„A plutonikus történet, melyet Szabó Lőrinc A rabszolga című versben
elbeszél, épp az ellentéte a múlt század ipari forradalma inspirálta vernéi
történeteknek. Ott »vitathatatlan, hogy a vernéi plutonizmus kapcsolatban áll az
ipari század technikai feladataival: a föld, a tellus általános feltörésével,
dinamittal történő felrobbantásával, a bányák megművelésével, az utak, a vasutak
építésével, a hidak lerakásával: a föld megnyílik, hogy kibocsássa a vasat (vulkanikus
anyag, ignis), amellyel éppen Eiffel helyettesíti a követ, az ősi anyagot,
amelyet a föld színén lehet ’összeszedni’, s a vas végérvényessé teszi a föld
behálózását, mert lehetővé teszi a közlekedési eszközök felépítését (hidak,
sínek, pályaudvarok, viaduktok).« (Roland Barthes: Hol kezdjük?; Helikon,
1970. 3-4. sz. 367. 1.) Szabó Lőrinc, aki korábbi verseiben (a Fény, fény,
fény és A sátán műremekei idején) ezt a technikai optimizmust is
átélte, ekkorra eljut ez optimizmus visszájához, az »elvadult«, emberellenessé
váló technika látomásához. Előkészíthette benne ezt a wagneri Rajna kincse
története, még inkább »hősi pesszimizmusa«, de a saját szemléletében lezajló
csalódásláncolatnak is kiegészítő láncszeme ez a vers.”
(Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke: Szabó Lőrinc 1929–1944,
Szépirodalmi, Bp., 1974, 406–407.)