„De nemcsak a másikat – kívülről vizsgálva önmagát, elidegenítve belső
végtelenétől – a költő önmaga létezését sem tudja értelmezni (A Föld álma;
Pesti Napló, 1934. január 6.). Hőse a létezés pillanataitól megfosztott
ember, az ember élete elvonatkoztatva és kívülről nézve, tehát megérthetetlenül.
Így alkotja meg Szabó Lőrinc az elvont ember képletét is: az ember képe így
fest, ha a pillanatok adta esetlegességeket, a külső adatok segítségével róla
felvehető „pletykákat” kiküszöböli. A kérdezés és meg nem érthetés mítosza
születik meg ezzel, sornyitó a Szabó Lőrinc-i mítoszok között. Ezekben a
mítoszokban él tovább a Te meg a világ „kreatív” módszere, mégis erősen
módosult megjelenési formában és funkcióban. Ha látszólag el is szakad ezekben
Szabó Lőrinc az érzéki adatoktól, és a valóság tükrözéstől, rendszerint adott –
főleg keleti: hindu és kínai – történeteket, tehát az irodalomban már
feldolgozott, valóságként használható szövegeket alkalmaz. Méghozzá olyan
szövegeket, amelyek megfigyeléseket, tapasztalatokat összegeznek, azaz a
Föld álma című versben megismert módszert követik. Szabó Lőrinc mítoszai
(pszeudo-mítoszoknak is nevezhetjük őket) tehát nem következtetések, hanem
egyszerű összegezések, a sok idő-pillanat adta adat általánosított feldolgozásai.”
(Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke: Szabó Lőrinc 1929–1944,
Szépirodalmi, Bp., 1974, 175–176.)