Magyarázat

Sen-Tszung – Shénzōng, (magyaros alakban Sen Cung, 1048–1085), a Szung dinasztia hatodik kínai császára, 1067 és 1085 között urakodott.

Vang-An-Si – Wang Anshi (1021–1086) kínai közgazdász, államférfi és költő, a Szung dinasztia uralkodása idején kezdett gazdasági és politikai reformjainak megvalósításához, amelyek végül kudarcot vallottak. Ld. Polonyi Péter: Kína története, Maecenas, Bp., 1994, 73; Gernet, Jacques: A kínai civilizáció története, ford. Antóni Csaba, Osiris, Bp., 2001, 243–245.

Munkahadsereg – Közvetlen utalás a Gömbös-kormányzat idejére. Az ún. munkahadsereg a tízezrével munkanélküli ifjak önkéntes osztagokba történő szervezését jelentette volna a legégetőbb közmunkák elvégzésére. Az ügy egyik lelkes szószólója Ráttkay R. Kálmán, a Bartha Miklós Társaság elnöke volt, s az elképzeléssel részletesen foglalkozott Közgazdasági és Társadalompolitikai Társaság is. Az 1934. jan. és ápr. között újjáalakuló, Zilahy Lajos vezette Magyarország c. napilap – melynek helyettes főszerkesztői tisztségét Szabó Lőrinc látta el – 1934. ápr. 4-i számának egy szerkesztőségi cikke részletesen foglalkozott az elképzelésről, mely nagy visszhangot váltott ki. Kodolányi János több folytatásban ismertette a szerkesztőségbe érkezett, ezzel kapcsolatos írásos hozzászólásokat.

Horányi Károly: Szabó Lőrinc mint a Magyarország segédszerkesztője és az Új Szellemi Front

Fekete Richárd: A történet állóvize: Adalék Szabó Lőrinc Vang-An-Si című verséhez

Horányi Károly
Szabó Lőrinc mint a Magyarország segédszerkesztője és az Új Szellemi Front
(Részlet)

A Gömbös-találkozó idején jelent meg a Válasz 1935. 3–4. számában Szabó Lőrinc Vang-An-Si c. költeménye, melyben megidézte a XI. századi Kínában élt nagy reformer főminisztert, aki Sen Tszung császár támogatásával széleskörű és mélyreható gazdasági és államszervezési reformok sorozatát indította el. Élete vége felé a vershez fűzött kommentárjaiban ezt jegyezte meg a költő: „Engem a modern szocialista kísérletek és erős kételkedésem a sikerben vettek rá, hogy feldolgozzam. Ugyanebben az időben kezdett nyilvánvaló lenni, hogy a Gömbös-féle kísérlet is elbukik.” A költőt az idővel megcsalta az emlékezete, mert a Gömbös-találkozó idején, amikor is a vers már megszületett, még egyáltalán nem volt nyilvánvaló mindenki számára – láthatólag a találkozás létrejöttét Zilahyval együtt ambicionáló, és az Új Szellemi Frontot támogató Szabó Lőrincnek sem – a gömbösi reformelképzelések csődje.
A vers történelmi előzménye, hogy a gazdaság rohamos fejlődése ellenére az egykori kínai Tszung-kormányzat viszonylag gyenge maradt a korábbi nagy dinasztiákhoz képest. A XI. századtól a Liao állam és a Kína északnyugati szomszédságában élő tangutok rendszeresen betörtek a birodalom területére, és az állandó katonai védekezés nagy gondot jelentett. A parasztok terhei miatt hatalmas felkelések törtek ki több területen. Vang-An-Si főminiszter 1069-től nagyszabású reformokat vezetett be: alacsony kamatú hitelt nyújtott a szegényparasztoknak, átszervezte az adórendszert, a lakosságot tíz családonként csoportokba osztotta – ezeknek szükség esetén meghatározott számú katonát kellett kiállítaniuk –, a kötelező közmunkát átváltatta pénzadóra, vízszabályozási munkálatokat rendelt el, s megadóztatta a hivatalnokokat és a földbirtokosokat. Törekvései azonban az arisztokrácia heves ellenállásába ütköztek, így 1074-ben le kellett mondania hivataláról. Szabó Lőrinc a költeményben a korabeli magyar állapotokhoz néhány vonatkozásában hasonlatos XI. századi kínai valóságot idézte fel szkeptikus példázata számára.
A versben Vang-An-Si, mint a császár nevelője érvényre akarja juttatni a valóság alaposabb, mondhatnánk tudományos megfigyelésén alapuló és a filozófiai mérlegelés során kialakított államszervezés gyakorlatát. Szeretné, ha a császár hallgatna rá, de vele szemben ott van a Tanács, mely el akarja vonni a császár figyelmét, mivel az ország gondjaival való szembenézés hiábavaló, nincs remény megoldani azokat. A császár Vang-An-Si-ra hallgatva mégiscsak kinyittatja a „négy beszélő ablakot”, és azokon keresztül bezúdul népének minden felhalmozódott keserűsége, szenvedése. Sápadtan, „irtózva hallgatja a néma mennydörgést”, s a Tanács csak azt mondja: „Nincs remény!” Ezzel szemben Vang-An-Si azt válaszolja: „De van!” „…akard s itt lesz az új világ!” A császár pedig ráhagyatkozott. Vang-An-Si keményen dolgozni kezdett, megvalósította „reformelképzeléseit”. És „látta: roppant számok és tervek / bölcs kényszerben hogy építik / szerencse, önzés, bűn s örök harc / fölé az ész s rend álmait.” Amikor azonban a császár újból kinyittatja a beszélő ablakokat, megint elkeseredett elégedetlenséggel találkozott, a nép pedig követelte miniszterének vesztét, mert nem akart több áldozatot hozni a jövő érdekében. Itt is jelentkezik az a tanulság, melyet a Vallomás című cikk vonatkozásában már korábban lehetett idézni, „itt a sok önzés ereje őrzi az egyensúlyt”, vagyis a reformfolyamatoknak a népre való erőszakolásával éppen ez az egyensúly bomlik meg, és ez Vang-An-Si kudarcának oka.
És miközben Szabó Lőrinc és az Új Szellemi Frontba tömörült írók éppen arra törekedtek, hogy a szellemi életnek befolyása legyen a politikai folyamatokra, hogy az írók megkerülhetetlen tényezőkké váljanak a közéletben, akkor a költő megírta azt a verset, mely ennek a kezdeményezésnek a kudarcát vetíti előre. Ez a vers már önmagában is ellene mond annak a nézetnek, miszerint Szabó Lőrinc kételyek nélkül hitt, és társainál kitartóbban a kormány által meghirdetett reformpolitikában. 1
A Vang-An-Sival majdhogynem egy időben megszülető Dsuang Dszi álma című költeményében azáltal, hogy a Csuang-cï-től származó ismeretelméleti példázatot tovább víve, a valóság alapvetőnek tartott igazságainak a rendszerét problematikussá tette, megkérdőjelezte az egyedül való igazságot, sőt a személyes azonosságtudatot is. Az ebben az időben keletkezett úgynevezett „keleti versei”-ben a tökéletes megismerés illuzórikus voltát igyekezett bizonyítani, s ebből következően megkérdőjelezett minden olyan cselekvést is, mely a megfigyelt s értelmezett valóságból kivont argumentum nyomán magának a valóságnak a megváltoztatására irányult.
A Különbéke című versében az egyértelmű megismerésen kívül az életnek értelmet adó ideálról, s ezzel az embernek a valamiféle teljességgel való kapcsolatáról is lemondott, sőt ennek a kapcsolatteremtésnek szándékát is negatívan idézte fel ekkori verseiben. A Szun Vu Kung lázadásában a teljességre törekvő szándék mint nagyravágyás, világhatalomra törekvés jelenik meg. A rabszolga című versben azzal az ábránddal számolt le, hogy a gépek felszabadítják az embert, s a teljességet, a teljes létezést illető egyetemes felszabadulással szemben a töredék létezésben megvalósuló új rabszolgaság vízióját realizálta. A Mara lányai, illetve az Urvasi és Pururavasz című költeményében pedig azt a szándékot tartotta eleve kudarcra ítéltnek, mely a teljességet akarja megragadni a szerelemben. Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc ekkor írott verseiről megállapította: „Így azután ez a világ a háború képét mutatja, a vágyak és cselekvések ütközését.” 2 A szerelem teljességére törekvés után nem marad más mint csömör, az ipari forradalmat, s vele együtt az új társadalmi formációkat illető bizakodás egy újabb, a technikának való kiszolgáltatottsághoz vezet, és a Vang-An-Si című versben a rendszerváltozás nem egy igazságosabb, vagyis az igazsághoz, a teljességhez közelibb társadalmi berendezkedést szült, hanem újabb elégedetlenséget; minden szocialisztikus elképzelés egy újabb imperialista rendet valósított meg, melyben az egyén megfosztatik minden személyes lehetőségétől.
Dsuang Dszi, a megidézett mester az egy évvel korábban íródott, Az irígység erdejében című versben arra int: „Élj, küszködj s ne törődj, hogy élsz és halj meg és ne törődj vele!” Amikor az ember ki akar tekinteni az őt meghatározó és szervesen létrejövő korlátok közül, akkor a képzelet megteremt egy realizálhatatlan létformát. A vélt igazság elérhetetlen képzete ugyanakkor olyan döntéseket szül, olyan tettekre sarkallja az egyént, melyek megbontják a világ fizikai törvényeket idéző szükségszerű rendjét.
Szabó Lőrincet is foglalkoztatta a Dosztojevszkijtől Hermann Brochig gyakran felbukkanó gondolat, mely szerint az az elképzelés, hogy a megváltás az ember kezében van, a gonosz hatalmához vezet. (Azonban Szabó Lőrincnél a gondolat mögött ott van az egységes világértelmezést illető kétely is.) Vang-An-Si próbálkozását így is jellemezte a vershez fűzött kommentárjában: „felhatalmazást kapott rá, hogy gyakorlatban kipróbálja destruktív tehetségét.”
A költő felfogásában a valóság megváltoztatásának Vang-An-Si-i kísérlete nem más mint egyfajta racionalisztikus elképzelés, melyhez hasonlóak már Platón óta oly sokszor megkísértették az emberiséget. A terv, a reform az eredendő emberi természetet meghamisító kezdeményezésként jelenik meg. Mert az emberi természetet alapvetően az önzés és a szűklátókörűség jellemzi. A vers arra a kérdésre, hogy mindennek így kellene-e lennie, vagy elképzelhető-e egy másfajta út, nemmel felel. A költő felfogásában a társadalmi létezés önmagában a szabadság ellen hat: vagyis a demokratikus politikai berendezkedésben ott az egymást korlátozó szabályrendszerek szabályozott konfliktusa és mozdulatlan feszültsége, a diktatórikus berendezkedésben pedig a monolit hatalom hierarchiájának való kiszolgáltatottság van jelen.
Talán e vers kapcsán jelentkezik először határozottan az az ellentmondás, mely elválasztja egymástól a költőt és a közéleti embert. Kinek van igaza? A költőnek, aki ezt a verset írta vagy a szerkesztőnek, aki ugyanakkor csatlakozik Zilahy Lajos azon kezdeményezéséhez, hogy az írók küldjenek üdvözlő táviratot Gömbös Gyulának második kormánya megalakulása alkalmából, majd nem sokkal később egyetemes magyar gondolatok realizálhatóságáról, illetve kormányképességéről beszél 3 és reformokról, melyek megvalósulásuk esetén felérnének egy forradalommal. 4
Szabó Lőrinc egy pár évvel korábbi, másik keleti versében, melynek a Tao Te King címet adta, található ez a gondolat: „Pusztul, ami csak egy; vak, aki egynek lát valamit”, majd ugyanabban a költeményben kicsit később: „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz”. Cusanus híres alapelve szerint az ember „coincidentia oppositorum”, vagyis ellentétek keresztezési pontja. A költő életművének egésze nem kötődik kizárólag egy konkrét idő és tér történéseihez, nem pusztán általános és konkrét társadalmi igények közvetítése. A jelenlétet érintő lehetőségeket a létezés minden megnyilvánulására vonatkozóan járja körbe. Költészetében minden gondolatának megteremti az ellenpárját, de a felmerülő kétség nem pusztán a megtagadásért mondatik ki, hanem a figyelem pontossága érdekében. És ugyanezt el lehet mondani a teljes pályaképről is, vagyis az ellentétek, a felfogásbeli ellentétek nem csupán a költészetben jelennek meg, hanem az élet és a költészet viszonyában is, vállalva ennek morális konzekvenciáit. Szabó Lőrinc, hogy valamiféleképpen harmóniát teremtsen önmagában, megpróbálta felidézni az örökké mozgó és változó világ végső egységének elvét, ahogyan erről a Tao Te King című verse tanúskodik. Az út – melyben végül is egyaránt ott a költői és a közéleti magatartás –, a tao mozgása pedig az ellentétesség – ahogyan Lao-cï Tao Tö Kingjének negyvenedik verse mondja. 5
„Abban a kevés »politizálásban«, amit én csináltam a kultúréletben, a relatíve legjobb lehetséges megoldás elérése volt a célom” – jegyezte fel 1945 júniusában tíz évvel a vers keletkezése után. „Ha képviselő lennék, még inkább ezt az elvet követném a gyakorlatban. Mint gondolkodó viszont teljesen az öncélú igazságot szeretném elérni mindenben. Összeegyeztethető ez a két nézet? Hát persze. S gyakorlati politikus számára nem is lehetséges más út…” 6 Az ellentétek ebben az értelemben már nem csak a közvetlen társadalmi cselekvésben és a költészetben kifejeződő felfogások, magatartások között nyilvánulnak meg, hanem az eseményeket a konkrét idő és tér korlátaiból kiemelő sejtelem és a mindennapok különféle történéseivel adódó vagy szükségszerűen jelentkező lehetőségek között is. Állítást tagadás követ, az igen és a nem lehetősége folyton újjáteremtődik az egész embert érintő kétség okán és a kérdezés pontossága érdekében.

 

Fekete Richárd
A történet állóvize
Adalék Szabó Lőrinc Vang-An-Si című verséhez

Megj.: Parnasszus, 2010. Tavasz, 70–72.

Szabó Lőrinc Vang-An-Si című hosszú verse régóta foglalkoztat. E rövid eszmefuttatásban úgy tárgyalom a szöveget, hogy leválasztom azt a Különbéke többi, keleti témájú verséről.
 

A történet háttere ismerhető mind a Vers és valóság-ból, mind a Buddha tenyerén című kötetből. Előbbiben Szabó Lőrinc az egyik első kommunista próbálkozás verses-epikus leképezéséről ír, utóbbiban Simon Zoltán Szabó Lőrincnek a szövegben telten érhető történelemszemléletéről aminek Vang-An-Si története a szerző szerint remek táptalaj. Engem főszereplő alakjához társuló szerep érdekel, illetve a hozzá kapcsolódó elbeszélői szólam, ami a felszíni olvasaton túl teszi drámaivá a művet.

Az alaphelyzet tekintetében érdemes kiindulni a vers nyitó soraiból, illetve Vang-An- Si második strófabeli szónoklatából, amiben Sen-Tszung császárt agitálja Isten Országának megteremtésére:

„– Hiába! – hallotta ezerszer
Sen-Tszung, a sárkánytrón ura.
– Nincs remény! – és ijedten nézett a remete Vang-An-Si-ra”

„most tied a trón: megcsináljuk,
mit még senki se mert, akart,
az Isten Országát a földön,
én, a gondolat. ,s te a kard!” 

Itt Sen-Tszung bemutatása az érdekes: ő a sárkánytrón mindenható császára, akit környező apparátusa képes megijeszteni, és azt a Vang-An-Sit hívja segítségül, aki kvázi eszközszerepbe helyezi őt. Nyilvánvaló, hogy nem lehet humanista emberszemlélet abban a társadalomban, ahol az uralkodót a kard jelképezi, alattvalóját (egyben irányítóját) pedig a gondolat. A vers felszíni olvasata szépen követhető: a gondolat igába hajtja a kardot, átformálja a meglévő rendszert, majd elbukik, a történet végén pedig ismét a kard parancsára (hiszen a nép vádjai után Sen-Tszung ítélkezik először) elzárkózik a megváltoztatni igyekezett világtól.

A mélyolvasat viszont sokkal kevésbé mutatja ezt a lineáris történetszemléletet, a Vang-An-Si elbeszélője ugyanis végig ironizál a főszereplő kiválasztottsága, ezáltal a tör­ténet érvényessége fölött. Az első érzékelhető szöveghely a harmadik versszak végén, a császár első döntésekor érhető tetten, mikor az elbeszélő az érvek nélküli érvelés végén teátralizálva mutatja be a változás esetlegességét (a választás magyarázata persze Vang-An-Si szónoklatára is irányulhat):

„– Ne, császár, ne hallgass a népre! –
– Császár, hallgasd meg népedet! – 

És szólt Sen-Tszung. az ifjú császár:
– Vang-An-Si, éri neked hiszek!”

Még patetikusabb megjelenítése ennek a császár második döntése a nép panaszainak meghallgatása után. Az ölelés, a testi összekapcsolódás szimbolikusan is számot ad a kard és a gondolat „szövetségéről” (melynek során Vang-An-Si explicite is teljhatalomra tesz szert), ugyanakkor a nép szenvedésének sodró elbeszélői szólama ezzel a momentummal bizonyos értelemben érvényét is veszti, banálissá válik:

„Az ablak bezárult. – Hiába!
Nincs remény! – mondta, a Tanács.
– De van! – tört ki Vang-An-Si, – császár,
akard s itt lesz az új világ!
– Akarom! – szólt s megölelte
szent bölcsét Sen-Tszung: – Akarom!
Tanítóm voltál, most is az vagy,
kezedben minden hatalom. ” 

Vang-An-Si tízéves munkájának bemutatásába ugyancsak kerülnek ironikus elbeszélői szólamok. Az autokrata rendszer szabályait a narrátor a főszereplő szájába adja, így az említett irónia pozíciója nyilvánvalóvá válik:

 „– Pénz, műhely s bolt: az államé mind
– hirdette – én kereskedem,
s mit agy és kéz, mit munka, termel,
elosztom becsületesen!”

Vang-An-Si véresen komolyan gondolja küldetését, az elbeszélő viszont szkeptikusan szemléli ezt. A fenti sorokra reflektálva túldimenzionálja Vang-An-Si küldetéstudatát, a főszereplő büszkeségét egy jövőbeli látomással szemlélteti (a fenti négy soron kívül ez az egyik leghivalkodóbb szöveghely. ami a vers akkori aktnál politikai olvasatát erősíti), majd az ironikus hangvételt a határáig fokozva, retorikájában és metaforikusságában kegyetlenül morbid egyszerűséggel tudósít Vang-An-Si reformjáról, akinek a következő versszakban már „kétszázmillió szíve volt;”:

„Tíz évig dolgozott a szent bölcs,
büszkén, hogy amit most csinál,
ezer év múlva, is csak álom
lesz más népek fiainál;
békét hirdetett s ölt nyugodtan,
ha ölnie kellett neki,
angyalok voltak a katonái
s angyalok a hóhérai.”

Elég elolvasni a lenti nyolc sort ahhoz, hogy Vang-An-Si programjának bukása borítékolhatóvá váljék. A vers igazi tragédiája viszont sokkal inkább a történet állóvize, történetietlensége. A versvilág antihumanizmusa már- önmagában is kilátástalanságot feltételez, ezt a világrendet saját keretein belül nem lehet megváltani, ad absurdum elmozdítani sem lehet, stagnáns állapotából. Nem indokolatlan tehát az elbeszélői szólam iróniájának vizsgálata, ami egy újabb jelentéstartománnyal bővíti ki a művet, jellemző drámai mozgalmasságot , ezáltal még erősebbé téve az állóvíz kontrasztját, (maga a stra­tégia egyébként — bár más szerepekkel és más előjelekkel – ismerős lehel a néhány évvel későbbi Jónás Könyvé-ből is).

Sok aspektusát, ki lehelne még emelni a versnek, ami Szabó Lőrinc egész költészetére nézve érvényes: az említett kegyetlenség regisztere (ami legismertebb verseinek sajátja), a keleti témák iránti vonzódás, illetve az a sajátos, egyben zseniális beszédritmus (ami verseinek nyelvi megformáltságát ugyanúgy érvényre engedi jutni, mint azok élőbeszédszerűségét) mind ide tartoznak.

Jelen olvasattal természetesen csak egy újabb megközelítési módot javaslok a Vang-An-Si felé. Kabdebó Lóránt a verset, az epikus versek közé sorolja. Lászlóffy Aladár az „éntelen” területek versei közé. Összességében mindketten tanmeseként olvassák a művet. És ez igaz is, a Vang-An-Si valóban tanmese, méghozzá olyan tanmese, amiből nem hiányzik a ravasz irónia sem.