Magyarázat

Ćurković-Major Franciska
Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásai
Második kelet-adriai út
(Részlet) 1

Az Éjszaka a vonaton szinte indító versként kínálja magát. A vers hangulatát tekintve nem valószínű, hogy az utazás végén keletkezett, inkább az utazás elején. Maga a költői magyarázat is utalhat erre: „Az idegenszerű éjszakai tájak kedves és rémisztő képeibe, mint állandó belső borzalom folyton beledidergett a háborús félelem és az aggodalom a gyerekért.” 2 A háborús félelem talán azért lehet jelen, mert a szerkesztőségben és a kávéházi társaságokban nap mint nap hallott nyugtalanító hírek még túl közeliek, túlságosan aktuálisak. Az utazás végén már kevésbé valószínű, hogy előrevetítenék nyugtalanító hatásukat. A gyermekért érzett aggodalom pedig valószínűleg az utazással kapcsolatos gondokkal magyarázható. Végül a végletesen pesszimisztikus hangnem inkább illik egy fáradt, nyaralni induló, mint egy nyaralástól fáradt emberhez.
Az első és a harmadik verssor négy és fél jambusból, a második és negyedik négy jambusból áll, félrímmel. A soronként váltakozó szótagszámok és a rímek is a vonat kerekeinek csattogását adják vissza. A vers több szabálytalan hosszúságú egységre tagolható. Az első egység három részből áll, amelyik mindegyike tulajdonképpen egy-egy mondat, amelyeket a nemcsak az egyik sorból a másikba, hanem az egyik versszakból a másikba áthajló enjambementek is összefognak. Az első rész négy versszakon át tart, a vers kezdetén az apa tekintetét az alvó kisfiúról, majd az üres fülkéből az éjszakai táj felé fordítja. A Karsztot, a kis horvátországi falvakat a nyári hold hideg ezüstje világítja meg. A robogó vonatból kinézve a vers az erdők, az itt-ott felbukkanó magányos fák dinamikus képeit közvetíti felé. Már a vers kezdete is elég komor, a táj nyugalmát csak a vonat robogása veri föl. Talán ez idézi elő, hogy a zakatolás kiváltja a táj reagálását. Először a csúcsokról lerohanó fák sorfala csattog vészjóslóan, majd a fenyőfák, mintha szuronyok lennének, szurkálják az eget. Fenyegetnek, de nem támadnak. A kép ilyen érzékelésének talán épp a háborús félelem a kiváltó oka. A következő, ugyancsak négy strófából álló részben a még mindig ébren őrködő apa hangulata talán a fáradtság miatt mindinkább rémületté változik át, így az imént még komor táj vaddá, sőt mindinkább ellenségessé, agresszívvá válik. Az előbbi fenyegető képek itt már az utasok életét veszélyeztető támadásba csapnak át, a vonat mintha valamilyen szörnyű, pokolbeli kínokat sejtető vidéken át robogna. A harmadik rész némivel hosszabb, öt versszakból áll, de ugyancsak egy mondatból. Itt már nemcsak az egyénről van szó, hanem a vonat utasaiként az emberiségről, sőt az egész világmindenségről, így a kép kozmikussá válik. Mindannyian vak erőknek vannak kiszolgáltatva, s ez a kiszolgáltatottság mintha nem is csak fizikai megsemmisüléssel fenyegetne. Vajon ilyen körülmények között az ember ösztönösen vállalja a felelősséget embertársai iránt, mert úgy érzi, ő a mindenség öntudatának őrzője, vagy csak – ösztönösen, görcsösen ragaszkodva ahhoz a lehetőséghez, hogy megteszi a tőle telhetőt – virraszt, mert maga az ébrenlét jelenti a menekvést a megsemmisüléstől? Ezzel a gondolattal folytatódik a vers utolsó, hét strófára terjedő egysége. A befejezés a versindító szituációhoz tér vissza, a padon alvó, semmiről sem tudó gyerek képéhez. Talán érdemes egy gondolat erejéig elidőzni a versnél a vonat kapcsán. Már az Abbázia című fejezetben az angol hadihajó meglátogatásának említésekor is utaltam arra, hogy Szabó Lőrinc kora gyermekkorától csodálta a gépeket. Apja mozdonya bivalyhoz hasonlítható, a svájci repülőutazás gépe ennél is csodálatosabb: szárnyas bivalyként röpít bennünket érdekes, sosem látott, egzotikus tájakon át, és úgy érezzük a szabadság korlátlanságába részesülünk. Itt-ott eljut az ember tudatáig a veszély, sőt a halál lehetősége is, de az újdonság varázsa hamar elfeledteti velünk. A vágyat, hogy a magasságból annál is tovább, a csillagok közé, a világmindenségbe jussunk, csak a mindennapok fásultsága semmisítheti meg, és csak ennek következményeként válik bennünk igazán bizonyossá saját létünk végessége. Az Éjszaka a vonaton mozdonya által nem a szabadság felé juthatunk el, hanem a vak végzet felé rohan velünk. Ebben a versben nem a technika vívmánya szolgál bennünket, hanem mi vagyunk neki kiszolgáltatva. Ami azonban mindkét versben közös gondolat, az az elmúlásé. Az Éjszaka a vonaton utazójára épp úgy, mint a kertjének teraszán a repülőgépet csodáló emberre a „szárnyrakelt lélek” ellenére „az örök éjszaka vár.”
Az Éjszaka a vonaton a kelet-adriai úthoz kapcsolódik ugyan, de ezt inkább csak keletkezésének körülményeiről mondhatjuk el. A Tücsökzene 316. számú verséről, a Karszt, éjfél költői magyarázata is azt erősíti meg, hogy: „Emlékvers arról a dalmáciai utazásomról, amelyet Lócival tettem [...]. Itt jelentkezik először a II. világháború.” 3 A későbbi, Karszt, éjfél című költeményben a kelet-adriai utazásra csak az első másfél sor utal, a benyomások és félelmek ábrázolása azonban itt is legalább annyira erőteljes, mint az első változatban, ugyanakkor a ciklus versformája miatt lényegesen tömörebb. S ha az Éjszaka a vonaton hátterében a háborútól való félelem rejtőzött, a Karszt, éjfélben a háborút megtapasztalt borzalmak tömör, a minimális eszközökkel való kifejezése.