban megvan, de csak tíz évvel később olvasunk az új rend diadaláról: ez tudvalevően Gömbös programja főcéljának szó szerinti kifejezése.
Szabó Lőrinc az Új Szellemi Front vitájában merev álláspontot foglalt el. Amikor a tömörülés többsége óvakodott a nyílt jelszavaktól, és pártpolitika mellett határozottan nem kötelezte el magát, ő a csoport társadalmi helyét jobb- és baloldal között keresve így ír: „A vitában, úgy érzem, most a »jobboldal« az őszintébb. Követeléseiben és bizalmatlanságában több a jóhiszeműség. Nem beszél a téma mellé és mögé. Nem csoda, hiszen nyeregben van, a programja tisztább…” Két év múlva egy prágai magyar folyóirat kérdéseire adott válaszának frazeológiája diplomatikusabb, ám eszméi jobboldalibbak, és a szellemi függetlenség látszatára kényes, valóban káprázó tekintetű, kritikátlan emberre vallanak. Lándzsát tör több szociális reform mellett, de antikapitalizmusa jobboldali, így a parlament átalakítását „népérdekű kényszertörvényekkel”, azaz parancsuralmi diktatúrával kívánja összehangolni. A „zsidókérdésről” megállapítja, hogy „a legaktuálisabb kérdések egyike”, és „objektív megállapításokra és nagyobb távlatokban való gondolkodásra”, azaz a hivatalos korlátozás előtt önkorlátozásra inti a zsidókat. A német veszélyről szól a legkülönösebben: „A magyarság és németség »harcát« az életképesség és gazdasági szervezettség fogja eldönteni. Én e tekintetben nem látok oly sötéten, mint a barátaim: a Márciusi Front tagjai.” Kétségtelenül egy világnézet választja el a népi írók legjavától. 1939-ben, már a Vezér átfogalmazása után, az Egyedül Vagyunk mint a fajvédő optimizmus fasiszta szószólója Az új, aktívabb magyar lélek címen ankétot nyit hasábjain a pesszimizmus ellen. Imrédy Béla, majd közvetlen Jaross Andor után egy sokkal kulturáltabb, fejtegető, bár narcisztikus hang: Szabó Lőrinc idomulni vágyása bántó. Megtagadja ifjúságát, sőt filozófiai eszmékkel átitatott, nagyszerű líráját is: „Jobban örültem volna, ha nem »rágalmazom« oly kitartóan az életet. Legjobban azt sajnáltam, hogy ez a tulajdonságom bizonyos határig és bizonyos értelemben elzár a néptől és polgárivá, »kultúrköltővé« tesz. Pedig én is használni szerettem volna hazámnak és azt a szűkebb réteget, amelyre elsősorban számítottam, nem mindenben láttam a legjobbnak és a legmagyarabbnak.” Ezek már részben „fajvédő” gondolatok, noha korántsem olyanok, mint általában az Egyedül Vagyunké. 7
Ezután már csak egy fokozat 1939 áprilisában Az Est-lapok tudósítójaként írt két élménybeszámolója (nem a tulajdonképpeni híranyag) Hitlernek a Kroll Operában elmondott beszédéről. A cikkek hangja rajongó, és egyik-másik megfogalmazása a Vezér második változatára emlékeztet. Például: „Mintha csakugyan a maga testében foglalná össze a birodalmat.” Az elhangzott beszédet a műalkotásoknak kijáró elmélyüléssel méltatja. Pedig Hitler ekkor mondta fel a német–lengyel megnemtámadási s a német–angol flottaegyezményt, és szónoklata már a világháborús agresszió alig leplezett előszava volt. 8  

 
Kabdebó Lóránt
Egy vers vágóasztala 1
 
Mottó: „Az az értelem, amelyet a számunkra a történetileg távoli szöveg újranyerhet, nem csupán a maga eredeti horizontjának implikátumaiból bontakozik ki, hanem ugyanolyan mértékben az értelmezői tapasztalat későbbi horizontjából is. [...] A saját tapasztalat horizontját magát főként tartalmilag kell érvényesíteni és összekapcsolni az idegen horizonttal ahhoz, hogy egy más értelmezés új horizontjának birtokába juthassunk. A megértés történetiségének ez a dialektikus meghatározottsága alapjában véve nem jelent mást, mint Heideggernek azt a hermeneutikai maximáját, hogy az igazi értelmezésnek nemcsak kivennie kell a dolgot a szövegből, anélkül, hogy tüntetne vele, észrevétlenül valamit a sajátjából is hozzá kell adnia. S ez egyidejűleg azt jelenti: az igazi értelmezés ugyan sohasem jobban érti meg a szöveget, mint ahogyan azt annak szerzője értette, de bizonyára másként. Csak ennek a másnak olyannak kell lennie, hogy ugyanarra vonatkozzék, mint amire az értelmezett szöveg gondol.” (H. R. Jauβ) 2
 
„Ódát írt Hitlerhez, a Vezérhez! – harsogott egy évtizedig a vád” – írja 1955-ben Illyés Gyula, 3 és: „jegyezzük meg, a Pesti Naplóban jelent meg [...] 1928-ban” 4 – visszhangozza a vád ellenében azután a költő unos-untalan ismételt védekező szövegét. Szabó Lőrinc maga pedig három helyen is (1945-ös Naplójában, a Bírákhoz és barátokhoz címzett védőbeszédében, majd a Vers és valóság című önkommentárjában) elmondja a vers megszerkesztésének poétikai-motívumtörténeti körülményeit: „– – – – »Vezérhez« című versem nincs. Van egy Vezér c. versem. Az nem óda, tehát nem köszöntő, üdvözlő vers, hanem drámai monológ. Egy elképzelt szituációnak a lelki rajza. A vezér benne nem Szálasi és nem Hitler. Hanem én vagyok, vagy Julius Caesar. Vagy Nagy Sándor. Vagy Napóleon. Vagy a világ összes nagy népvezérei, beleszámítva Lenint is, ha tetszik. Olyan allúziókat kevertem össze a külső utalásokban, hogy félreérthetetlenül ne illjék a tartalom egyetlenegyre sem. A vers maga az én ifjúkori marxista-messzianista-népboldogító vágyaimnak egy kései visszfénye. Arról szól, hogy egy elképzelt, ideális diktátor mit érez abban a pillanatban, amikor elindítja a forradalmát, amikor elveti a kockát, amikor kimondja, hogy átlépi a Rubicont. Hogy mit érezhet. Hogy milyen lelki mechanizmus működhet benne, amikor ellenségként szembeszáll egy ellenséges világgal, s tudja, hogy a döntés pillanata őt magát s vele milliókat rettenetes helyzetekbe, pusztulásba döntheti. Új világot akar, teljes megújulást, legradikálisabb átalakulást, minden előkészület megtörtént: cselekedni kell. Mi a cselekedetre a felhatalmazása? Ez a vers tartalma, problémája; a vezér mögötti forradalom eszmei tartalmára semmi utalás nincs – nyilván egy óriási tömegmozgalomról van szó, egy óriási hitről és kockázatról, a vers azonban csak a lelki gépezet működését kívánja jelezni: ennek, adott esetben, így kell lezajlania minden forradalomvezető lelkében.” 5 „A Vezért, amelynek nem a »Vezérhez« a címe és nem élő személy a hőse. Az a költemény nem is óda, mellesleg, ahogy még mostanában is meg-megismétlik, akik nem olvasták, vagyis nem üdvözlő, ünnepi vers. Hanem drámai monológ, melynek hőse, a diktátor, én vagyok, vagy Julius Caesar vagy Napóleon! Az egykori világmegváltó vágyak kései visszfénye, ifjú nosztalgiák utórezgése ez a költemény, s egy elképzelt forradalmár-népvezért beszéltetek, mondjuk, a Rubicon átlépése, a kocka elvetése, szóval a döntő akció pillanata előtt. A forradalom irányáról, tartalmáról szó sem esik benne, a vers csupán a lelki mechanizmus mozgásának rajza: miféle belső felhatalmazás alapján merészel bárki egy ellenséges világgal szembefordulva magával együtt milliókat esetleg végromlásba dönteni egy új, egy új életforma kedvéért? Vigyáztam a megírásakor, hogy az elképzelt figura attribútumai senkire ráhúzhatók ne legyenek, kevertem a dolgokat, még monitor is szerepel köztük, más jelzők és célzások viszont ellentmondanak annak, hogy pl. Horthy Miklósra lehessen gondolni; Lenin – puritánabb volt; leginkább még Napóleon állhatna az eszményi kép mögött... Nem, az sem...” 6 „Nem Hitlerről, nem Mussoliniről szól; Hitlernek akkor még a neve is majdnem hogy üres héj volt számomra. A »diktátor«-ra gondoltam, elvont, plátói eszméjükre, Nagy Sándortól és Caesartól kezdve Kemál pasáig és Sztálinig s gondoskodni kívántam róla, hogy egyikükre se vonatkoztathassák. Versformában, stílusban, gondolatépítésben ez a változat teljesen megfelel az első fogalmazásnak. Hitlerre a bosszúálló Jehova miatt gondolhattak: a német diktátort is bosszúállónak és terroristának tudta a világ. A továbbiakban olyan ismérveket soroltam föl, hogy a létezett diktátorok közül egyikre se álljon a vers egésze, vagyis, hogy valamilyen utalás mindenkinek ellentmondjon. »A nők« – ez Napóleonra célzott s egyúttal ellentmondott a Hitlerre vonatkoztatásnak. »Hetven város«: egyenes hasalás az is, hogy »jel dördül a monitoron«. Mindenesetre valami radikális népi megújhodás képzete húzódott meg az egész mögött. Legigazabban és legrövidebben azt mondhatnám, hogy a vezér az én elképzelt egyik énem.” 7
Jogilag felmentéssel zárult az ügy az 1945-ös igazoltatásnál. Aztán Illyés – a rá jellemző bravúrral – a verset nemcsak beveszi az 1956-os válogatásba, de ráadásul a bevezetőjében is idézi, majdnem a teljes verset. Később is, amikor az összes versekből sokáig kimarad olyan nagy és fontos vers, mint éppen a vezér-elvet visszavevő Vang-An-Si, sőt 1990 karácsonyáig, a Vers és valóság első megjelenéséig a senki szomszéd népet nem sértő, háborús, aggódó imádság, a Közel és Messze című, a gyűjteményekben benne szerepel a Vezér (és nem „A vezérhez” című!) verse (és nem ódája, sokkal inkább az illyési megjelöléssel: Shakespeare-típusú drámai monológja). A vád mégis informális csatornákon át kivédhetetlenül él tovább.
 
[Közjáték 1. A Szabó Lőrinc-pályaképem 1928-ig vezető első kötetének végén fejezetet szentelek a versnek, bár a költemény kötetben csak 1938-ban jelenik meg végleges formában. Keletkezési ideje okán tényleg ide is tartozik, valóban kiegészítője és ellenverse a szintén (de itt meg pozitív értelemben) félreértelmezett Materializmus címűnek. Itt szerepeltettem hát a vers elemzését: nehogy azt higgyék, a költő „lázadó” korszakát bemutatva megkerülöm az életmű politikailag problematikus versét. Sőt: megjelentettem az elemzést – könyvem megjelenése előtt – 1968 nyarán a Borsodi Szemlében. És éppen e tanulmány különlenyomatára válaszolta megtisztelően Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó mindenható ura, hogy a teljes könyv kéziratának ő szeretne az első olvasója lenni. Íme, Szabó Lőrinc-monográfiasorozatom előtörténete. Mindehhez hozzátehetem: akkori elemzésemet mindmostanáig vállalhatom. Jelen szövegemet a majdnem negyvenéves elemzésre építem. Annak tényei: ma is helytállóak. A továbbiakban a vers poétikatörténeti helyzetét szeretném átgondolni. Helyét Szabó Lőrinc pályáján, de még inkább az egyetemes líratörténetben.
Már az akkori elemzésem végén hangsúlyozom: „a Vezér végül is egy – a negatív tendenciákat magába gyűjtő epizód marad” a költő pályáján. Negatív tendencián értve az erő pszichózisát, amelyet a vers összeköt a megváltás reményével: „ez a vízió valóságos történeti áramlatokkal is kapcsolódik, átvéve azt a szemléletet, hogy a társadalmat csak azon kívül álló erő képes mozgatni; és ezt a szemléletet a kor különböző színezetű fasiszta diktátorainak gyakorlata látszott igazolni”. Mai kiegészítésem: 1. az akkor mentegető jellegű „is”-t elhagynám: igenis kapcsolódik a valóságos történelmi áramlatokkal, 2. realitását nemcsak a fasiszta, hanem a kor és az utókor mindenféle diktátorainak gyakorlata igazolja.
Pragmatikusan szemlélve, Szabó Lőrinc versében két objektív történelmi tendencia munkált egybe. Egyrészt a költő valóságelvű kíváncsisága, a „világ kapitányainak” feltűnését regisztráló vizsgálódása. Későbbi könyveimben éppen ezt a figyelmet, időbeni felfigyelést hangsúlyoztam. És ennek megvan az előtörténete Szabó Lőrinc pályáján az 1921-ben a Nyugatból kicenzúrázott, Babitsnak is olyannyira tetsző Áradás, áradás! című verstől kezdve a Vas-korban élünk, nincs mit menteni cikluson át a Wild West Európáig. Másrészt a húszas évektől ezek a konkrét diktátorok kihasználták, magukra vonatkoztatták a különböző mozgalmakban tenyésző messianisztikus várakozásokat. Ideológiáját szolgáltathatta a fasizmus, a bolsevizmus vagy az irodalomban az avantgarde és az úgynevezett szocialista realizmus. A Vezér című vers mintegy összegezése mindannak a messianisztikus illúziónak is, amely valamely mozgalmat megnyergelő nagy egyéniség erőt mutató erőszakjától vár szociális hatású történelmi fordulatot. (Lásd a Három törvény című Sátán-versciklustól a George-féle Reich-versekig, amelyek Szabó Lőrinc hasonló hangoltságú verseinek ihletői, de összehasonlításul akár a szintén sokat vitatott T. S. Eliot-féle Coriolan-dalokat [Triumphal March, Difficulties of a Statesman], vagy Füst Milán későbbi Lenin-, illetve Sztálin-ódáját is említhetem.) 8
Nemcsak Szabó Lőrinc, vele egy időben tehát Eliot is hasonló monológokat ír, Brecht pedig a magyarra Nemes Nagy Ágnes által fordított A szecsuani jólélek című drámájában gondolkozik el a hatalomgyakorlás és a messianizmus kérdésén. Brecht, Eliot songjai, Szabó Lőrinc verse mintha egymás fordításai és továbbírásai lennének.
Szabó Lőrinc így láttatja az Igazság pillanatát:
 
„Nincs itt szabadság s vak az erő:
talán a haszontalan, becstelen
gyomlálja ki
bérelt kezekkel a jót, a nemest,
s ki tudja, nem a fegyveres silány
pusztit-e millió különbet?
Ne hirdessétek hát az erőt,
az akármilyen diadalt,
hanem
a sose-voltat,
az eljövendőt,
az eddig örökké csak bebörtönözött
uj vezért, aki uj szeretet,
az uj vezért, aki uj erő,
az uj vezért, aki majd
szabaddá kényszeríti az
emberek és
népek örök-nagy versenyét:
hirdessétek a Teljes Igazság
istenét, aki átveszi az idő
legmodernebb harceszközeit, és,
soha vissza nem rettenve a
rettenetestől, ágyúkkal is
felszereli jóakaratát:
hirdessétek a mindenkiért
hadbaszálló világos erőt,
amelynek ura
elsöpri az irgalom
laza rendjét, a véletlenek
buta egyensulyát,
s vegye bár föl teremtő
tisztaságára a pokol
álarcát és égesse föl
mindazt, ami
szépet és jót tíz ezredév
megalkotott: joga lesz
rombolni, mert
a felszabaditott emberért
ő ujrakezdi az életet:
és szent kard és szent trombitaszó
csak ugy lehet, ha Érte küzd
a szolga tett!”
 
Brecht imigyen folytatja (Nemes Nagy Ágnes fordításában):
 
„Minálunk
Szerencse nélkül nem használ a jóság.
Csak ha erős támogatót talál,
Tud másokon segíteni.
A jó szív
Gyönge egymaga, s az isteneknek nincs hatalmuk.
Mért nincs az isteneknek ágyújuk százezernyi,
Tank és bombavető, akna, csatahajó,
Megvédeni a jókat s a rosszakat leverni?
Nekik és nekünk bizony az volna jó.
........................
Hozzájutni egy szerény ebédhez nem lehet,
Csak országokat szerző keménység díjaként.
El kell tipornia tucatnyi mást,
Ki egy nyomorulton segít.
Mért nem mondják ki hangosan istenei a felső régióknak,
Hogy a jó emberek különb világot érdemelnek?
Ágyúkkal s tankokkal vajon miért nem támogatják a jókat?
Mért nem vezényelnek tüzet? Mért törik a türelmet?”
 
T. S. Eliot a vezér bevonulását így láttatja, mintha a brechti „jóember” Sen-te–Sui-ta kesergésének felelne meg:
 
“Are they coming? Not, not yet. You can see some eagles.
And hear the trumpets.
Here they come. Is he coming?
The natural wakeful life of our Ego is a perceiving.
We can wait with our stools and sausages.
What comes first? Can you see? Tell us. It is
 
5,800,000 rifles and carbines,
102,000 machine guns,
28,000 trench mortars,
53,000 field and heavy guns,
I cannot tell how many projectiles, mines and fuses,
13,000 aeroplanes,
24,000 aeroplane engines,
50,000 ammunition waggons, now 55,000 army waggons,
11,000 field kitchens,
1,150 field bakeries.”
 
Szabó Lőrinc vezére így indul a döntés felé:
 
„A végzet vagyok, az egyetlen út.
S most jön a próba. A harc! Amit eddig
csináltam, mind csak előkészület volt.
Elbúcsúztam magamtól. Hogy mi lesz,
én is csak sejtem. Testem óriás
keretté tágult [...]
Minden kész. Jelen
vagyok az ország hetven városában,
ötszázezer szuronyban mutatok
a főváros felé, egy óra mulva
monitoromon eldördül a jel:
és megszünök és szívem árama
megindítja az új rend gépeit.”
 
És hogyan rendezkedne be az új vezér? Eliot ezt is elmondatja:
 
“The first thing to do is to form the committees:
The consultative councils, the standing committees,
select committees and sub-committees.
One secretary will do for several committees.”
 
Tekintsünk el az életrajzi véletlenektől, ha így nézem, akkor ezek a vezér-versek felfoghatók olyan önmérgezésként, melyek az ellenméreg kiváltásának céljával is születtek.
A Vezér költészettörténeti helyzetét tekintve pedig azoknak a verseknek a sorába tartozik, amelyek az irodalmi művet elsősorban pragmatikus meghatározottságúnak feltételezik. Abba a sorba, amely az egyes művek politikai beleszólását a műalkotás feladatának tartja: A XIX. század költői, A Költő és a Földiek vagy A város peremén értelmében. „Legyen a költő hasznos akarat!” – fogalmazza Szabó Lőrinc éppen az utolsó Sátán-versben, vagy utóbb József Attila: „A költő [...] tudatos jövőbe lát”. A vers eszerint alkalom valamely politikai ideológia, illetőleg különböző történelmi szereplehetőségek végiggondolására, vállalásának buzdítására, illetőleg a vállalás elfogadásának üdvös voltát hangsúlyozza. „S követte, melyet Isten külde / Vezérül, a lángoszlopot”. József Attila például egy időben a marxista ideológiájú kommunizmust, Szabó Lőrinc a vezér-elvű személyes diktatúrát emeli így versébe. Mindketten az emberért vállalják a történelmi kihívás átélését, az egyik doktriner alapállásból, a másik az individuális szerepjátszás határeseteként. Mindkettő valóságos és korában a történelmet meghatározó, magát forradalmian változást hozónak deklaráló mozgalom, illetőleg jelenség belső átgondolására-átélésére vállalkozik. (Ellenpróbaként: a harmincas évek elején jelenik meg a Kner Nyomdában, párizsi és budapesti kiadói jelöléssel Márai és Dormándi huszadik századi történelmi képeskönyve, fedőlapján – kritikusan! – a nácizmus és a bolsevizmus, Sztálin, Hitler, illetőleg a sarló és kalapács és horogkereszt mint korszakmeghatározók jelzésével.)] 9
 
[Közjáték 2. Illyés taktikusan és nagyvonalúan poétikai és valóságértelmezési magyarázatokkal fogadtatta el a verset. A kortárs irodalomelméleten nevelődött értelmezés pedig már a vers köré szerveződött korábbi ideológiai és történelmi kultuszvonzatokat figyelmen kívül hagyva a vers narratíváját és annak belső önreflexióját mint a létezésben való elhelyezkedés „bírósági tárgyalását” szemléli. 10 Ugyanakkor Szabó Lőrinc hármas megközelítésű poétikai magyarázgatása észrevétlenül politikai és ideológiai „tűzzel” játszik. Szerencséjére 1945-ös ítélkezői számára a magyarázat elégségesnek tűnhetett. Bírái ideológiailag nem voltak olyan felkészültek, hogy észrevegyék a költő magyarázatainak – mai horizontról – értékesnek feltűnő hozadékait. Őket akkor csak az érdekelte, hogy 1928-ban nem írhatott a költő ódát sem Hitlerhez, sem Szálasihoz. Ebben meg is nyugodhattak. De arra nem figyeltek fel, hogy a Führer-elv leírása nem egyetlen politikai megjelenés bemutatása lehetett, hanem éppen hogy az összes radikális „forradalmi” mozgalom megítélése is egyben. Ahol Napóleont, Hitlert, Lenint, Sztálint, Kemál pasát és Horthyt együtt lehet szerepeltetni, az egy olyan politikán kívüli nézőpont, amely a diktátor és a különféle messianista mozgalmak radikalizmusát egyszerre mutatja be, és a védekezés során ítéli is el. Ezek a magyarázatok nem a versről szólnak, hanem a vers poétikája ürügyén egy eszmélet tisztázódását is jelentik. A huszadik századot beárnyékoló mindenfajta radikalizmus mérlegelését. És elutasítását.
1945-ben még Révai sem horkant fel erre a magyarázatra, hiszen a kommunista politika Illyést megnyerendő, segíteni akart Szabó Lőrinc mentesítésével. A fordulat éve (1948) után már veszélyessé válhatott volna ez a magyarázat. 1955–1956-ban Illyés nem is ebből indul ki értelmezésében.]
 
De térjünk vissza a Vezér című vershez. Hagyományos módon, hagyományos szerepben nyilvánul meg a vers esetében Szabó Lőrinc mint költő. Végigmegy egy kortárs jelenségen, végiggondolja-átéli és ezáltal ad absurdum is vezeti. Szabó Lőrinc költészetében a vezér-elv a továbbiakban csakis megítélten lesz jelen, gondoljunk csak a Szun Vu Kung lázadása vagy a Vang-An-Si című versekre. Éppen A Költő és a Földiek című programversét kommentálva diktálja élete végén a Vers és valóságban: „Érdekes, hogy felháborít mind a tömegnek, mind a messianistáknak az érdekképviselete.” 11 Nem érdekképviselet tehát a történelmi témájú vers, inkább: kíváncsiság.
De nemcsak egy történelmi jelenség átélve-megítélése a vers, hanem egy költői magatartás levetkezésének záró mozzanata is. És számomra most ez a fontosabb. A „Legyen a költő hasznos akarat!” elv felváltása.
 
[Magyarázó kitérő. A Tücsökzenében újraírja a költő a Sátán programversét, A Költő és a Földieket. A Vers és valóságban pedig ezt mondja róla: „Azért van a teljes vers idézőjelbe téve, mert mintegy distanciát akartam jelezni, azt, hogy mindezt nem okvetlenül a mostani énem mondja, hanem az 1926-os, vagyis A Sátán műremekei-é.” 12 Dokumentum már csak a vers, éppen a közben elhagyott, sőt visszavett, benne megfogalmazott program okán.
A pragmatikus politikai preferenciájú költészet válsága Szabó Lőrinc költészetében 1927–28-ban zajlik. Szinte legkorábban őnála a politikával szakító költők közül. Ha ez sokáig csak mentegetendő adat volt, engedtessék meg e szempontból most előnyére jelezni ezt a tényt. A Vezér című ebben a folyamatban egy – még egy irányban végiggondolt – lehetőség. Legtöbb ekkori versében ugyanakkor éppen az egymásnak ellentmondó vershelyzet a jellemző. Ha Illyés a Vezért monológnak minősíti (és joggal), a többi (leginkább kötetben kiadatlan) verse dialóg, méghozzá lezáratlan dialógus. Jellemzőjük a Tízezer magyar gyermek című, még sátános jellegű szociológiai tanvers egy beszélgetésből ellesett (már idézett) mottója:
 
„A: rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.
B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!”
 
Ebben a dialógusban megjelenik a tehetetlen lázadó, aki akár szociológiai tematikával, akár mulandó biológiai létének problémáival pragmatikus indulattal és igénnyel a versnek már csak egy partikulájaként zárul egy szerkezetbe, amely ketrecként határolja. A Sátán néptribunja kafkai kreatúra lesz (egy évtizeddel a Nagyon fáj előtt):
 
„S mint cellába zárt néma őrült,
ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol:
mellében futkos és ugat
egy új, vad, állati sikoly.”
 
Ebből következően a költészet célja-feladata már nem lehet (a témaként továbbra is befogható és be is fogott) pragmatikus politikai fellépés, hanem az ember helyzetének átélése adott politikai, gazdasági, biológiai, sőt filozófiai és metafizikai dimenziók együttérzékelésében. Költészetről (tehát nem egyetlen modellált költőről, hanem különböző meghatározottságokat érzékelő költőkről) lévén szó, már nem feltételezhetünk egyetlen normatív esztétikát (és így poétikát sem), hanem csak olyan irodalmi életet, melyben minden költő sajátos, egyedi világot alkot a maga számára, melyet nem abszolutizál, hanem csupán igyekszik a maga lehetőségei szerint tökéletességgel megvalósítani. „Te is egy lehetséges világ vagy” – tanulja Szabó Lőrinc is Russelltől, de ehhez, a lehetséges világ poétikai berendezéséhez ragaszkodik a létért való küzdelem alapján, éppen Stirner filozófiájának értelmében. Az egy Igazság helyett az Egy igazságát véli mértéknek, Az Egy álmait. Ettől kezdve ezt olvassa ki mindenből, például a Tao Te Kingből:
 
„»Vak, aki egynek lát valamit«.
Törvényszék? Én is az vagyok!
S jogomat bár vitassa minden,
ha itt és most és én tekintem:
így forognak a csillagok!”
(Csillagok közt)
 
Ugyanakkor az egy költő egyetlen költészetén belül is éppen ezt a sok-szempontúságot tudatosítja: akkor legteljesebben önmaga, ha önmaga öntudatos vállalásával a kizárt másságot (illetőleg: másságokat) is képes megfogalmazni. Így lesz természetes a Semmiért Egészen egoizmusa: már nem a Vezér egyetlen igazsága ihleti, hanem az egyes ember vágyakozása és egyben helyzetmegítélése. Amely – szerintem – magában hordja a másik igazságának a megértését is: benne az egyes ember szabadságharcát vívja, feltételezve minden más ember jogát a szabadságra. A vezér-elv ad absurdum vitele és lehetetlenítése egyszerre: a dialógus mint létforma tudatosítása:
 
„és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.”
 
A vers nyitószava („rettenetes”) pedig éppen erre a belső dialógusra utal, visszarímelve az 1927-es mottó idézett külső dialógusára. Szabó Lőrinc költészettörténeti kulcsjelentősége: az itt leírt váltás nem témaváltás (csak részben), hanem szemléletváltás.
Az 1927–1928-as költői válsága nemcsak az erőkultusztól való elfordulást jelenti, hanem a költészet célját látja ekkortól megváltozottnak. „Újak ezek a gondolatok? Költővel szemben nem ez az igény. A helyzetek újak” – írja Illyés a Te meg a világ megjelenéséről. Csakhogy a továbbiakban a „mi-nek és a hogyan-nak hibátlan összeforrasztásá”-ról beszél. 13 Mintha a hagyományos költészetmodell élne tovább, tökéletesedne. Azt hangsúlyozza Illyés, ami az ő gyakorlatában túlélte Szabó Lőrinc diadalmas váltását, József Attila tragikus váltásigényét: a mi nem változik, a hogyant pedig ehhez mintha csak formai problémává sűrítené Szabó Lőrinc. Pedig a mi (a versek témájának) részbeni változatlansága mellett a hogyan nemcsak mint forma, hanem mint szemlélet is változik. Tehát továbbra is pénz, szegénység, lázadás, test, érzékiség, erő, erőszak lesz a vers témája (legfeljebb a témák arányán változtatva), csakhogy ez a témasor ekkortól alkalmassá válik esztétikai és létviszonyok átgondolására, kifejezésére, átélésére. A vers elveszíti pragmatikusan külső hatásra irányultságát, és a tájékozódás, az összehasonlítás, a gondolati dimenziók egymásban megmérésének (Szabó Lőrinc-i metaforával: „tükörszínjátékának”) színhelye lesz.
 
„s mi eddig külön pillanat volt,
lett most együtt és folytatás.
........................
Minden ember egy és ezer,
mindenki egy mindenkivel,
egyszerre egy és más, amíg
minden részlete külön él,
mert, valahol mind él,
amit tett, mondott, gondol és beszél.”
 
Mindez pedig már a Te meg a világ előttről előlegezi a Tücsökzene költészettörténeti alaphelyzetét, amelyben a korábbi szubjektum–objektum ellentétre épülő monológ (vezér-elv) oldódik fel egy, a költő önmagyarázatában „szubjektív individualizmusnak” nevezett, 14 valójában a létezést egyfajta szinkron dialógusban, „örök Jelen”-ben feltételező poétikai szemléletben.
 
„De, hogy a
Mindenség is csak egy Költő Agya,
úgylátszik, igaz. –”
 
(Zárójelben: Így tekintve kezdtem átgondolni a korábbi Tücsökzene-interpretációkat is: nem visszalépés a Te meg a világ a másságot feltételező és átélő filozófiai meghatározottságához képest, nem a klasszikus modernséghez való átpoetizált [egyszerre valóságelvű és kontemplatív] visszafordulás – hanem éppen a Te meg a világ vershelyzeteiben kidolgozott módszer alkalmazása, beteljesítése. A Te meg a világ a fiatalember döbbenete és öröme a kétségbeesést új szempontok szerint kifejezhető költői módszer felfedezésekor, a Tücsökzene a sokat tapasztalt és szenvedő, öregedő ember összegzése – ugyanezen módszerek segítségével. Legfeljebb ekkorra a szilaj kétségbeesést a bölcs megkeseredettség váltja fel, amelyet helyenként a gyönyör-elvet elfogadó transzcendencia poézise teszi teljessé. De ez egy újabb tanulmány témája lehet.)
 
A Vezér versről beszélve zárásul végül is elmondhatom, hogy benne és általa Szabó Lőrinc egy költői hagyományt él át, teljesít be és visz ad absurdum, egy korabeli politikai szerep bemutatása és szubjektív átélése által. Ez az alkotói gesztus is (mint más témákban ugyanekkor hasonló gesztusok) segíti ahhoz, hogy ezt az alkotói hagyományt (függetlenül annak politikai tartalmától) elégtelennek minősítse költészete folytatása szempontjából. Egyévi hallgatás, személyes-életrajzi válság, drogos állapot következett (mintegy az öngyilkos összeomláshoz vezető József Attila-i Nagyon fáj-állapot előképe) – majd a Te meg a világ és egy nagy költői pálya.
 
A kultuszkutatás horizontjáról mégis beszélnünk kell ennek az egy versnek az utóéletéről is. Nem a költő, de a történelem sodrásában élő ember ugyanis még visszatér hozzá. 1938ban átírva kiadja akkori kötetében. És e későbbi visszautalás a korábban keletkezett versre: ez lesz az őt üldöző „fekete legenda” kiindulópontja. Mindegy, hogy tiltakozott-e és miért nem tiltakozott a sajtóban, amikor a szélsőjobb Virradat újraközölte 1938-ban a verset.
Szabó Lőrinc egy másik verse kapcsán (Magam ügyében) így ír a Vers és valóság idézett versmagyarázatai között: „Ezekben az években a magyar ifjúság, az egyetemi diákság rohamosan radikalizálódott és modernizálódott. E[rdélyi] J[ózsef] bejött hozzám Az Esthez és meghívott a diákegyesületnek egy közös irodalmi estjére, melynek rendezését valahogy őrá bízta az új kulturális vezetőség. A Gólyavárban tartották. Ebben az időben jelenhetett meg újra nyomtatásban az én 1928-ban már kétszer (Pesti Napló és Széphalom) megjelent Vezér versem végleges változata. Nehéz volt a verset megsúlyosítani, azért maradt ki a közbülső kötetekből. A Gólyavárban én is felolvastam, örülvén, hogy az eddig Ady-ellenes, konzervatív diákvezetőség megbukott. Ekkor a diákság hétfő reggeli lapja tüntető nagy cikket közölt az új diákszellemről és az estről. Ezt a cikket persze értetlenségek is megtűzdelték, ahogyan ugyanez idő tájt – vagy talán ugyanekkor – felfedezték frissen megjelent verseskönyvemben, a Harc az ünnepértben a régi Vezér verset, és megkérdezésem nélkül, és a könyvben feltüntetett évszám (1928) elhagyásával leadták. Ezt persze a szerkesztőség és általában a baloldaliak, s akik később üldözötteknek érezték magukat, új versnek fogták fel, Hitler vagy Mussolini dicsőítésének. Salusinszky szerkesztő Az Estnél sok uszító telefon után tiltakozó nyilatkozattételre szólított fel a diákság ellen. Én telefonon leszidtam az illető hétfői lap szerkesztőjét a kellemetlenségért, amit nekem okozott – (hát még azóta mennyit okozott!) – és olyasfélét kértem Az Est aznapi első híreként nevemmel közölni, hogy »miként kassai, pozsonyi, prágai, brassói, New York-i és egyéb magyar nyelvű lapok tudtom és megkérdezésem nélkül átvették valahol megjelent költeményemet, – ugyanúgy tett ma is ez meg ez a lap«. Szóval ennél elitélőbb megjegyzést nem voltam hajlandó hozzáfűzni az esethez. Végül a nyilatkozatot Az Estből egészen el is hagyták. Nagy kár volt, mert a nyers tényállás közlése is sok ellenségem dühét csöndesítette volna. – Ezek az események nagyon megkínoztak, én tiszta lelkiismeretemet és függetlenségemet őriztem minden irányban és ezt egy szerintem igen humánus versben kifejtettem. A verset Salusinszky kiszedette, de nem adta le, csak néhány napi gondolkodás után.” 15 A Magam ügyében című vers volt ez, amely Félelmes a fegyverem... címmel Az Est 1938. május 10-i számában jelent meg.
Mindehhez hozzáfűzhetjük: a Bajtárs, 16 a diákság hétfő reggeli lapja, tüntető nagy cikket közölt az új diákszellemről és az estről: 17 Május 3-án a Turulvárban a háború utáni magyar líra. Komjáthy Aladár, Szabó Lőrinc, Kodolányi János, Sinka István és Erdélyi József szerepléséről ír. A Virradat című (ekkor Borbély Andor szerkesztette) szélsőjobboldali hetilapnak az 1938. május 9-i (3. évfolyam, 19.) számában a 9. oldalon egész oldalas, szerző megjelölése nélküli riport foglalkozik az eseménnyel, címe: „Teljes fegyverzetben készen áll a második magyar író-nemzedék”, Erdélyi József, Kodolányi János, Komjáthy Aladár, Kovách Aladár, Sinka István és Szabó Lőrinc irodalmi felvonulása a Turul várban.
Ezek az események összefonódtak a Vezér című versnek a könyvben feltüntetett évszám (1928) elhagyásával történt közlésével. A Magyar Élet 1938. májusi száma, majd pedig erre hivatkozva a Virradat is leközli (május 2.). Miután a Virradat a költő engedélye és az évszám feltüntetése nélkül újraközölte a verset, Szabó Lőrinc igyekszik legalább az évszámot hangsúlyossá tenni: utóbb a hasonló olvasótáború Egyedül vagyunkban évszámmal közölteti.” 18 Az évszám nélküli közlés anekdotikus elbeszélése is különböző kiegészítésekkel toldva jelenik meg a költő különböző elbeszélésében. 1945-ös védőbeszédében imigyen hangzik: „1939 körül tudtom és engedélyem nélkül leközölte egy szélsőjobb lap. Én Az Est munkatársa voltam. Persze rögtön elővettek: Szálasi üdvözlése? Megmagyaráztam: ahogy évtizedeken át könyvből és újságból prágai, brassói és New York-i lapok százszor és százszor, most ez a lap vette át egy régi versemet. »Hát ez már megjelent?« Igen. »Hol?« A könyvemben, s legelőször, tizenegy évvel ezelőtt – (és mostantól, hogy ezeket mondom, visszafelé számítva: tizenhét esztendővel ezelőtt) –, és pedig az Ön lapjában – közöltem a meglepő valóságot Salusinszky főszerkesztővel –, az Ön lapjában, a Pesti Naplóban! – Pontos dátum. – Ő behozatta a vaspéldányt. Ott volt. Ott van. – Roppant bosszantott az eset, az 1928-as dátum mellőzése. Magyarázó közleményre gondoltunk, de a szövegében nem tudtunk megegyezni, és végül Salusinszky szóbeli propagandára bízta a valóság feltárását és elterjesztését. Miklós Andorné, aki jól ismert, mellettem foglalt állást ebben az ügyben is, másban is...” 19 A Napló ennek személyesebb hátteréről, Az Est-konszernen belüli ellentétekről is beszámol: „Salusinszky főszerkesztő persze rögtön elővett, hogyne. Elképedve hallotta, hogy a verset csak átvették. Honnan? Mondtam: még 1928-ban jelent meg először. Hol? Válasz: az ön lapjában, a – Pesti Naplóban, ekkor meg ekkor! S hogy annak a versnek ugyan semmi köze az égvilágon se Hitlerhez, se Szálasihoz, se senki földi realitáshoz; még ráfogás is csak régebbi diktátorokról beszélhetne. A hiba az volt, hogy elhagyták a vers alól a dátumot! Úgy a könyvemben, mint az Összes versek-ben én odatettem, hogy: 1928! Mit lehet tenni? Széleskörű cáfoló nyilatkozatot kívántak, fogadkozásokat, amelyek a függetlenségembe avatkoztak volna, az a helyreigazító nyilatkozat viszont, melyet én terjesztettem elő, csak a pozitív tényekre kívánt utalni. Felajánlottam, hogy békében váljunk el, mondjanak fel ők, én ezt nem tehetem, hiszen tizenhét vagy hány évem jogairól mondanék le vele stb. Végül Salusinszky legyintett, hogy hagyjuk az egészet, ne legyen helyreigazítás, majd szóban elterjed a valóság híre... Megjegyzem itt, hogy – mint később megtudtam – az ügyben, a nyilatkozat ügyében Gombaszögi Frida, a laptulajdonos, Miklós Andor özvegye mellettem foglalt állást; s nemcsak ebben az ügyben, hanem rengeteg másban is, nem effélékben, mert mindig őszintén megmondtam neki a véleményemet s megmutattam magamat. Ezek az ügyek mind kapcsolatban álltak Az Est-lapok belső, sokéves harcaival.” 20
Az igazoltatási (jogi!?) eljárás ezt vitatta. A lényeg: az 1938-as, Harc az ünnepért című kötetben ő maga és átírva, részben aktualizálva leközölte. Igaz, van a kötetben más (maga a címadó vers is) 1928-as termék átirata, és igaz az is – amit 1945-ös Naplójában ír: – „S a »jobboldalon«? Ott láthatták, hogy nem illik rájuk a vers, és hogy nincs folytatása, és hogy soha – a történtek után – én azt a verset nem szavaltam, s mások se...”, 21 valamint az is – az Ungarn, a Német–Magyar Társaság folyóiratának segédszerkesztője, dr. Gál István tanúsítja 1945-ben –, hogy a vers német fordításához a költő nem járult hozzá. 22
 
[Kitérő: a publicista és a költő érintkezési pontjai. A költő Szabó Lőrinc a harmincas évek közepe táján, publicistaként ritkán nyilatkozik meg. Mégis ezek az alkalmi szövegek mintha azt gondolnák végig a hazai valóságra tekintve, amiről a Vezér című versmonológ personája vélekedik.
1934 nyarán, Párizsban jártában írja Vallomás című lírai hangvételű cikkét a Magyarországba (1934. július 13.). 23 Elmondja, hogy bár ifjúkorában a francia költészet révén jegyezte el magát az irodalommal, most idegennek, ellenségnek érzi magát Párizsban. A franciákat érdekeik a magyarság ellenségeihez vonzzák. „S a legnagyobb baj az, hogy ez a természetes. Gazságodnak hiszek csak – mondta Alberich, amikor álszent ellenfele alkudozni kezdett vele az aranyról. Csak a gazságodnak lehet hinni, az erőnek, az erőszaknak, s egy nép ilyen gazsága már nem is gazság, hanem természeti erő.” S természetes volt az is, folytatja cikkében Szabó Lőrinc hogy, „mikor délután a Pantheonban álltál, és a nagyok, az ő nagyjaik közt ott láttad a keleti királyt, a barbárt, a te legendás ősödet, a szörnyetegnek festett Attila képét a falon, amint jött, jött Párizs ellen, és te egy percre azt kívántad, hogy bárcsak szállna le a falról, és állana melléd, és végezné el, amit elmulasztott, hogy ne légy olyan gyenge, ne légy oly egyedül”. Számára az egyéni és nemzeti magány és gyengeségtudatból való kitörés vágya teremti meg vonzódását az erőhöz, az „etikussá tett” erőszakhoz, az „erőben való újjászületés” eszméjéhez.
Egy év múlva a Népszava körkérdésére válaszolva cikknyi terjedelemben (1935. május 1.) 24 abból indul ki, hogy a legfontosabb a közszellem átalakítása. „A végső cél az volna, hogy goethei értelemben »etikussá« lehessen tenni az őserdő, a létért való harc, a liberális kapitalizmus törvényét, minden jó és rossz mozgatóját, az individuum jogát és létalapját, a természetes emberi önzést. Az etikus önzés már azonos az önzetlenséggel, ennél többet nem várhatunk az emberektől, akik nem angyalok.” Ehhez új államszerkezet kell, a parlament újjáalakítása, „szerintem formailag nem okvetlenül demokratikus irányban, főleg eleinte”. „A türelmetlen jó szándék persze kikerülhetetlenül gondol néha arra is, hogy egy eszményi diktatúra, tudósok, szerzetesek és katonák felvilágosodott és szociális diktatúrája nem vinne-e hamarabb, mondjuk harminc-negyven év alatt a célhoz.” De hát mivel ilyen „modern” plátói diktatúrára nincs remény, marad az általános, titkos választójog, mely „nem is olyan használható, mint hiszik”. Végül így fejezi be írását: „Ma teljes reneszánszra van szükség, annak fölismerésére, hogy a szociális jobbsorsot akaró rész már nem kizárólag baloldal, friss, bátor, kezdeményező erejű vezetőkre, akik a változó körülmények közt is mindig módot találnak az egyetemes végső cél szolgálatára.”
Az Új Szellemi Front vitájában pedig „Jobb” és „bal” és a reformok címmel a Magyarországban (1935. április 26.) 25 írja meg hozzászólását. Szerinte a bal- és jobboldal fogalmai elavultak, a „vertikális” megoszlás már régóta egy „horizontálisnak”, az „egyetemes magyar gondolat” szolgálatának, egy új „szintézisnek” adta át a helyét. „A formák mögé ható látás már hosszú évekkel ezelőtt észlelte, hogy a pártok Marxtól Szegedig egymás mellé sorakozó függőleges tagozódását új felismerések, új érzelmi vagy érdekközösségek erői törték keresztben át. Ilyen új erők és felismerések voltak többek közt: a magyar nép pusztulásának meglátása, a dunántúli germán veszély, a növekvő közösségérzet, az ifjúsági öntudat, az orosz kísérlet fokozatos elhajlása a dogmatizmustól a valóság felé, a népi nacionalista gondolat. Ezek az élő hatások a vöröstől fehérig futó egykori világnézeti spektrumot egyre használhatatlanabbá tették, s az egészet végül két hatalmas rétegre osztották a reform és reformellenesség hatalmas erővel betörő vízszintes paraleljei. »Jobb«- és »baloldal« ekkor gyakorlatilag megszűnt, aki helyén maradt, az is helyet cserélt, s bár a csaknem forradalmi jellegű átrendeződés még mindig folyamatban van és még soká folyamatban lesz, egyre világosabban és erőteljesebben előtűnnek fölöttük a haladáspártnak, egy harmadik, nagyobb, teljesebb, reálisabb oldalnak, egy új szintézisnek a keretei.”
A közösség, amely korábban fenyegette, majd védelmet nyújtott az egyes számára, a harmincas évek második felére olyan szervezetnek is tűnik fel Szabó Lőrinc szemében, amely az egyén jelentőségét azzal növeli, hogy számára akár érthetetlen feladatokra is berendszerezi, ha már nem is szerepet, de helyi értéket kényszeríthet rá. Mintha éppen a Vezér vers átdolgozásakor kerülne bele az a szövegezés is, amely Mussolini 1936-os államképletére is utalhat: „vallásos koncepció, amely az embert immanens viszonyban látja egy magasabb törvénnyel, egy objektív akarattal, amely túl van az egyeden, és egy szellemi társadalom tudatos tagjává emeli őt”.
Szabó Lőrinc a Harc az ünnepért kötet (1936–1938) idején hasonló sorstörvényt lát beteljesedni az emberen, még a legszemélyesebb magánéletben is (Házasság: „Vállald a sorsod régi rendelését”, „Miért? Nem tudom. Túlsok a titok. Bízz abban, amit magam sem tudok”), ugyanezt alkalmazza a cselekvő emberre (Reggeltől estig, 1936) és a társadalommal szembesített személyiségre a Vezér átírt változatában (1938):
 
„A cél: én vagyok, a cél: én magam,
s még valami, amit magam sem értek
s ami mégis él, ahogy a vetésben
az aratás, ahogy bennem a nép:
e titkos cél úgy használ engem is,
ahogy másokat én, vagy ahogy a
boly a hangyát, a kas a méheit.”
 
És még egy publicisztikus összekapcsolás: 1940. június 28-án az Esti Magyarországban Compiègne, a francia fegyverletétel apropójából Sz. L. szignóval Stefan George és az új Németország címmel George Reich-verseit emlegeti, bevált jóslatokként értékelve őket. 1933-ban, George-nekrológjában (bár jelzi a „frappáns összefüggéseket” George és Goebbels szövegei között, de) azt írja: „Hogy a költő maga hogyan képzelte ideáljai megvalósulását, azt már soha, senki meg nem mondhatja [...] a költő maga nem fogadta el Hitlertől a kinevezését az újjászervezett porosz költői akadémiába.” 26 Nem ennyire direkt összekapcsolással, de a Grillparzer-évforduló alkalmából 1941-ben megszólaltat politikai hangoltságú szövegezést is: „Hosszú évtizedekre szinte elfelejtették, bár inkább csak szűkebb hazájában, mert a Birodalom hamarább megértette”, és még hozzáteszi: „Történelmi darabjait szenvedélyes hazaszeretet fűti és már hangok csendülnek bennük az »örök Reich« felé.” 27 A Te meg a világ idején tudhatta Szabó Lőrinc, hogy a költő nem aktualizálható semmilyen politikai kontextusban. 1938-ban és 1940-ben, meg 1941-ben mintha épp erről feledkezett volna meg? Emberi gyöngeség? Költői hiúság az „én megmondtam” értelmében? A továbbra is a magát meggyötörtnek érző költő ellenkezése? Mindenképpen költészeten kívüli események.
De mindez a publicisztika: egy-egy gondolatmenet végigvezetése. Ha valaki ellene mond: elfogadja, közli, sőt pontosít saját elfogultságán is. Szerkesztőként leközli a Magyarországban a Vallomásával vitába szálló fiatalkori barát vitacikkét, 28 majd maga is kapcsolódik hozzá: „Komjáthy Aladár gondolatmenetét, amely tulajdonképpen az én Vallomásom logikus továbbvitele, természetesen teljesen magamévá teszem. Attól tartok azonban, hogy aki eredeti cikkemet nem olvasta, Komjáthy átfogalmazásában esetleg franciaellenesnek képzelheti párizsi hangulatomat. Ezért újra le kívánom szögezni, hogy végeredményben én is fenntartás nélkül új magyar gondolkodás kényszerítő szükségét hangoztattam, noha ugyanolyan fenntartás nélküli őszinteséggel próbáltam rajzát adni bizonyos fájó érzéseknek is.”
Mindez költészetének ekkor már állandó velejárója, beleértve a Vezér című verset is, amelybe éppen az egyes ember érthetetlenkedése is beleépül. Publicisztikája a napi beszélgetések leírása, vitatkozások egyik felének kiadása.
De akkor miért írta át, és jelentette meg 1938-ban az 1928-ban írott verset? Mert nem érezte egyoldalúan publicisztikus jellegűnek. Éppen hogy benne és általa gondolta át a huszadik századi „uralkodó személyiségek” jelenlétét a történelemben. 1928-ban inkább a „világ kapitányai”-nak megjelenésére figyel, és a jelenséget inkább „balról”, szociológiai értelemben vizsgálja. Az „elérhetetlen megváltás” tudatában mégis egyfajta szociális reform ígéretét várná a „leendő népbiztos”-tól (lásd a hasonló tematikájú verseit A sátán műremekei című kötetből). 1938-ban ugyanezt a personát a nemzeti megújulás reményében méltatja, ezt már a George megírta reménnyel is összekapcsolhatja. Ahogy pedig képzeletében a szociális és a nemzeti jelleg egymásra írhatóvá válik, úgy emelkedik ki poétikailag a Vezér című versben a költő reménykedése. A maga elvont formáltságában. Publicistaként (és ezt mondja el igazolási védőbeszédeiben is, 1945-ben, a maga naivitásával) a német–szovjet paktumban megjelenni látta a bal- és jobboldal fölé emelhető világkísérletet. Személyében mindezekben sohasem tudott hinni, soha nem tudta semelyik világrendszerhez sem hozzákötni személyes elképzeléseit. Ezért is tartja meg a vers eredeti narrációs helyzetét: egy személyiség dilemmáját láttatja a „vezér”-szerep elvállalásának pillanatában. A poézis nem publicisztika: a versben éppen a többi személyiséggel szembeforduló egyetlen személyiség esélyét és legitimitását hozza kérdező helyzetbe. A kortársak félreértésével szemben a vers nem ódai legitimálás, hanem éppen ennek a pozíciónak a kérdésessé tétele. Ez volt 1928-ban is, és ez megmarad 1938-ban is. 1928-ban a kétely és a remény történelmileg még egyként benne lehetett („jobb”- és „bal”-oldalról egyként) a versben megformált persona képletében. 1938 elején ismét rákérdez a vers ugyanerre a szereplehetőségre (és ez a rákérdezés minden átigazítástól függetlenül megmarad!), amikor a persona ténykedése a publicisztikában mind szociológiai, mind nemzetpolitikai szempontból megértő támogatásban részesül (Hitlernek is, Sztálinnak is megvan a maga publicisztikája). A költő kételyét formálja továbbra is versébe, bárha emberileg érdeklődéssel figyeli ténykedésüket, esetleges kapcsolódásukat.]
 
A recepcióesztétika értelmében az 1938-as újraértelmezés is a vers tartozéka? Főleg, ha a költő fel is újítja a versét? 29 Engedtessék meg, hogy az 1938-as Szabó Lőrinc önértelmezését (meg a maga-mentegető 1945-ös és magamagyarázó talán 1956-osat) a vers alatt maradónak minősítsem. Szabó Lőrinc kevesebbet tudott verséről utóbb, mint ami benne volt 1928-ban (sőt benne is maradt 1938 elején) éppen e vers negatív tanulsága révén. Magam a költő e vers általi nyereségét többre tartom az ember vert helyzeteiből következő ismét csak pragmatikus szempontú átdolgozásánál, majd ellenkező előjelű magyarázatainál. Valaha ezek adhattak alkalmat a vádra, illetve lehettek a védelem érvei. Ma én a költő helyzetelemző merészségét értékelem és hangsúlyozom: ez a vers is hozzájárult, hogy már azokban az években (tehát 1927 és 1930 között) olyan költészettörténeti szemléletváltásra kényszerült, amelyben maga a vers csak egy kíváncsi költő megismerési kísérletének bizonyul. Valóban monológ, amely ellenben magából a költőből kényszerítette ki a dialógust. 1945-ös Naplójában joggal magyarázza: szélsőséges megnyilvánulásai a cáfolat provokálói, s éppen a dialógus-készenlét helyzetéből hangzanak.
 
„Vakon vágok éveknek és utaknak
s mire kiderül, mit és miért tettem,
már időtlen kisértet lesz belőlem.”
(Kísértet)
 
Jellemzi éppen a Vezért is közlő kötetében dialóguskész költői létét a csak a monológra fogékony világban. Utóbb az embert meghurcolták ezért a monológért, de senki sem vette észre, ez esetben talán maga Szabó Lőrinc sem, hogy a költőt éppen ez a vers is különböző nézőpontokat ütköztető dialógusra késztetve, költészete megújításával a halhatatlanság kiküzdésére kényszerítette.
 
 
Záró mottó: „»A diktatúra ma már nem politikai doktrína, hanem bizonyos szellemek számára vallásos hit. Elsőként a szocialisták propagálták a tömegek között, miután az oroszok a Kreml magasából kikiáltották a proletárdiktatúrát. Öt éve álmodnak szerte a világon a vörös diktátor megjelenéséről, aki elhozza a világra az igazságot és békét. De egy ideje nemcsak a proletárok álmodnak az ő diktátorukról. Mióta Mussolini ’feketeingesei’ élén meghódította Rómát, a gazdagok, a burzsoák, a művelt osztályok a fehér diktátorról álmodnak, aki vaskezével a nyugtalan népet rendre és engedelmességre bírja.« Vagy demokrácia, vagy leninizmus, mondja Ferrero. A fasizmus a leninizmus »fekete formája«.” (Ferenczi László: Előszó Guglielmo Ferrero Hatalom című műve elé 30)
 
 
Kulcsár-Szabó Zoltán
Kánon és recepció
(Részlet) 1
 
A Vezér című vers körüli problematika – miközben vitathatatlan hangsúllyal politikai természetű – arra az összefonódásra szolgáltathat példát, amely bizonyos recepciótörténeti konstellációk, a kánonképződés politikai meghatározottságai és a poétikai argumentáció között létesül, olyan hibrid diskurzust létrehívva, amelyben a politikai és irodalomkritikai beszéd a jog, de legalábbis a jogszerűség és az igazságosság nyelvére építkezik s ezáltal önnön kitermelt szabályait ássa alá szükségszerűen, úgy méghozzá, hogy eközben a szövegolvasás, pontosabban az irodalmi szövegek megértésének legalapvetőbb dilemmáit is újfogalmazza, példát szolgáltatva azokra a következményekre, amelyek a szöveg és a szövegen kívüli összekapcsolódásával járnak, ami ugyan minden megértés sajátja (legyen az egy „hang” azonosításának elkerülhetetlensége vagy a referenciális aktualizáció kényszere [?]), ám nem mindig teszi olyan elkerülhetetlenné az ebben az összekapcsolódásban munkáló erőszakkal való szembesülést, mint ebben az esetben.
A Vezérben jelzett „költészettörténeti eseményt” Kabdebó úgy írja le, hogy Szabó Lőrinc költészetfelfogása a „költő”és a „vezér”-szerep, illetve az „akarat” elve által meghatározott szubjektumképlet ad absurdum vitelével az én olyan koncepcióját vonja kétségbe, amelynek valódi kritikáját majd a Te meg a világgal megjelenő dialogikus hangoltságú (egyazon szöveg kétféle viselkedésének lehetőségére építkező) 2 beszédmód adja meg. Köztudott – s Kabdebó újabb kutatásai nyomán immár átfogóan dokumentálható is –, hogy Szabó Lőrinc politikai eltévelyedésének egyik döntő bizonyítékaként a költőt többek között e vers miatt citálták a különböző „igazolóbizottságok” elé 1945-ben. Az irodalmi-politikai közéletben cirkuláló (s az „igazoló” eljárás befejezésével sem elhalkuló) vád értelmében a versben megjelenített, megszólított vagy megszólaltatott (e lehetőségek viszonyának fundamentális szerepe van mind a vádban, mind a védőbeszédekben) „vezér” – aktualizálhatósága-referencializálhatósága miatt – kapcsolatba hozható valós diktátorokkal s a szöveg így felfogható Mussolini vagy később Hitler üdvözléseként. Mint az bármely szöveg esetében amúgy is sejthető, illetve itt majd látható is lesz, a vádak a felelősség, pontosabban Szabó Lőrinc felelősségének fogalmára, illetve lehetőségére épülnek (egy ilyen „tárgyalás” persze aligha épülhet másra, de egy versszöveg felelősségének bonyolult kérdése amúgy sem lenne kikerülhető), azaz egy olyan diszkurzív szabályra, amely a költőt mint személyt egy szöveggel, illetve a szöveggel végrehajtott tettel láncolja össze. Felelősség csak úgy jöhet létre, ha tisztázottak alkotóelemeinek bizonyos feltételei: így például semmiképpen sem nélkülözhető a személy, pontosabban egy reflexív tudat feltétele, egy azonosítható (azaz ismételhető) tett meghatározhatósága, valamilyen instancia léte, amely felé vagy amelynek a felelősség „felel” és végül egyfajta ellenőrző funkció, vagyis az alávetettség feltétele (amely feltételt a jog nyelvén pl. a beszámíthatóság fogalma teheti láthatóvá). Nyilvánvaló, hogy ilyen értelemben a felelősség minden feltétele diszkurzív konstrukció, nem pedig természetesen vagy akár nyelvileg adott: különös erővel jelentkezik ez a körülmény egy olyan „tett” (illetve egy – pontosabban két – olyan szöveg) esetében, amelyet műfaji hovatartozása szerint bizonyos felfogások értelmében hagyományosan a diszkurzív szabályok áthágása tüntethet ki, 3 ezért előre feltételezhető, hogy a felelősség problémája itt nemcsak a jog vagy az igazságosság, hanem az irodalmi szöveg bizonyos konvencióiak kérdéseit is előhívja, aminek kitüntetett jelentősége lehet az irodalmi kanonizáció és a cenzúra működésének legelemibb sajátosságait tekintetve is.
Az első (és alighanem legfontosabb) feltétel a „személyé”. Barbara Johnson egyik, az amerikai dekonstrukciós irodalomtudománynak a kilencvenes években a jogelmélet területén tett rövid, ám annál intenzívebb és tanulságosabb kirándulásához 4 csatlakozó tanulmányában de Man egy írását, illetve néhány – önmagában nem túl érdekfeszítő – jogi esetet kommentálva hívja fel a figyelmet arra a meglepően szoros kapcsolatra, amely a jogot és a lírát egymáshoz láncolja, méghozzá abban a tekintetben, hogy mindkettő a „személy” meghatározhatatlanságát, illetve határainak diffúz voltát láthatóvá tévő folyamatok inszcenírozásának kitüntetett területe, amit például a „jogi személy” vagy a perszonifikáció fogalmai igazolhatnak. 5 Mind a költészet, mind a jog azt leplezhetik le, hogy a személy fogalma egy megtévesztő esszencialitás előzetes érvényesítésén alapul, amennyiben éles különbségeket tárnak fel az „emberi” mint esszencia és mint diszkurzív posztulátum között. Johnson példájánál maradva a líra retorikai eszközökkel halhatatlanságot adományozhat az „embernek” (minden lírai szöveg hanghoz jutása leírható a távollévő vagy a „halott” megszólaltatásának retorikai terminológiájával), másfelől elég a jogi személy fogalmára vagy éppen a magzat jogi státusa körüli vitákra gondolni ahhoz, hogy a jog diskurzusa is hasonló belátásokhoz vezethessen el. 6 Valójában tehát antropomorfizmus és perszonifikáció viszonya (s erre a viszonyra kérdez rá Johnson, ahogyan – voltaképpen – a Vezér körüli vita is) leírható úgy, hogy előbbi egy szubsztancializáló s ezáltal ideologikus olvasatát adja az utóbbinak, amennyiben adottnak veszi azt, ami – nyelvi okokból – nem tekinthető annak. A „perszonifikáció” tehát, megfordítva, mindig rendelkezik az antropomorfizmus szubverziójának potenciáljával, hiszen – s itt visszhangozhat de Man megállapítása a nyelv „embertelen” jellegéről és az „emberi” fundamentális meghatározatlanságáról – éppen az „ember” esszenciális lényegét vonja kétségbe.
Mindez különösen megfontolandó a Vezér „jogi státusának” tekintetében: különösebb olvasói erőfeszítés nélkül már itt is belátható ugyanis, hogy Szabó Lőrinc védekezésének azon érve, mely szerint „nem élő személy a hőse”, 7 nem pusztán a referenciális azonosítás síkján értelmezhető, hiszen a szöveg egyik legszembetűnőbb kompozíciós elve az én körvonalainak meghatározatlanságát emeli ki („[…] testem / minden sejtje s minden gondolatom / külön embert jelent […]”; „[…] jelen vagyok / az ország kétszáz városában, én / indulok meg félmillió szuronyban / a főváros felé […]”; „én megszűnök és testem épületében / megmozdul egy világ gépezete”, „Most elbúcsúzom magamtól. […]”). 8 A „felelős”, vád alá fogható (vagyis: jogi) személy, Szabó Lőrinc és tette, a háborús bűnösök dicsőítésére alkalmas szöveg énje közötti viszony ebből a szempontból akár a tett és a tettes szétválását is megjeleníthetné, hiszen a szöveg maga a felelősség lehetőségét nemcsak tematikusan, de a versbéli szubjektum önprezentációs stratégiájában is elbizonytalanítja. Mindez azonban még nem bizonytalanítja el a felelősségre vonás feltételrendszerét, hiszen az említett szétválás felfogható az újkori igazságszolgáltatás egyik legsajátabb előfeltevéseként. 9 A Vezér recepciójának egyik legsajátságosabb félreolvasása ugyanakkor a tett azonosításába ír bele egy olyan törést, amelyről csak a szöveg poétikai vagy retorikai szintje tud elszámolni. Közismert (Szabó Lőrinc maga is minden alkalommal megemlíti, bár ő nem lehet a legmegbízhatóbb forrás ez esetben, de Kabdebó dokumentációja is alátámaszthatja ezt), 10 hogy a Vezér a szélesebb, elsősorban publicisztikai nyilvánosságban A Vezérhez címmel rögzült, s alighanem a cím ezen beszédes módosulása a felelős azért, hogy a vád éppen a „dicsőítés” performatív értékét helyezte rá a szövegre, vagy hívta elő abból, hiszen az így végrehajtott műfaji transzformáció valóban éppen a „cselekvésnek” egy explicitebb dimenzióját tárta fel vagy rendelte hozzá a vershez, alkalmat teremtve arra, hogy Szabó Lőrinc védekezésében egy másik műfaji kódot, a „drámai monológét” szembesítse az „ódáéval”, ily módon „igazolva” magát a dicsőítés bűntette alól.
E sajátos (bizonyos értelemben egyáltalán nem) félreolvasás retorikai dimenziója természetesen a fiktív személy versbéli megszólításának vagy megszólaltatásának figuratív komplexumát hívja mintegy „tanúként” – a vád vagy a védelem elé. A fiktív, halott vagy távollévő személy megszólaltatása, illetve a nem-emberi emberi vonásokkal (így pl. hanggal) való felruházása a retorikai hagyományban a legkülönbözőbb, egymástól csak az adott rendszerezéseken belül világosan elkülöníthető trópusok nevében jelenik meg, a prozopopeiától vagy az ethopoiától a perszonifikáción és a „persona” terminusán át a drámai monológ fogalomi paradigmájáig vagy az antropomorfizmusig. Nagyon leegyszerűsítve feltételezhető, hogy a Vezér mint drámai monológ olyan tropológiai szisztémán alapul, amely – ha a vezér inkább „elv”, mint valós „személy” – az allegorikus perszonifikáció, illetve – ha a vezér fiktív vagy lehetségesen valós személy – valamiféle prozopopeia kibontakozásának mintájára szerveződik, hiszen ez utóbbi fogalom legújabb kori sikertörténete a hang (és arc) kölcsönzésének implikált mozzanatát tünteti ki az alakzat teljesítményeként (ezáltal válik a prozopopeia tulajdonképpen az olvasás, minden megértés metafigurájává), 11 amely – Bettine Menke jellemzése alapján – a létesítő katakrézis és a tropologikus analógiát szubsztanciális azonossággá alakító antropomorfizmus, a hang retorikai státusa és az azt a diskurzus eredetévé rögzítő naturalizáció közötti feszültséget viszi színre, 12 vagyis azt, hogy a szöveg és az (emberi) hang viszonya egy retorikai effektus és a róla való megfeledkezés momentumaiban tárja fel a (fiktív) hang paradox feltételezettségét. Az, ami a „Vezér” – minden terminológiai bizonytalanság ellenére – perszonifikációjának tekinthető, innen nézve annak a performatív aktusnak (a hang létesítésének) egy tropológiai rendszerbe való beillesztése, amely a prozopopeia feltétele. A Szabó Lőrinc, majd legfőbb védelmezője, Illyés által feltételezett „drámai monológ” formája 13 az így létesített „personára” enged hivatkozni, amely nem azonosítható a szöveg aktuális énjével (a szerzővel, a költő feltételezett alakjával), hiszen a „persona” nem más, mint (bárha fiktív) reprezentáció („egy elképzelt szituációnak a lelki rajza”, „egy elképzelt, ideális diktátor”, „egy elképzelt forradalmár-népvezért beszéltetek” stb., ahogy Szabó Lőrinc megfogalmazásaiban olvasható). 14
Már csak a probléma irodalomtörténeti közelsége okán érdemes azonban ideidézni T. S. Eliot nevezetes előadását „a költészet három hangjáról”, ahol a „drámai monológ” mint költői mű azon sajátossága alapján különül el a drámába ágyazott monológtól, hogy – mint azt Eliot Browningot és Shakespeare-t összevetve megállapítja – a „persona”, mivel nincs szituációba, párbeszédbe vagy bármiféle cselekvés kontextusába ágyazva, „nem tud jellemet teremteni” s ennyiben minden maszkszerű álcázás ellenére a költő ebben az esetben is a saját hangján beszél, a maszk – s ez az különbségtétel nem idegen a 20. század első felének líraelméleti hagyományától 15 – pusztán a közönséget, a közönséghez való beszélést feltételezi, magyarán azt leplezi, hogy a költészet „első”, „monologikus” hangja valójában senkihez sem szól: „A költő szerepjátszása, maszk-öltése már eleve feltételezi a közönséget: ugyan miért öltözne holmi maskarába, ha csak magának beszél?” Browning monológjai esetében tehát „eszünkbe sem jut, hogy nem magának a költőnek a hangját halljuk”, 16 s a prozopopeia ilyen felfogása, amely tehát pusztán grammatikai szubjektumként (a „persona” feltételezését végrehajtó alanyként) képes elkülöníteni a szerzőt a „personától”, valójában nem tudna számot adni kettejük esetleges distanciájáról. 17 Ebben az értelemben különösen jelentéses és a védelmi stratégia szempontjából nagyon bölcs lépésnek tűnik, hogy Illyés később nem egyszerűen „drámai monológról”, hanem shakespeare-i (tehát drámába ágyazott) monológról beszél, hiszen – mint látható – a drámai monológnak létezik olyan értelmezése (s valójában csak ez különíthetné el hatékonyan a lírai megszólalás alaphelyzetétől, a „közvetlen” énbeszédtől), amely azt éppen a lírai hang retorikájának olyan transzformációjaként fogja fel, amelyen keresztül a költő kapcsolatot teremthet a „közönséggel” s amely szükségszerűen (a szó több értelmében is) intencionalizálja a versszöveget, egyben bármifajta aktualizációra is alkalmat teremtve.
Ez persze nem menti annak vétségét, hogy a „vád” a szöveg ódává való transzformációján alapul. E transzformáció retorikai vetülete szembetűnő változásokra vethet fényt: a „vezér” reprezentációját vagy, ami ugyanaz, beszédének „idézését” a „vezér” megszólításának feltételezett beszédaktusa helyettesíti, a perszonifikáció helyét az aposztrophé veszi át a vershelyzetet meghatározó domináns trópusként, egy olyan alakzat tehát, amely – a „drámai monológ” beszédhelyzetével homlokegyenest ellentétesen – a „közönségtől” való el- és a fiktív, ám – éppen a megszólítás aktusában – a reprezentáció teréből kiragadott s így jelenvalóvá tett megszólítotthoz való odafordulást feltételezi, 18 azaz egy olyan struktúrát, amely a vezér perszonifikációját vagy reprezentációját egy olyan trópusba fordítja át, amelyben láthatóvá válik az az eredendő aktus, a hangkölcsönzés, a hanggal való felruházás, amely mindenfajta szöveg megszólalásának sajátja. Ebből az is következik, hogy az a „tett”, amely e retorikai konstellációnak a jogi diskurzusba való fordításával előáll, a vezér „idézése” helyett a hozzá fordulás, tehát – akár – a „dicsőítés” paramétereivel rendelkezik, s valójában éppen így áll fel azoknak a differenciáknak a sorozata (idézés–dicsőítés, drámai monológ–óda, reprezentáció–aposztrophé stb.), melynek tengelye mentén kibontakozik az a rendszer, amelyre a vád lehetősége épül. Csakhogy az idézet mindig kiszolgáltatott, s ebben egyszerre a gyengesége és a hatalma is megnyilvánul. „Míg a reprezentációról – ahogy de Man fogalmaz – kimutatható, hogy az aposztrofálás egy formája, eddig ennek fordítottja nem érvényes”, 19 s minthogy a prozopopeia szintén szükségszerűen magában rejti, bárha már nem felismerhetően az aposztrophé konstitutív mozzanatát 20 (a nem-létező megszólítását), világossá válik, hogy a vezér perszonifikációja és megszólítása, idézése és dicsőítése valójában egyazon rendszer realizációi: de Man a prozopopeia fogalmát értelmezve hívja fel a figyelmet arra, hogy „a megszólítás alakzata visszatérő elem a lírai költészetben, egészen odáig, hogy végül aztán az óda általános meghatározójává válik (amelyet viszont paradigmatikusnak tekinthetünk a költészetre általában)”. 21 A hanghoz jutás feltétele, a prozopopeia, tűnjön fel akár az idézés, akár a dicsőítés tropologikus transzformációjában, éppen azt a differenciát törli el, amely a szöveg performatív vetületének azonosítását lehetővé tenné. Innen nézve valóban nem jelent különbséget az, hogy a vers a saját címén, vagy – félreértelmezetten – A Vezérhez formában említődik, hiszen a szöveg megértésének nyelvi feltételrendszere maga törli el a „tett” azonosításának biztosítékait.
Nietzschét parafrazeálva úgy is lehetne tehát fogalmazni, hogy nemcsak a „tettes” és a „tettest” a tettéhez láncoló kapcsolat (az intenció), hanem valóban a „tett” maga is kitalált. 22 Megjegyzendő, hogy itt nem arról van szó, hogy bármely költői szöveg pusztán fikcionalitása okán mentesülne a felelősségre vonás alól, hiszen a tett azonosíthatatlansága éppen a reprezentáció logikájának elégtelenségéből fakad. Ez a felismerés pedig csupán annyiban állítható Szabó Lőrinc felmentésének szolgálatába, amennyiben azt az eldönthetetlenséget, amely elvileg éppen a vádat erősítené (hiszen a reprezentáció képlete sem képes kiiktatni az aposztrophé struktúráját), a vád oldalán is felmutatja, leépítve ezzel azt a diszkurzív keretet, amelyen belül a vád (és persze a védelem is) megfogalmazható volna. A tett azonosítása így csak konvenció vagy döntés eredménye, azaz önkényes művelet eredménye lehet: a vád stratégiájában tehát éppen a jogi processzus diskurzusának – alapvetően tehát nyelvi – határait tárja fel (ez történik minden diskurzussal, amely saját performativitásába ütközik), az erőszaknak arra a kikerülhetetlen momentumára derítenek fényt, amely minden jogrend néma (hiszen fenntartásának logikája felől visszakereshetetlen) alapfeltétele, vagyis az önkényes jogalapító aktusra, amelybe – mint ezt a Walter Benjamin Zur Kritik der Gewalt című írásának újrafelfedezését követő intenzív viták több oldalról is megmutathatták – bele van írva saját ismételhetőségének, azaz fenntartásának parancsa is, olyan feltétel, amelynek – ezt mutatja a Vezér esete is – nyelvi biztosítékai egyáltalán nem tekinthetők adottnak. 23 Az igazság „szolgáltatása” tehát szükségszerűen feltételez egy olyasfajta összekapcsolódást (az „alapítás” performatív és a törvény működésének kognitív rendszere között), amely – mint minden jogrend – csak erőszakosan tartható fenn (mi más tenné szükségessé pl. a rendőrség intézményét?). A felelősség konstrukciójának harmadik említett feltételét, az instanciát éppen ez, az erőszak feltárulkozása a törvénykezés oldalán bizonytalaníthatja el (szem előtt tartva legalábbis azt, hogy maga a jogalapítás etablírozza a felelősséget és az instanciát is, a jog fenntartása viszont éppen önnön feltételeit rejti el). Az, hogy a törvénykezés előtt az önkény khiasztikus formában, úgy jelenik meg, hogy miközben egyfelől működésének tulajdonképpeni feltételeként a „másik”, a törvény előtt álló oldalon teszi láthatóvá performativitás és kogníció konfliktusát, ezt a törést önmagába is visszaírja, nagyon messzire vezető konklúziók levonására teremthet alkalmat, ezt az utat azonban itt nincs mód végigkövetni. Mint azt a Vezér cím félreolvasásának implicit következményei tanúsíthatják, minden szöveg megértése éppen a nyelv eme két dimenziójának különválását (a performatív aktus intencionalizálásának kétes, azaz önkényes természetét) teszi láthatóvá, ami – és éppen ebben tükröződik a szöveg mint cselekvés felelősségre vonhatóságának bonyodalma – felfogható az „eszköz” és a „cél” diszartikulációjaként, amint arra Bettine Menke Benjamin említett szövege kapcsán következtet: ez a „tettet” az olyan aktivitások vagy a – nyelvi, vagy ilyenként modellálható – erőszak olyan esetei sorába állítja, amelyek meghaladják vagy aláássák a cél, azaz a cselekvés értelmének /jelentésének képzetét, de legalábbis közömbösek avval szemben s amelyeket Benjamin a jogrend eltörlésének éppen ezért leghatékonyabb eseteként értelmezett általános proletársztrájk, másutt pedig a dühkitörés példájával illusztrál. 24 Az az önkényes mozzanat, amelyre a Vezér – tematikája okán – különös hangsúllyal reflektál, de amely minden szöveg esetében felfedezhető, azáltal ássa alá a szöveg felelősségének fogalmát, hogy rávilágít az ítélethozatal mechanizmusait szervező erőszakra, s láthatóvá teszi, hogy az ítélet szinte elkerülhetetlenül „megismétli a bűnt, melyet elítél”. 25
A felelősség negyedik feltétele, az alávetettség vagy ellenőrzés biztosítéka nyilvánvalóan azt a kérdést veti fel (s ez a Vezér esetében sem volt másként), hogy mennyiben tekinthető „beszámíthatónak” egy irodalmi szöveg a jog előtt. Az írói „igazoltatások” eljárásainak beszüntetése – a Szabó Lőrinc fölötti ítélethozatalra ezért nem került sor – erre a kérdésre adott válaszként fogható fel, amit a kommunisták állásfoglalása például arra hivatkozva indítványozott, hogy ellentétben a professzorral, aki „nem sebészi minőségében követte el – ha elkövette – a bűncselekményt, az író […] – legtöbb esetben – mint író vétkezett”, esetében ugyanis „az irodalom és a bűncselekmény nemigen választható el egymástól” s így „vétkének elbírálása nemigen történhetik meg írói művének elbírálása nélkül”, ami viszont „nem igazolóbizottsági feladat”. 26 Ez a megfogalmazás tehát éppen a beszámíthatatlanságot, hiszen a jog illetéktelenségét mondja ki, ismét visszaigazolva a személy és a tette között viszony fundamentális bizonytalanságát a Vezér perében: a bűntett irodalmi tett, mint ilyen viszont kicsúszik a jogilag felelősségre vonható tettek köréből, elkövetője maga semmisül meg a jogi diskurzus számára, hiszen az ítélethozatal (elvileg) csakis az írókra tartozna, azaz valójában „kritikai” ítélet lehet csupán, amelynek viszont köztudottan nincs dolga az intencióval (tehát éppen a tett és a tettes közötti viszonnyal), hiszen abból a diskurzusból is kicsúszik a „tettes” maga. Az elmaradt igazolás fennmaradt tervezete egyébként Szabó Lőrinc védekezésének argumentációjával összhangban mentette volna fel az – itt is A vezérhez címen említett – verset, amennyiben az „nem vonatkoztatható egyetlen diktátorra sem”, illetve „nem politikai jellegű, hanem egy lírai jelenség irodalmi feldolgozása”, 27 mely utóbbi kijelentés – szem előtt tartva az aposztrophé, a perszonifikáció és a prozopopeia problematikáját – különösen pontos megállapításnak nevezhető, amely egyébként – mint látható volt – majdhogynem a vádra magára is érvényes volna.
Az – íróival ellentétben végrehajtott – újságírói igazolás határozatának szövege szintén arra hivatkozik, hogy a vers későbbi változatában sem aktualizálható (nem érthető Hitlerre), nem is tekinthető dicsőítésnek, nem dicsőítése még „a diktátori fogalomnak” sem, „sokkal inkább kiemelése annak a nagy felelősségnek, amely a diktátort terheli”. 28 Természetesen ez az érv éppolyan sérülékeny, mint az ellenkezője lett volna, ami megint csak a jogi diskurzus illetéktelenségére utalhat, pontosabban fogalmazva – hiszen a helyzet nem ilyen egyszerű – arra az egymás feltételeit kölcsönösen feltáró és leromboló viszonyra, amely a szövegek hozzáférhetősége és jogi/ irodalmi felelősségre vonásának aktusa között létesül. Nem nevezhető véletlennek tehát, hogy a „vád” oly módon igyekezett jogilag szilárdabb, pontosabban ellenőrizhető alapokra helyezni a versszöveg referencializálásának műveletét, hogy az aktualizáció lehetőségére összpontosítva 29 olyan diszkurzív feltételrendszert helyezett rá (a valós személy valós dicsőítésének kommunikatív szituációját), amelyben a lírai hang meghatározhatatlanságát a referenciális azonosításokra épülő konvenció helyettesíti, s így – az antropomorfizmus egy változataként – elfedi a hang létrejöttének retorikai feltételeit. Ennek a stratégiának nyilván célszerű volt Szabó Lőrinc ugyancsak perbe fogott riportjaira, azaz egy referenciális konvencióit tekintve szilárdabb műfajra is figyelnie, 30 amelyek esetleg láthatóvá tehetik azokat az aktualizációs mintákat, amelyek a versben nem vitathatatlanul azonosíthatók, de legalábbis nem vonhatók egyértelműen felelősségre.
Bár Szabó Lőrinc védekezése szerint a versben megszólaló vezér fiktív karakterét avval biztosította, hogy alakját különböző történelmi személyekre vonatkozó utalásokból formálta meg (Nagy Sándort, Julius Caesart, Napóleont, Lenint és Horthyt említi – Mussolinit vagy Hitlert persze nem), 31 1945-ös Naplójában Hitler bukásának „drámájáról” szintén Napóleonra asszociál, 32 valamint – miként arra Rába György felhívta a figyelmet 33 – Hitler egy nevezetes beszédéről írott elhíresült riportjaiban több ponton is visszaköszönnek a Vezér meghatározó kompozicionális sajátosságai, elsősorban a népével, illetve fegyvereivel mintegy testben is egyesülő diktátor materiális expanziójának képei („mintha valahogy a maga testében foglalná össze a birodalmat és nyolcvanmilliós népe jövőjét”, „a két Himnusz mennydörgésében igazán félelmes, elszánt és amellett meghitt egységbe olvad egyén és nép, vezér s vezetett”, „tengerentúlig sugározza az energiáját és óriási, tényleges csatákat vív és nyer meg a maga és népe igazáért pusztán azzal, hogy beszél”), 34 s ez az összefüggés még akkor is megnyitja az aktualizáció lehetőségét, ha – s ez sem jelentéstelen – az idézett szövegben a riporter elsősorban „formai érdeklődéséről” beszél („tulajdonképpen alig hallottam a nagy beszédet. Igaz, hogy nem is a tartalmi értesülés volt a legfőbb célom. […] ezért aztán a természetes kíváncsiságot, amelyet a nagy titok feltárulása iránt éreztem, feláldoztam az ép olyan erős formai érdeklődésnek […]. Én elsősorban néztem Hitlert.”), 35 ahogyan önértelmezése szerint a Vezér is „a lelki mechanizmus mozgásának rajzát” adja (figyelemreméltó, hogy még a vizuális kód is ismétlődik), „a forradalom irányáról, tartalmáról szó sem esik benne”. 36 Köztudott az is (bár ezt a kötetbeli megjelenéseket előnyben részesítő szövegkiadói praxis némiképp elfedte azzal, hogy a költemény első változata az életműkiadásokban nem szerepel), hogy a Vezér második változata az átírásokkal szintén helyet nyit a politikai aktualizációnak (elsősorban nyilván a Jehova-utalással), vagyis megállapítható, hogy a vers aktualizálhatóságának lehetőségére Szabó Lőrinc maga mutatott példát (egy helyen általában költői „jóslatként” értelmezi a verset, 37 amelyet – miként azt a Nyugatban megjelent George-nekrológja is alátámaszthatja38 – a konkrét történelmi aktualitást meghaladó érvénye tüntet ki).
Az ilyen aktualizáció (pl. Szigeti József hírhedett értelmezése, amely az 1928-as változatot Mussolinire, az 1938-asat Hitlerre érti) 38 tehát kétségkívül olyan művelet, amely – több-kevesebb erőszakkal – elvégezhető a szöveggel, amennyiben az a nyilvánosság előtt vállalandó megnyilatkozás pragmatikai keretei közé kényszerül, ami visszaidézheti a „drámai monológ” műfaji problémáit. Eliot meghatározása értelmében a költői maszk volt a közönséghez fordulás feltétele, és Szigeti például – Illyéssel vitázva – éppen arra hivatkozott, 39 hogy a líra esetében – ellentétben a drámával – nem áll rendelkezésre olyan eszköz az önleleplezésre (tehát a beszélő és a szöveg közötti differencia jelzésére), mint a „külső szituáció”, leszámítva a szatirikus ábrázoláshoz hasonló modális effektusokat, amire Szigeti Petőfitől idéz példát (egyébként ilyen nyom éppenséggel a Vezérben is található, legalábbis az első változatban: „eszközeim, mint a bűn és a terror / amit különben néha eltakarni / néha fölfedni célszerű. […]”), a felelősség így helyreállított konstrukciója ugyanakkor még mindig igénybe kell, hogy vegye a „maszkot” felöltő én és a versért felelős, a verssel cselekvő én (a személy) azonosításának műveletét, vagyis – ismét – egy olyan diszkurzív rátét teljesítményét, amely elfedi a hang konstitúciójának textuális feltételezettségét, akárcsak a tematikus vagy politikai aktualizáció esetében. Még egyszer tehát: az az aktualizáció, amely a verset állásfoglalássá, kommentárrá vagy jóslattá avatja, elvégezhető (mint ahogyan maga Szabó Lőrinc önértelmezésében sem lehet kizárni ezt), ez a lehetőség ugyanakkor éppen azt a fundamentális különbséget teheti láthatóvá, amely egy szöveg mint cselekvés és egy szöveggel való cselekvés felelősségstruktúrája között fennáll: egy szöveggel való cselekvés (legyen az kanonikus vagy cenzurális, bármilyen recepciós aktus vagy bármilyen olvasat) mindig beleíródik a felelősség valamilyen struktúrájába (függetlenül attól, hogy ez a cselekvés termel-e újabb szöveget vagy sem), a szöveg mint cselekedet, mint tett azonban éppen az ilyen struktúrák konvencionális, azaz önkényes eredetére világít rá és forgatja fel azokat. Ez a tett (bár az eddigi megfontolások alapján félrevezető volna így nevezni) a tett és a tettes, a megjelenítés és a cselekvés, az eszköz és a cél közötti megkülönböztetés vagy kapcsolat lehetetlenné tételével, sőt önnön performatív értékének elbizonytalanításával radikálisan felszámolja a jogi hozzáférés kereteit s éppen ez az, ami a Vezér tematikus síkjának egyik legfontosabb elemét is megmagyarázza.
Mindebből ugyanis arra lehetne következtetni, hogy a szövegeknek mint cselekedeteknek a felelősségre vonása felmérhetetlenül problematikusnak tűnik, a Vezér esetének vannak azonban ennél jóval specifikusabb tanulságai is. Szembetűnő lehet ugyanis, hogy a vers szövege – a fenti megfontolások ellenére – nem tesz teljes mértékben lehetővé egy olyan olvasatot, mely szerint az erőszak a Vezérben teljesen cél nélküli működésként, intenzitásként jelenik meg. A vezér alakjának-tudatának kiterjedését jelző formulák (ezer vagy millió kéz, szem, száj, szív, az önmagától elbúcsúzó tudat, az „óriás keretté” táguló vagy megszűnő test) ugyanis egy olyan diszkurzív réteggel kapcsolódnak össze a versben, amely az ént meglehetős fogalmi eltökéltséggel szituálja, éppen a „cél” kontextusában: „A cél: én vagyok, a cél: én magam / és valami, amit magam sem értek, / mert úgy használ föl engem is, miként / én a többit, de amíg ösztönöm / és a szerencse meg nem csal, e cél is / előre birtokom. […]”. 40 Ezek a sorok egy sajátos ellentmondást tárnak fel, amennyiben az én és a cél összetartozását, átmeneti kettéválasztásukat követve (egyfelől az én, másfelől a „valami, amit magam sem értek”, amit Szigeti a „monopoltőke” fogalmában fejt meg), 41 a szöveg a birtoklás („e cél is előre birtokom”) képzetében ismétli meg. Én és cél összekapcsolásának ezen kettőssége a Szabó Lőrinc-recepció hagyománya szerint annak az énfelnagyító vagy „egoista” személyiségfelfogásnak a keretei között oldható fel, amelynek a Te meg a világban találhatók a legismertebb megnyilvánulásai (elsősorban a Semmiért Egészen) és amelyet Kabdebó a Stirner-hatás számbavételével pontosított. Az én olyan keretként jelenik itt meg (figyelemreméltó, hogy az 1938-as változat ezt már nem, vagy nem így ismétli meg), amely önmagát és önmagának „valamivé” válását egyesíti, azaz a reflexív tudatot egy közelebbről nem meghatározott, keletkezőben lévő mozgással, egyfajta Werdennel kapcsolja össze. Nem kerülheti el a figyelmet az sem, hogy a Vezér első változata az én önmagába zártságának vagy önmagába börtönzöttségének Szabó Lőrinc költészetében oly gyakori képzetét a „méltó ellenfelem s fegyvertársam” aligha véletlen kétértelműségével megjelenített „igazság” allegóriájában helyezi el („[…] testtelen ideája / legyőzve is rámkényszeríti páncél / jelszavát és bírói köntösét.”), a Te meg a világ számos verséhez hasonlóan egymásba oldva a rabság és a hatalom pozícióit, amelyek a kényszerűség mozzanatában is összekapcsolódnak. Az én expanziója itt talán nem is annyira a szükségszerű önzés képletére épülő személyiségfelfogást alapozza meg (ezt az értelmezési lehetőséget inkább az 1938-as változat helyezi előtérbe az „idegen önzés” fogalmával), hanem sokkal inkább az igazság olyan fogalma elleni lázadást, amely az önmagát reflexíve birtokló (tehát – többek közt – felelősségre vonható) én feltételére épül és ezzel eleve azt a jogrendet (s azt az olvasást) hívja ki, amely szükségszerűen ítélkezni kényszerül felette.
Az én ezen fogalmának provokációja (amely sokkal erőteljesebb az első, mint a második változatban) természetesen a ítélkezés olyan feltételeire is kiterjed, mint a bűntudat vagy a lelkiismeret, hiszen egy olyan szubjektumképletnek nyit teret (s ebben értelmeződhet át az én expanziójának szcenikája), amely az ént az én esszencialitásának folytonos megtagadásaként képes csak definiálni („ […] én magam / és valami, amit magam sem értek,”), valóban a Werden mint keletkezés dinamikájával felcserélve az én mint meghatározott kiterjedés képzetét. Az a fogalom, amely – a perszonifikáció vagy a felelősség problematikájában – végig a Vezér megvagy elítélésének centrumában állt, éppen az én ezen, destabilizált alakzata, amely – kompozicionális elvként – meglepő pontossággal prefigurálja az erkölcsi ítéletalkotás lehetőségének /lehetetlenségének feltételeit, amelyeket az elemzés az eddigiek során igyekezett nyomon követni. Belátható ugyanakkor, hogy az „akarat” (poétikai összefüggéseiben Kabdebó által kidolgozott) 42 princípiumának olyan megközelítése tárul fel, amely ebbe a fogalomba is beírja az én deszubsztancializálásának mintázatát. A diktátor erőszakos gesztusrendszere ugyanis végig magán viseli a bizonytalanság, a történések irányíthatatlanságának perspektíváját: ez jelentkezik az erőt adó instanciákhoz és a „szerencséhez” intézett segélykérésekben, 43 amely a későbbi változatban aposztrophék sorozatának formáit ölti („[…] Legnagyobb alázat, / te, legnagyobb hit, segíts meg! Segíts / te is, szerencse! […]”), illetve a nagy támadást bejelentő, emlékezetes verszárlatot bevezető „Én sejtem” (illetve „én is csak sejtem”) fordulatban, amely ráadásul – a szó poliszémiáját feltáró alternatív grammatikai tagolhatóságát észrevéve – az én önmagába zártságának és önmeghaladásának dialektikáját éppen abban a kifejezésben ismétli meg, amely – az első változatban – a diktátor testi kiterjedését egy meglehetősen biológiai szinten is felmutatta (a mondat szintaktikai tagolása a sejtjeit birtokló, azokból felépülő én és az önmagának puszta alkotóelemként értett én jelentéseit ütköztetheti). Ez a dialektika – tematikus szinten – a formaalkotó diktátor és az önmagukat formába kényszerítő alávetettek nietzschei ellentétére utalhat. 44
Az „önzés” vádjára válaszoló – és nyilvánvalóan itt is Nietzsche morálkritikáját visszhangzó – visszakérdezés („[…] Mit akar / itt a jámbor, a jónak és a rossznak / prédikátora? […]”), amely az „akaratot” az igazság oldalához rendeli, szintén az „akarat” elvének felülvizsgálatára szólít. Ez a revízió természetesen Nietzschéhez vezet, akinek hatásával Szabó Lőrinc esetében mindig számolni kell és aki a Werden fogalmát úgy magyarázza a „morál” kritikájának kontextusában, amelyet a jelen értelmezésben nyomon követett problematika szükségszerűen iderendel, hogy az, mint cél és rögzített létforma nélküli „keletkezés”, éppen ott veszti el – figyelemreméltóan jogi kifejezéssel – „ártatlanságát” (Unschuld des Werdens), ahol a „valamilyenként való lét” formájában az akaratra, a szándékra és a felelősségre vezetődik vissza, s ennyiben éppen az „akarat” testesíti meg – a büntetés, a jogi-morális ítélkezés előfeltételeként – a bűn/tartozás (Schuld) lehetőségét: a Werden ártatlansága – akárcsak az igazság „bírói köntösébe” kényszerített vezéré – akkor vész el, amikor beleíródik az igazság fogalma mentén vezérelt morális és intencionális struktúrába, s ez a tudattal és akarattal rendelkező szubjektivitás létrejöttén keresztül következik be. 45 A Werden függetlensége az akarattól tehát az önnön lényegét megtagadó énnek az „igazság” morális fogalmával biztosított, (ön)tudattal rendelkező, felelősségre vonható szubjektivitástól való elszakadása, és így megint az „eszköz” (a Werdenben megnyilvánuló erő) és a feltételezett cél (az én) széttagolódása számára képez mintát, ami a Vezérben megnyilvánuló erőszakot az igazság és éppen az „akarat” fogalmai által szükségessé tett morális-jogi rendbe beírt szubjektivitás ellen irányítja, amint azt legtisztábban az „igazság” paradox allegorikus perszonifikációja („[…] testtelen ideája / legyőzve is rámkényszeríti páncél / jelszavát és bírói köntösét.”) jelezheti.
Az én extenziójának képlete (leválása az „igazságba” börtönzött tudatról) tehát lényegében éppen egy olyan mozgásnak az allegóriája lehet, amelyet Deleuze intenzitásnak nevezett 46 s amelynek gyökerei Nietzsche szubjektumtól és tudattól elválasztott cselekvésfogalmához nyúlnak vissza. A Vezér első változatában – olyan szövegben tehát, amely tagadhatatlanul az erőszak motívumaiból építkezik – implikált szubjektumkritika egy sajátos khiasztikus viszonyt tár fel a törvény ellen lázadó és a törvény viszonyában, amennyiben a lázadó én „önzése” önnön „keletkezésének” ártatlanságával (hiszen tudattól való megfosztottságával), az igazság törvénye (a törvény igazsága) pedig az én megszemélyesített börtönével esik egybe. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az ezt a felismerést kibontakoztató olvasat játékterét nagy mértékben csökkentheti a későbbi változat kanonizálódása, jól megfigyelhető ugyanis, hogy – a közvetlenebb aktualizáció minden fenyegetése ellenére – a szubjektumkritika szempontjából ez a variáns jóval kevésbé veszélyes: az a „valami”, ami a célként szituált én ismeretlen, új dimenzióját nevezi meg, itt az eredmény, a termék hasonlataiban állítja helyre a lázadás és annak célja közötti kapcsolatot („[…] ahogy a vetésben / az aratás, ahogy bennem a nép:”), a jó és rossz jámbor prédikátorát (a törvény vagy az igazság első perszonifikációját) a szembenálló önzések ideológiája helyettesíti (amint azt a szöveg ki is mondja: „szörnyetegnek lát az idegen önzés: / zümmög a vak ideológia!”), az igazság pedig itt már csupán fegyvertárs, megszűnik „méltó ellenfél” lenni („A nagyobb jog, a még nagyobb igazság, / a természet ereje söpri el / az ellenséges torlaszokat […]”). 47
Az átirat ezzel az első változat olyan, ideologizáló (és pontosan ezért kevésbé radikális) olvasatát nyújtja, amely éppen az én alakzatát homogenizálja. Így persze magára az átírás aktusára is rátelepedik az aktualizáció árnyéka, amelyet Szabó Lőrinc ön-átírásainak jellegzetes stratégiái, például az eredeti múltba utalása az időviszonyok átalakításával („Két kezem van és csak egy életem. – / lesz millió, hogy egy buta revolver / ki ne irtson! […]” – „Csak két kezem volt, csak egy életem… / S lett millió! – mondom ma. […]”, „Most elbúcsúzom magamtól” – „Elbúcsúztam magamtól”), illetve az új változat hangsúlyozott visszadatálása paradox módon éppen hogy alátámasztanak, hiszen így az új szövegnek teljesen az eredeti variáns helyettesítéseként kellene funkcionálnia. A két változat viszonyának problémája azonban – mint látható – elsődlegesen nem politikai, hanem – a szövegekben implikált szubjektumfelfogás kérdésében – poétikai, ám – s ezt talán éppen a Vezér későbbi vád alá helyezésének, aktualizálásának, félreolvasásának vagy ideologikus felhasználásának perspektívái tették felismerhetővé (melyek közé akár a Vezér második változata is besorolható) – ugyanilyen mértékben a jog, illetve az igazságosság irodalmi dimenzióját is érinti.
A cél nélküli erőszakként, azaz a jog vagy a törvény, az igazság szisztémájának eltörléseként, tehát – döntő különbségtétellel élve – nem leváltásaként, vagyis nem új törvényhozatalként inszcenírozott szubjektumkritika a vers első változatában mintegy magyarázattal szolgálhat arra, hogy a kilencvenes évek rekanonizációs folyamataiban megújult Szabó Lőrinc-recepció, amely éppen a szubjektivitás nem-morális struktúráinak nyomába eredve kezdeményezte Szabó Lőrinc újraolvasását, miért ütközött bele éppen a Szabó Lőrinc-kánonból szinte kicenzúrázott, azt létében leginkább fenyegető szövegbe. Az, hogy a Vezér, illetve a Vezér fogadtatástörténetének jogi rétege a szubjektivitás új alakzatát éppen a törvény, az igazság vagy a morál jogi konstrukcióinak fundamentálisan erőszakos, vagy önkényes természetén keresztül teszi láthatóvá, egyben továbbárnyalhatja annak a későmodern poétikai kánonnak a megértését, amely a magyar irodalomban a húszas–harmincas évek fordulóján, Nyugat-Európában feltehetőleg már a tízes években bontakozik ki és amelynek szembetűnően hangsúlyos tematikus és nyelvi rétege éppen a joggal és a törvény fogalmával áll szoros összefüggésben, például Szabó Lőrinc (csak a legismertebb példákat említve: Semmiért Egészen, Csillagok közt) vagy József Attila költészetében, ahol a jogi-erkölcsi tematika és szókincs, illetve az ítéletmondás nyelvi aktusának jelentőségére Németh G. Béla mérvadó tanulmánya hívta fel a figyelmet. 48 Ez a sajátosság a törvény vagy az igazság hozzáférhetőségét – persze rendkívül eltérő módokon – feltehetőleg nem csupán a metafizikai kiszolgáltatottság recepciós alakzatában, hanem – a Vezér kapcsán megfogalmazott belátások alapján – a törvény vagy a jog szerkezetének munkálkodó feszültség, a jog önkényes alapjainak elrejtettsége, az alapító (performatív) aktus és a fenntartott működés, vagy akár Werden és Sein konfliktusa mentén nyelv és szubjektumfelfogásbeli konklúzióiban is felderíthetővé teszi, miként arra Jacques Derrida Kafka-értelmezéseiben nyújtott egy lehetséges mintát. 49
Itt csak jelezni van mód annak lehetőségét, hogy ez a felismerés akár a Szabó Lőrinc-költészet legközkeletűbb recepciós kihívásához, az „egoizmus” problémájához való hozzáférés formáit is módosíthatja, szubjektum és törvénykezés viszonyát tekintve például a Csillagok közt („Törvényszék? Én is az vagyok!”) újraolvasásával és – ami talán a legnagyobb feladat lehet – a Semmiért Egészen „egoista” retorikájának elemzésével. A nevezetes zárlaton („és én majd elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.”) túl ez a vers számos mozzanatában kapcsolódik jog és erőszak viszonyának itt felvetett kérdéseihez (a törvényen kívüliség vagy a „bonthatatlan börtön” képzetei mellett például „a magam törvénye” kifejezés többértelműségében vagy a vers megszólítottjának „akarattalansága” és beszélőjének „akarata” közötti viszony sémájában). A vers legalapvetőbb (és a befogadás legtágabb dimenzióit tekintve az olvasást elsődlegesen meghatározó) recepciós döntéskényszere, amely a „megbocsátás” morális, jogi vagy más módon tematikus megítélésére vonatkozik s amely nyilvánvalóan a vers szűnni nem akaró provokativitását generálja, éppen a Vezér körüli bonyodalmak kontextusában tér vissza nagyon hasonló formában. Illyés és Szigeti vitájában is ezen a ponton a legélesebb a pozíciók különbözősége: a felmentés vagy megbocsátás Szabó Lőrinc-i fogalmát (amelyhez a „különbéke” képzete is csatlakozna) Szigeti olyasfajta illúzióként értelmezi, amely az „izolált én” „antihumanisztikus” ideológiájának feltétele és következménye is egyben 50 (s ez – a szubjektumproblematikát, illetve az „emberi” konstrukciójának latens szubverzióját tekintve a Vezérben – sokkal pontosabb olvasatnak látszik annál, mint amilyennek az őt szervező ideológia gondolhatta), Illyés – feltűnő gyakorisággal jogi fordulatokkal élő – „védőbeszéde” pedig konkrétabban a Tücsökzenében, általánosabban az önmagát nyilvánosan „elevenen boncoló” költő attitűdjében véli meglátni a megbocsátás lehetőségét. 51 Nem utolsósorban Szabó Lőrinc „védőbeszédében” is előkerül a vádlott által „elvégzett” megbocsátás fogalma, például az írói igazolóbizottság előtt tartott beszéd zárlatában (ahol nem felmentő ítéletet kér a bizottságtól, hanem – jövőbeli és múltbeli munkáira hivatkozva – azt, hogy „adják vissza a tollamat”, amivel egyben a vád oldalára tolja át az erőszak megnyilvánulását, hiszen ez a kérés nyilvánvalóan csak olyanoknak szólhat, akik azt a tollat előzőleg elvették), 52 különösen erőteljesen pedig Újságírói védőbeszédében, egyrészt azon a ponton, ahol azokra a vitákra hivatkozik, „amelyeket másokkal, legtöbbnyire pedig saját magammal folytattam”, másrészt pedig abban az óhajban, amely közvetlenül a Semmiért Egészen zárlatát idézheti fel („Azt szeretném, hogy bízzák a lelkiismeretemre a dolgaimat, én mindent megcsinálok, megoldok, magamtól, a legbecsületesebben, a legigazságosabban.)” és amelyet rögtön ezután a személyes érintettség és a személytelenség perspektívájának Szabó Lőrincnél oly gyakori egymásba csúszása követ („Mialatt jobban, személyesebben gyötrődöm, mint akárki, mialatt összetörök, olyan személytelennek érzem magamat, mintha az egész ügyben nem rólam volna szó”). 53
Talán különösebb magyarázat nélkül is belátható, hogy – dacára a védőbeszédben megnyilvánuló, félrevezető „lelkiismeret”-retorikának, amely valójában a lelkiismeretnek a hétköznapitól nagyon eltérő fogalmát rejti, hiszen láthatólag nincs összefüggésben például a bűntudattal – ezek a passzusok a törvényhez, az igazsághoz való viszony nagyon hasonló konstellációját tartalmazzák, mint amire a Vezér nyújtott példát. Ennek értelmében a vádlott talán éppen azért kerül, paradox módon, illetékesebb pozícióba, mint a bírói hatalom, mert ez mint a jog fenntartásának intézménye, szétszálazhatatlanul összefonódott a jog alapításának erőszakos aktusával (amely pl. az „igazságnak” a „személy” fölötti hatalmát létrehozta), s mint ilyen maga írja elő a „megbocsátás” vagy a felmentés azon feltételeit (pl. a „felelősség” bonyolult intencionális struktúráját), amelyek mentén igazságot adományozni hatalmában áll. Nem áll viszont hatalmában, a szó mélyebb értelmében, megbocsátani vagy kegyelmezni, hiszen ez – mint valóban performatív aktus – a bűn/tartozás és a büntetés/törlesztés csereforgalmának konvencionális alapját leplezné le, megfosztva azt minden hatalmától, márpedig – mint arra ismét a morál nietzschei genealógiája figyelmeztethet – a jogszerűség vagy igazságosság (Gerechtigkeit) sajátos felfüggesztése, a kegyelem, a büntetlenül hagyás képessége a legerősebb előjoga, amely egyszersmind túl van minden jogon. 54 A szubjektum és az igazság fogalmainak Szabó Lőrinc-i kritikája mindenesetre – az „erő” és az „erőszak”, illetve az erőszak kritikája bonyolult összefüggései mentén – olyan újra-értelmezés szükségességére világíthat rá, amely a törvényen kívüli megbocsátás fogalmának szigorúan szószerinti olvasatából kell, hogy kiinduljon. A Vezér jogi esetében olyan, a Szabó Lőrinc-értelmezés kánonját meghatározó és – mind poétikai, mind politikai értelemben – a mai napig erőteljesen ható problematika lép elő, amely – szintén mind poétikai, mind politikai értelemben – egy olyan munka kezdetét jelölheti (pl. az individualitás nem-esszenciális vagy a felelősség nem-transzcendens fogalmaival való szembesülésben), 55 amely hozzájárulhat a valóban igazságos történeti megértés 56 lehetőségeinek feltárásához.