„…ezekben a versekben, szemben az imént citáltak helyenként amúgy megkapó
intimitásával, a gyerek szabadsága a felnőttől elzárt lehetőségekben nyilvánul
meg: Lóci bűntelenül örvendezhet a levágott csirkék és az agyonütött légy
attrakciói felett (Csirkék, A légy), ahogyan a tél szépsége sem tölti el
kulturálisan kódolt szorongással (Téli este). Ezek az életképek a szemlélőt
részesítik valódi tapasztalatban, amit a szövegek csodálkozásként, irtózatként,
ijedtségként (egyaránt tehát feldolgozatlan feszültségként vagy
bizonytalanságként) jelenítenek meg. A Téli estében a nem valóságos gyermeki
tapasztalat átsajátíthatatlansága okán mutatkozik fenyegetően idegennek (»Jó
volna hinni, néki hinni, / aki nem tudja, mit beszél.«), míg A légy
anekdotájában, amely egy sokfelől körüljárt Szabó Lőrinc-i témát, a bűntelenség
vagy büntethetetlenség iránti vágyat, a tetteihez a morál által odaláncolt én
lázadását idézi fel, a legyet agyoncsapó Lóci »bűntelensége« az, ami a felnőtt
számára csak a másik lehetőségeként jelenik meg. Ez utóbbi darab záró sorai (»és
Lóci élvezte a hőstett / s a bűntelenség örömét.«) innen nézve önmagukban
majdhogynem következetlenek (a bűntelenség nem a Lóci-versekben alapvetően
bűntelennek, noha időnként kegyetlennek mutatott gyerek számára élvezet, hanem a
vele azonosuló apának), a gyilkosságot előkészítő párbeszéd azonban egy jóval
bonyolultabb pedagógiai műveletről számol be. Lóci ugyanis áldozatát »szerette
volna agyonütni, / de a lelke nem vitte rá« (majd: »sóváran és dühösen nézte, /
mint veszett zsákmányát a vadász: / szörnyen bántotta, hogy felébredt / szívében
a sajnálkozás.«), és ő folyamodik az apai jóváhagyásért, sőt mentesítő
indítékért (»– Mondd, apu, – szólt a gyerek végre, – / nem zavar téged ez a légy?«,
majd ismét: »És szólt: – Itt nem lehet olvasni! – / – Megdögölesszem? – szólt
megint.« Természetesen az apa az, aki olvas.), amit az első próbára tétel (» –
Nem engem, – mondtam […]«) után parancs formájában, mint előzetes felmentést kap
meg (»– Dögöleszd meg! – mondtam keményen,«). Az apa az, aki itt – még a
parancsot megfogalmazó nyelv szintjén is (dögöleszd meg!«) – alkalmazkodik a
gyerek világához és vágyához, átvéve annak »bűnét«, a dolog ugyanakkor nem
egyirányú: nemcsak az apa részesíti Lócit olyasvalamiben, amivel ő magától nem
rendelkezne, hanem, fordítva, a gyerek »hőstette« az, ami átélhetővé teszi a
felnőtt számára »a bűntelenség örömét«.
Mindkét szereplő olyan lehetőséget képvisel tehát a másik számára, amellyel az
maga nem rendelkezik, a struktúra ugyanakkor mégsem szimmetrikus: mindkét
oldalon a gyereknek tulajdonított bűntelenség felé nyit utat, az apa számára
azzal, hogy Lócin keresztül átélheti, »élvezheti« a »bűntelenség« örömét, a
pedagógia mutatvány pedig abban áll, hogy a gyereknek nem kell kilépnie abból.
Sőt ugyanez a séma figyelhető meg, bár jóval »családiasabb« és sulykolósabb
változatban, A rádióban is, ahol Szabó Lőrinc mintegy fordított irányban
dolgozza ki. A beteg s a korábban meggyötört rádiót szorongó lelkiismerettel
követelő gyereket az a váratlan balsiker (»én azonban szerettem volna / a gépet
megjavítani / s addig ütöttem, feszegettem, / míg végképp vége lett neki. /
Csalódva mentem a beteghez, / hogy elmaradt az öröme;«) nyugtatja meg, hogy
bűnét végül az apa múlja felül s kénytelen átvállalni, megint egy olyan
lehetőséget előállítva, ami hiányzik a gyerek repertoárjából (»Megverjük aput! –
szólt megint. – / S Lóci tapsolt: – De érdekes lesz! –«): a pedagógiai trükk itt
is a »bűntelenség« adományozása, amelyet az immár »bűntelen« Lóci – paradox
módon – engedelmességgel egyenlít ki (»s elgondolkodva, megnyugodva, / hálásan
nevetett felém / és egy kicsit még beszélgettünk / és lassan elaludt szegény.«).
Ez az olvasat persze, mint már fentebb is, megelőlegezi a gyereknek eleve
tulajdonított ártatlanság kliséjét, amit Szabó Lőrincnél nem is különösebben
célszerű kétségbe vonni. Mégis érdemes végiggondolni, hogy miként módosítana A
légy értelmezésén e premissza félretétele: különösebb érvelés nélkül
belátható, hogy a pedagógus alapvető mintája ez esetben nem volna más, mint a jó
zsarnok, mely lehetőség Szabó Lőrincet közismert módon számtalan formában
foglalkoztatta (a tengernyi példa közül elég itt a köztudatban a költő
legproblematikusabb verseiként rögzült darabokra hivatkozni: a Vezérre és
a Semmiért Egészenre).”
(Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó
Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010, 131–132.)