Magyarázat

Kabdebó Lóránt

Lóci óriás lesz 1

„Hány szamár kritikusom vizsgázott le ezeknek a gyermekverseknek a kicsinylésével; és azt is ezeknek a megítélésénél tapasztaltam legkézzelfoghatóbban, hogy milyen ragályosak – jóban, rosszban – a határozottan kimondott vélemények, még akkor is, ha butaságok.” így emlékezik élete vége felé a költő az egyik „legsűrűbben szavalt versé”-nek a megítéléséről. Manapság is kísért-ugyanez a kicsinylő vélemény; sokan csodálkoznak, hogyan kerülhetett, mondjuk, a Különbéke kötetbe a keleti versek (akár egy Dsuang Dszi álma) szomszédságába valamely Lóci-vers. Meg merem kockáztatni: egy tőről fakad a kétféle vers.
Éppen 1933-ban, a Különbéke című vers megjelenése után készül a gyermekeiről szóló Kisklára és Lóci-versek első sorozata. A Lóci óriás lesz a Pesti Napló 1933. július 23-i számának 35. oldalán jelenik meg először, a Különbéke kötet verseire emlékeztető formában: négyes-négy és feles jambusi sorokban, félrímekkel. Míg a többi Lóci-vers négysoros versszakokban íródott, ez a vers megduplázza, nyolcsoros strófákban szerveződik. Különbözne másképp is a többitől?
Maga a költő is más hangsúllyal beszél a versről, tudományos és társadalom-szociológiai karrierjét emlegeti: „Mikor a vers meglett, a szerkesztőségből kijövet Erzsikével volt találkozóm; a Margit hídon túl sétáltunk a budai Duna-parton Óbuda felé. Valahol messze leültünk. Ott eszembe jutott a friss vers, és megmutattam neki. Nem is sejtettem, milyen rendkívüli hatást tett rá, hogy örült a dolognak! Mintha őróla, vagy a gyerekéről, vagy a neveltjéről lett volna szó. És mindenképpen azt mondogatta, hogy ez a felfogás megfelel az individuálpszichológiának. És hogy ez a vers nemcsak egy gyermek felemeléséről és helyes neveléséről szól, hanem egyben egész néposztályokéról. És valóban, hosszú ideig így is hatott a vers, rádióból és pódiumokról. Egyáltalán nem a kedélyesség, a humor volt benne a lényeg, hanem egy pszichológiai mag kibontása. Erzsikének igaza lett, amennyiben az individuálpszichológiai egyesület ezt a verset felkapta, szaval tattá, ankéton tárgyaltatta, és folyóiratában Máday István dr. elnök megint leközölte.”
Induljunk el ebből az irányból? Vegyük kezünkbe Alfréd Adler professzor, az individuálpszichológia megalapítójának Emberismeret című könyvét, amelyet a Szabó Lőrinc akkori baráti köréhez tartozó dr. Kulcsár István – a pár éve Izraelben elhunyt nemzetközi hírű pszichológus – fordít magyarra. „Valamennyien kevés emberismerettel rendelkezünk, és ez elszigetelt életünkből következik. Sohasem éltek az emberek annyira elszigetelten, mint ma. Már kora gyermekségünk óta gyérek a kapcsolataink. Elszigetel egymástól a család. Egész életmódunk olyan természetű, hogy alkalmatlan az emberismeret művészetének kifejlődéséhez vezető bensőséges kapcsolatok kialakulására. Ez utóbbi két momentum kölcsönösen feltételezi egymást, mert hiszen nem találhatunk kapcsolatot az emberekkel akkor, amikor megértés híján idegenül állunk velük szemben. Legsúlyosabb következménye ennek a hibának, hogy az embertársainkkal való bánásmódban és a velük való együttélésben többnyire csődöt mondunk. Gyakran emlegetett és fájdalmas tény, hogy szavaink és lépteink értetlenül mennek el egymás mellett, nem találjuk meg a kapcsolatot, mert idegenként állunk egymással szemben, nem csupán a társadalomnak szélesebb, hanem a családnak szőkébb keretén belül is. Mi sem gyakoribb a gyermekeiket meg nem értő szülők panaszánál, más részről minduntalan halljuk a gyermekek szemrehányását, hogy szüleik nem értik meg őket. Az emberi együttélés alaptörvényei mégis egymás megértésére kényszerítenek, mert embertársainkkal szemben tanúsított egész magatartásunk ettől függ. Jobban megférnénk egymással, ha nagyobb volna emberismeretünk.”
Az individuálpszichológia feltételez egy velünk született „lelki szerv”-et, a lelki élet működése ennek a képességnek a kifejlődése, amely támadó, elhárító vagy biztosító, védekező szervnek tekinthető, aszerint, amint az élő szervezet támadásra vagy védekezésre szorul. Lelki életet elszigeteltén nem képzelhetünk el, hanem csak úgy, hogy mindennel, ami körülvesz bennünket, összefügg, hogy kívülről ingereket vesz fel, melyekre valamilyen módon felel, csak úgy, hogy olyan lehetőségekkel és erőkkel rendelkezik, melyek szükségesek ahhoz, hogy a szervezetet a külvilággal szemben vagy azzal egyetértésben biztosítsák, és életét megőrizzék. „Lelket csupán mozgó, élő szervezeteknek tulajdonítunk” – kezdi könyvét Adler professzor, éppen ezért nagy a jelentősége annak az összefüggésnek, mely a mozgás és a lelki élet között fennáll. Az emberrel járó fogyatékosság mint megrövidítettség, bizonytalanság érzése jut tudatába, és arra ingerli és ösztönzi, hogy olyan helyzetek teremtéséről gondoskodjék, melyekben az ember természeti hátrányai kiegyenlítődnek. Az akarat nem más, mint olyan lendület, mely a kielégítetlenség érzésétől a kielégülés érzése felé törekszik.
És most itt lép be a gyermek ebbe a gondolatmenetbe: a gyermek ugyanis még inkább vágyik a biztonságra, amelyet a kultúra adhat, de ebbe a gyermek ereje mindaddig beleütközik, míg olyan utat nem talál, melyet járhatónak tart, mely számára kívánságainak beteljesülését és önmagának jövőbéli biztosítását ígéri. Ezáltal pedig új mozgás keletkezik lelki életében, melynek vonala egész világosan a felülemelkedés törekvésére mutat. A gyermek, éppúgy, mint a felnőtt, többet akar elérni bárki másnál. Fölényre törekszik, hogy az megadja és megőrizze számára mindazt a biztonságot és alkalmazkodást, melyet céljában már eleve kitűzött.
Ha pedig elfogadjuk, hogy a gyermek a felnőtt apja, akkor valóban telitalálat a költő megfogalmazása: „mint kis, észre sem vett bomba” feszeng „a nagy falak között”. Ki tudja, milyen későbbi robbanás programozódik be bármelyik gyermekszoba-jelenetben.
De valóban megváltoztathatatlan a nemzedékek közötti kapcsolatnélküliség még a családon belül is? Egy évvel e vers előtt a „felnőtt” világot tekintve keményebben fogalmaz a költő: „ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel” (Kortársak). De a „gyermek”-ben mégis mást akar látni, az „égi” szólamot, mint a Különbéke című versben megfigyelhettük. Apai ösztön? Költői témakeresés? Pszichológus-nevelőnő kedvese által közvetített háttértudás? Mi íratta a verset? Egyetérthetünk költőjével: „Persze utólag, amikor készen van valami, egyszerű a bonyolult is.” Egy tény: pszichológus barátainak abban igazuk volt, hogy a vers párhuzamos következtetésre jut az individuálpszichológiával: „Gyermeknél mindig előre kell tekintenünk, és igyekeznünk kell elképzelni, hova fogja majd egyszer juttatni a gyermeket az az erő, melyet most benne működni látunk. Ha belehelyezkedünk a gyermek lelkivilágába, világossá válik, hogy erőmegnyilvánulásai nem értelmezhetők másként, mint hogy a maga módjára többé-kevésbé véglegesen meghatározta a jelenhez és a jövőhöz való alkalmazkodásának módját... Az ő célja az elérhetőség határain túl, messze az élet frontja mögött fekszik.”
Végül is elkülönbözve a többi Lóci-verstől, ennek a költeménynek nem a gyermek a „hőse”, hanem az apa. Lócinak itt csak a „mozgáskényszereit” látjuk, a messze az élet frontja mögé utaló felvillanásait nem tapasztaljuk. Az „igazi” Lóci-versek azok, amelyek a zseniális társszerzőt vizsgálják: a Lóci és a szakadék, a Csirkék, a Légy vagy a legdöbbenetesebb, a Lóci verset ír. Inkább ezekre a versekre jellemző az, amit az apa egy rádió-előadásban (Családi kör) mondott: „Lócinak inkább egyes, sűrűn jelentkező, de élesen elhatárolt pillanatai nyújtottak – nem mindig zavartalan – bámulnivalót... a fiú csupa nyílt, mosolygó, ijedős fegyelmezetlenség.” Benne a valóság romantikája „vet nagy lobbanásokat... mindig tudta érezni a nagyságnak, a pátosznak, a fenséges hatásoknak az erejét”. Erről a Lóciról írtam: társszerző. Mert azok a rajzok, amelyeket édesanyja összegyűjtött, valóban ezekről a zavarba ejtő felvillanásokról tanúskodhatnak. 1932 decemberében, hároméves korában lerajzol egy autót, amelyet egy vonallal körbekerít: „Autó ez, azt mondta, összeköti a vonallal, hogy ne bírjon elmenni.” De megjelennek „metafizikus” témák is: 1936-ban megrajzolja az „örök fiatalság harangjá”-t, és ugyanez év szeptember 21-én (ezt az apja jegyzi fel a hátoldalon, gondolom, kellő döbbenettel) egy dantei többszintes látomást kerekít. A rajz közepén egy csirkeszerű valami, nyíllal ráírja: HALÁL. Alatta (LENT) és felette (FENT) egy-egy halott, koporsószerűségben, és mindkét helyen felírja (életkorára tekintettel még megengedhető helyesírással); LÉLEKJUK. Ilyen gondolatokkal riogatja szüleit és önmagát az első elemista gyermek. Az ötletek aztán belefutnak a versekbe, ott szembesülve a felnőtt gondolataival. Ezeket a Lóci-verseket nem állítanám szembe a keleti filozófiai példázatokkal, éppen hogy egymás kontrollját adják: évezredek bölcsessége méretik meg ezekben a versekben egy „gyermek ártatlan szemé”-vel.

(Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke: Szabó Lőrinc 1929–1944, Szépirodalmi, Bp., 1974, 406–407.)