Vers és valóság
Ezt a verset egy körülbelül 40 nyomtatott oldalas kínai buddhista meséből szedtem ki. A költemény a mesének csak egy része.
1 Az egész szerintem szintén nagyon érdekes, de vallásbölcseletileg zagyva szimbólumok sorozata. Valószínűnek tartom, hogy Szun Vu-kung, a Majomkirály az emberi szívet, érzésvilágot jelképezi. Hogy az egész mesének mi a menete, arra képtelenség kitérni; nekem az őrület tetszett benne és a nagy Buddha-szimbólum a végén, és az egésznek a tanulsága. Egyáltalán nagyon szerettem a meséket; a Märchen der Weltliteraturnak talán 48 kötetét megszereztem lassankint,
2 és sok mindent szerettem volna feldolgozni. Angol gyűjteményeim is vannak, sokkal kevesebb. Szun Vu-kung történetéről egy kozmikus határokat ölelő színdarabot vagy filmet szerettem volna valamikor írni. Németh Antal biztatott rá 42 körül. A kérdés az, mondtam neki, hogy színpadra tudnál-e vinni egy olyan jelenetet, amelyben valaki egyetlen bukfenccel 18 ezer mérföldet repül? Gondolkodott, aztán komolyan azt mondta: Meg fogom csinálni. Tetszett a bátorsága, önbizalma. A darabot sohasem írtam meg, bele sem kezdtem. Mint egyéb keleti verseimnél, ilyen Szun Vu-kung-vers sincsen: a költeményt én csináltam próza alapján és képzeletből. Sokkal később, mikor kínai színészek az Erkel Színházban bemutatkoztak, óriási örömömre egy többnapos klasszikus színdarabjuknak is bemutatták egy negyedórás (és számunkra úgyszólván érthetetlen) részletét: ráismertem, hogy ez a Szun Vu-kung-mesén alapszik – a halhatatlanság barackjait lopja el a Majomkirály, aztán meg kopogó botokkal majomhadserege élén az égiek seregével verekszik, és győz…
A demokrácia alatt azt vettem észre, hogy a szélsőbaloldali materialista forradalomra is illik az én versem, csak éppen azt kívánja, hogy az egész finomodjék le, nemesedjék.
Jegyzetek
1
Vu Cseng-en (1500?–1582?) Nyugati utazás című regénye örökítette meg Szun Vu-kung történetét. A regény részben megtörtént eseményt dolgoz fel: a kínai buddhizmus nagy alakja Hszüan-cang arra az elhatározásra jut, hogy elmegy a buddhizmus bölcsőjébe Indiába, eredetiben tanulmányozni a szent iratokat. Alakjához, utazásához kapcsolódó történetek kezdetben szájhagyomány útján terjedtek, s később fokozatosan mesefüzérré álltak össze. A történet első nyomtatásban megjelent változata a XVI. századból ismert, s ebben a szerzetes mellett megjelent a majomkirály alakja is. A költemény jórészt a regény 7. fejezetének történéseit dolgozza fel. Csongor Barnabás fordításában és szögletes zárójelbe tett jegyzeteivel:
„A hetedik fejezet
amelyben
menny szörnyű kemencéjéből a Nagy Szent megmenekül,
ám utána örökre a Vuhszing-hegy alá kerül
Gazdagságod, rangod, neved
Előző élted szabja meg,
Meg ne csalódjék hát szíved másokért.
Igaz fény tölti lelkedet,
Jó gyümölcse lakja benső rejtekét.
Minden gaz merényletért megfizet a magas ég,
S ha nem e pillanatban, hát csak várd ki idejét.
Istent kérdezel a végső okért?
A baj, nagy csapás már rád támadt, elért,
Mivel szíved nagyra néz, végtelenbe tör, merész,
Nem ismer törvényt, rendet, ezért ér csak el, ezért.
Elfogta hát a Nagy Szentet a mennyei katonaság; hurcolták is megkötözve a démonnyakazó teraszra. Ott aztán kikötötték a démonokat hódoltató oszlophoz s nekiestek: karddal kaszabolták, bárddal hasogatták, lándzsávaldöfölték, pallossal vagdalták – de még egy karcolást se tudtak ejteni rajta. Elészólította ekkor a Déli Serpenyő Csillag [az Északi Serpenyő Csillag, azaz a Göncölszekér déli megfelelője] a tűzi hivatal istenkéit; nagy tüzet raktak azok, tűzzel égették, de meg nem égethették. Eléparancsolta akkor a mennydörgési hivatal istenkéit; mennykővel verették, szikrájával szegelték – de egy szőre szálát meg nem görbíthették. Szaladt is a Nagyerejű Démonfejedelem a Jáde Császárhoz a többivel együtt, s jelentette nagy alázatossággal:
– Tízezer évig élj, ó, felség! Eme Nagy Szent nem tudni honnan, de kitanulta maga teste teljességes megvédése módját. Karddal kaszaboltuk, bárddal hasogattuk, mennykővel verettük, tűzzel is égettük, hogy lehet, hogy mégis egy szőre szálát is meg se sérthettük?
– Nohát, micsoda egy gézengúz! – álmélkodott a Jáde Császár. – Micsoda gézengúz! Hogy bánjunk el vele? Előlépett a Felséges Vén, Lao-ce, s így szólott:
– Eme majom felfalta a drágalátos csodabarackokat, felkortyolta az isteni boritalt, el is lopta a halhatatlanság elixírjét, az én elixíremet, mind az öt tökflaskával! Tele van hát most a hasa a frissivel, az érettjével! Égethetitek már őt mindenféle tűzzel, csak egy darabban marad! Olyan lett ettől egész teste, akár a gyémánt, semmi kárt benne nem tehettek! Hanem inkább elviszem én őt magammal, aztán beledugom az én mennyei kemencémbe, az elixírolvasztóba, abban lassú tűzön, dühös lángon megolvasztom, felforralom, amíg ki nem olvad belőle az elixír, ő maga akkor hamuvá esik szét. Meg is parancsolta a Jáde Császár rögtön, oldoznák fel a majomkirályt, adnák át a Felséges Vénnek. Azt már el sem beszélem, micsoda jutalmakat kapott aztán a Jáde Császártól a Kis Szent: száz szál aranyvirágot, száz flaska mennyei bort, száz szem elixírt, ritka drágaságokat; fényes gyöngyöket, szőttes-aranyos selymeket magának s testvéreinek, s hogyan köszönte mindezt s hogyan tért haza hazájába – hanem csak arról beszélek, hogy a Felséges Vén, hazatérvén a Tusita Palotába, ottan a majomkirályt feloldozta, kulcscsontjából az általverő kést is kihúzta, s belenyomta egyenest mennyei kemencéjébe. A fűtőknek, szenelőknek pedig meghagyta, hogy szítsák ám a tüzet, rakják keményen.
Tüzeltek is a kemence alá a legények szakadatlan, megállás nélkül hétszer hét, azaz éppen negyvenkilenc napig. Akkorra aztán lelohadt. Gondolta már a Felséges Vén, itt az ideje kinyitni a kemencét, visszanyerni az elixírt. A majomkirály a kemence fenekében épp már a szemét dörgölte, könnyét törölgette a rettentő melegben, amikor egyszer csak hallja ám, hogy nyílik a kemence ajtaja! Odanézett, s látta is már a világost maga felett. Nem bírta megállni, egyszeribe egy nagy kurjantással kiugrott a kemencéből, azt felrúgta, maga meg világgá szaladt.
Halálra rémültek a tűzi legények, de aztán egykettőre föleszmélkedtek s nekiestek, hogy megfogják. No hiszen! Egykettőre földhöz döntötte valamennyit, akár egy dühös tigris, akár egy bősz sárkány. Utánaeredt a Felséges Vén is már, hogy rátegye a kezét, de alig ért hozzá, elvágódott ő is, mint a vágott hagyma, a majomkirály meg csak szaladt tovább. Aztán előrántotta a füléből bűvös fütykösét, meglengette, növesztette, s akkor, akárcsak hajdanán, a kezébe ragadta. Nem nézett bizony se istent, se embert, akkora kavarodást támasztott a mennyek palotájában, hogy a kilenc csillagisten szaladt haza s csukta be a kaput nagy ijedtében, de a négy mennyei hercegnek se lehetett nyomát se lelni sehol! Nem akadt isten, aki meg tudta volna állítani.
A Nagy Szent bősz haragjában már az Áradó Fény Csarnokánál járt, közel a Bűvös Esthajnalpír Drága Csarnokához. De ott már elébe ugrott a Jáde Császár testőrsége, karddal, korbáccsal, lándzsával, alabárddal felvették vele a harcot. Körülfogták, szorongatták, de már hozzá nem férhettek. Nem ám, mert a Nagy Szent csak megrázta magát, s egyszeribe hatkarú, háromfejű óriás szörnnyé változott; három bűvös fütyköse úgy járt hat kezében, mint a malom vitorlája, akár a motolla, mint a cséphadaró. Felhatott a harci lárma egészen a Jáde Császár palotájába.
Ki is adta a Jáde Császár rémültében a parancsot két szolgájának, belső emberének, mennének el a nyugati mennyekbe magához az Öreg Buddhához, jőne az el segítségül, megfékezni a gonoszlelket.
Vette a parancsot a két szolgálattévő szent, elindultak s meg is érkeztek Grdhrakuta hegyének, a Keselyűhegynek dicső vidékére, a Mennydörgő Hang szent helye elébe, s ott tisztelkedve illendően a négy gyémántvillámisten [Az elnevezés (csin kang, szanszkritul vadzsra) gyémántot is, villámot is jelent.] s a nyolc bodhiszattva előtt, előadták, mi járatban vannak. Besiettek nyomban az istenek a drágalátos lótusztrón elé, s hangzott is már Buddha parancsa, hogy lépjenek be a követek.
– Mi ügyben fárasztott ide benneteket a Jáde Császár, ó, szentek? – kérdezte a Tathágata. [„(A buddhák útján) eljövendő”, Buddha magasabb címe.]
Elbeszélte a két szent követ a majomkirály gonoszságait, bűneinek lajstromát, elfogattatását, s hogy nem bírnak ám vele a mennyei seregek.
– Kér a Jáde Császár, ó, Tathágata, jönnél el hozzá hamar, s mentsd meg őfelségét a gonosztól! – fejezték be kérésüket. – Maradjatok csak itt a Törvény Csarnokában – fordult Buddha a bodhiszattvákhoz –, az elmélkedés helyét meg ne háborítsátok, én elmegyek a gonoszt elpusztítani, őfelségét megvédelmezni – azzal maga mellé vette két kedves tanítványát, Ánandát és Kásjapát, s elindult velük a Bűvös Esthajnalpír Drága Csarnokához.
Már messziről megütötte fülüket a nagy csatazaj: a harminchat mennykőisten fogta körbe a majomkirályt, ott birkóztak, tülekedtek vele.
– Rakjátok le fegyvereteket, mennykőistenek – szólalt meg Buddha –, oszoljatok széjjel! Te meg, Nagy Szent, gyere csak elibém, hadd kérdezzelek meg, micsoda erő lakozik benned?
Vissza is vonultak menten a mennyei hadak; visszaváltozott a majomkirály is igaz alakjába, s nagy dühösen előlépve, éles hangon megkérdezte:
– Hát te ki vagy, te jótét lélek, hogy csak így nyugovást parancsolsz a fegyvereknek, engem meg kérdőre mersz vonni?
– Én vagyok a tisztelt Sakjamuni [A mostani világ buddhája, történeti alak, más néven Gautama Sziddhárta (Kr. e. V–VI. század?)] a nyugati égtáj paradicsomából – mosolygott Buddha –, namo Amitábha. [Amitábha a megistenült Buddha, namo annyi, mint üdvözlégy; mintha Szűz Máriát Ave Máriának neveznénk.] Hallám vadságodat, sok gonoszságodat, mennyek palotáját hogy felháborgattad. Hogy szereztél te örök életet? A Tao titkát honnét ismered? S honnét kélt benned pusztító dühöd?
Én – felelte büszkén a Nagy Szent –
Ég s föld szülöttje volnék, szent, halhatatlan sarja,
A Virág-gyümölcs Hegynek atyjaként tisztel sok majma.
Vízfüggöny Barlang mélyén laktam én csendben, békén,
De mesterem kerestem, a lét titkát kutatva.
Örök életet nyertem, és sok tudásra leltem,
Tanultam átváltozni végtelen sok alakba.
Ezért már földi létem egyszer csak szűk lett nékem,
Jáde Császárt elűzném, hogy a mennyben leljek lakra.
Hajnalpír Csarnokának ura már nem maradhat,
Királyról királyra száll lent is a föld hatalma!
Jobb is már, ha hatalmát most nékem általadja,
Azt tőle elragadni keltem vitézi harcra!
– Te fickó – hangzott Buddha gúnykacaja –, de hisz te csak egy majomfajzat vagy! Hogy ámíthattak el ennyire vágyaid, hogy a Jáde Császár trónjára törjél? Hiszen ő zsenge ifjúsága óta erre törekedett, erre nevelkedett ezerhétszázötven kalpán által! Egy kalpa pedig tizenkétezer-kilencszázhatvan esztendőt teszen! [Kalpa – indiai elképzelés szerint eredetileg egy anyagi világegyetemélettartama, négyszázharminckétmillió év. A regény sokkal szerényebb.] Számoljad csak, mekkora időnek kellett beletelnie, hogy erre a határtalan isteni erőre szert tehetett? Te meg csak épp hogy a minap világra pottyant jószág vagy, hogy mondhatsz ilyen nagyokat? Hisz még emberszámba se veszlek! Oda az életed! Hamar, térj meg ízibe a jóra, ne locsogj ilyen dőreségeket, mert elérhet a végzet gyilkos keze, egyszeribe vége az éltednek, úgyhogy azt is sajnálod majd, minek jöttél a világra!
– Ha már zsenge ifjúsága óta erre nevelkedett is – tartott ki a magáé mellett a majomkirály –, akkor se maradhat a trónján örökké! Azt tartja a szólásmondás, hogy a császárság sorba jár, jövőre én jövök már! Csak mondd meg neki, hurcolkodjék innen, adja át nekem a mennyek palotáját, oszt jól van! De ha nem adja, hanem még huzakodni akar, akkor nem lesz itt soha békesség!
– Hát te – szólott megint Buddha –, annak felette, hogy örök, életed van és mindenféle formába át tudsz változni, micsodákat tudsz még, hogy el mernéd foglalni a mennyek trónját?
– Sok mindent tudok ám én! – hencegett a majomkirály. – Hetvenkétféle formába tudok én változni, s meg nem halok, újra sem születek tízezer világkorszakon át sem! Aztán felhőbukfencet is vetek, egy bukfenccel tizennyolcezer mérföldet megteszek! Hát hogyne foglalhatnám el a mennyek trónját?
– Csapjunk hát akkor kezet – mondta Buddha –, ha már olyan ügyes vagy! Ha ki tudsz ugrani innét a jobb tenyeremből, akkor tiéd a győzelem; nem kell tovább fegyverrel hadakozzál, hanem megkérjük akkor a Jáde Császárt, hurcolkodjék el hozzám lakni, a Nyugati Földre [A buddhizmus Amithába szektája szerint nyugaton van Buddha mennyországa. A regény ezt Indiával azonosítja.], az ég trónját pedig neked adja. De ha kiugrani nem tudnál, akkor bizony leszállasz az alsó világba, a démonok sorába, hogy nevelkedjél még egynéhány világkorszakon keresztül, akkor aztán hadakozhatsz tovább! »Derék egy bikfic ez a Tathágata! – somolygott magában Szun Vu-kung titkos örömmel. – Hiszen én, vén Szun, egy bukfenccel megteszek tizennyolcezer mérföldet! Az ő tenyere meg egy lábnyi sincsen, hogy ne tudnék én abból kiugrani?«
– Úgy lesz, ahogy mondtad? – fordult aztán sebesen Buddhához. – Állod a szavad?
– Úgy lesz, úgy – nyugtatta meg Buddha, azzal kinyújtotta a jobb kezét. Akkorka volt csak a tenyere, akár egy lótusz levele. A Nagy Szent is eltette kézrejáró bűvös fütykösét, összeszedve minden isteni méltóságát, helyet foglalt Buddha tenyere közepében, s elrikkantotta magát:
– Akkor hát indulok! – s lám, eltűnt egyszeriben, árnyéka se látszott, nyoma se maradt, akár a felhőkből villanó fény sugarának. Buddha atya bölcs szeme meg nézte, nézte, hát pörgött, forgott a majomkirály a levegőégben, akár a szélkerék, megállás nélkül, minden erővel előre.
Száguldott a majomkirály a légben, s egyszer csak meglátott öt hatalmas, húsveres színű oszlopot, köztük a kék eget. »No, itt már vége lehet az útnak – gondolta a majomkirály. – Fordulok is vissza, s Buddha szava szerint én ülök az Esthajnalpír Csarnoka trónszékébe! De megálljunk csak! – ötlött közben az eszébe. – Hadd hagyjak csak itt valami jelet, hogy megértsük egymást a Tathágatával!« – azzal kirántotta egy szál szőrét, elvarázsolta vastagon bemártott íróecsetté, s a középső veres oszlopra felírta nagy betűkkel: »Itt járt az Éggel Egyenlő Nagy Szent.« Mikor ezzel is végzett, visszarakta magára szőre szálát, s nem bírta megállni, hogy nagy illetlenségében jól meg ne öntözze az első oszlop tövét majomhúggyal. Aztán meg hányta-vetette megint a felhőbukfenceket, míg csak vissza nem ért Buddha tenyerébe, ahonnét elindult.
– Elmentem, megjöttem! – húzta ki magát büszkén. – Szólj csak a Jáde Császárnak, hogy adja nekem az ég palotáját!
– Te húgyos majomfajzat! – mosolygott gúnyosan Buddha. – Hiszen ki se léptél a tenyeremből!
– Nem tudsz te még semmit! – legyintett megvetően a majomkirály. – Elmentem a világ végéig, ott találtam öt húsveres oszlopot, az egyikre a nevem is ráírtam, jelem is ott hagytam! Eljönnél-e velem, hogy te is megszemléld?
– Nem kell hogy elmenjek – mosolygott Buddha. – Hajtsad csak le a fejed, s nézzél körül szépen!
Kimeresztette ám a majomkirály aranyfényű tüzes szemét, meghajtotta fejét s nézett, nézett: hát ott látta Buddha jobb kezének középső ujján, hogy »Itt járt az Éggel Egyenlő Nagy Szent«, a mutatóujja tövéből meg csak úgy áradt a jóféle majomhúgy illata.
– Hát ez meg hogy lehet? – kiáltozta a majomkirály kétségbeesetten. – Hát ez meg hogy lehet? Hiszen ezt az írást én az eget tartó oszlopra írtam volt, hogy került a te ujjadra? Biztosan gonosz bűvölet van a dologban, amit nem sejtettem! Nem hiszek én neked, nem és nem! Engedj, hadd menjek még egyszer!
Derék Nagy Szent! Neki is rugaszkodott volna, már ki is ugrott volna, de Buddha csak fordított egyet a tenyerén, s azzal a majomkirályt kivetette az ég nyugati kapuján. Az öt ujjából pedig lett öt hegy egy sorban, a Vuhszing-hegy, azaz az Öt Elem Hegye [Kínai felfogás szerint öt elem alkotja a világot, csak ezek összessége képes Szun Vu-kungot leigázni.], azok szépen a majomkirályt a földhöz nyomták, ott is marasztották.
Összetette ekkor kezét Ánanda, Kásjapa meg a harminchat mennykőisten, s fennszóval dicsérték Buddhát. S jött is már a Jáde Császár követe, hogy tette jutalmául lakomára hívja a császárhoz a nagy Tathágatát. Ott volt a lakomán a négy mennyei herceg, ott No-csa királyfi, a Királyi Anya nagyasszony, a Felséges Vén, a Mezítlábas Nagy Halhatatlan is, s a Menny Megbékélésének nagy ünnepén, ahogy ezt Buddha elnevezte, megajándékozták a mennyek megmentőjét csodabarackokkal, csodagombával is, csodakörtével és csodadatolyával. Ahogy ott javában ettek, ittak, vigadoztak, győzelmüknek örvendeztek, jött nagy sebesen egy Földön Cirkáló Hivatalnokisten s jelentette:
– Kidugta ám a fejét a Nagy Szent a hegy alól!
– Nem baj ám az, nem baj! – legyintett rá Buddha, azzal előhúzott köntöse ujjából egy táblát, ráírta nagy betűkkel: »Om mani padme hum«, [A lámaista buddhizmus bűvös erejű igéje, értelme bizonytalan.] s odaadta Ánandának, vinné le a földre, tűzné a hegy tetejébe. A hegy erre a földbe gyökeret eresztett, sok résén, nyílásán összenövekedett, lélegzett, sóhajtott, megingott, reszketett – meg is lelkesedett.
Buddha pedig búcsút vett a Jáde Császártól, s hazafelé indult. Útjában azonban varázslatot tett még nagy kegyességében: a Vuhszing-san hegyéhez egy földistenkét rendelt, öt őrzőistennel, hogy azt jól őrizzék, örökkön-örökké. A Nagy Szentnek pedig, mikor megéheznék, vasgombócot adjanak; mikor megszomjazik, szájába olvasztott bronzot csorgassanak. És ekképp szenvedjen, ezzel gyötrettessék, míg a szenvedésnek ideje kitelnék, és el nem jön érte, aki majd megmentse.”
(Vu Cseng-en: Nyugati utazás avagy a Majomkirály története, első kötet, ford., utószó Csongor Barnabás, Európa, Bp., 1980, 116–123.)
2 A Diederichs Verlag Jenában kiadott sorozatának kevesebb, de számos kötete megvan a költő könyvtárában.