„Szabó Lőrincnél a testbe való bezártságot nem az érzékek birodalmának elhagyása kompenzálja (a lélek »fájni se tud« nélküle), hanem a testben-lét felfokozása, s ez aligha történhet másként, mint más testekkel való érintkezésben, hiszen a test csak ezen az úton képes tudtul adni önmaga számára saját jelenlétét. A testi lét, s a szerelmes versek erotizmusa erről tanúskodik, mintegy más testekkel való érintkezés révén tartja fent magát: a női test az érzékiség »irgalmas kábítószere« (Nők), a végtelen hullámmozgás, a versritmus és a szerelmi aktus közötti párhuzamra épülő Tenger című vers pedig szétválás és egyesülés pólusai mentén állítja szembe a testtelenség és a testtel rendelkezés élményét. A test csak önnön határainak túlhaladásában válik testté (Éppen ezért jelenik meg az erotikusélmény helyenként az én létrejöttének feltételeként: vö. erről Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke: Szabó Lőrinc 1929–1944, Szépirodalmi, Bp. 1974, 53–55.), ugyanakkor – s ennek számtalan tematikus kifejtése található a Te meg a világban – ezzel talán egyben képtelenné válik arra, hogy az én individualitását megalapozza.
Ezt a problémát jelzi azon versek jelenléte a Te meg a világban, amelyekben a halál nem az egyszeri testi lét eltűnésének, hanem az elpusztult test sajátos túlélésének, materiális jelenlétének képzetében tárgyiasul. A Szamártövisben a bogáncs – az egymást követő évszakok természeti idejével párhuzamba állított – »életének« végességét a hátramaradt váz képe viszonylagosítja. A szamártövis a testnek mint önmaga őrének motívumát viszi tovább itt is (»Mozdulatlan katona vagy: / befelé őr, őre magadnak!«), olyan összefüggésben azonban, amely a elmúlt élet testi érzékelhetőségét (ami a megfelelő kulturális praxissal is párhuzamba kerül: »Mint múzeumban holt lovagot / páncélja idéz kevélyen, / szuronyos csontvázad úgy zörög / december jég szelében;«) valamely jelentés vagy értelem feltételéül jelöli ki: a vers zárlatában a halál sajátos jelentését vagy legalábbis jelentésének lehetőségét (»üzenetét« a jövő számára) nem valamely túlvagy másvilág, hanem a testi létezést lehetővé tévő őr maga hordozza (»de mint holt őr, helyeden maradsz / egész az új tavaszig, / melynek, a nyár halálakor / üzentél valamit.«). A test minden pusztulást felülmúló hátramaradásának hasonló képzetére épül az Egy egér halálára.”
(Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp. 2010, 84–85.)
Baránszky-Jób László
Szamártövis 1
A tematikus versekben a tárgyakat nemcsak leírja, de együtt érez velük. Néha úgyannyira, hogy, mint a Szamártövisben, lehetetlen őrá magára is nem ismerni benne. Anélkül, hogy allegorizálna, vagy akárcsak szimbolikus is lenne. Kozmikus együttérzése nemcsak az állatokig s a növényi organizmus világáig nyúlik le, de a szervetlen anyagig. Szentferenci materializmusával így ír róla: „...nincs több ily igazi jóság, mint az övé, / ki minden pillanatban / milliószor megalázza magát / hűtlen fiáért, kinek neve lélek... mért dolgozik érettünk szüntelen, / alázatosan és türelmesen, / mért dolgozik, mondjátok meg, miért: / mért dolgozik a test a lélekért?” Ennek a józan költőnek a költészete, csakúgy, mint emberi valója tele van termékeny paradoxonokkal, sőt oxymoronokkal, valóban a lét dialektikáját veszi fel szellemébe, narratív kifejtő előadásmódja ellenére nem „okoskodik”, hanem a dialektikus ellentétfeszültség a maga robbanóerejével hajtja előre, azok felé a magasságok felé, amelyekben filozófia és költészet egybefolyik.
[...]
A Szamártövis, amelyben a georgei eszményt 2 Szabó Lőrinc a maga magyar valóságára átírja és szemérmesen meghirdeti, megvallja, a magyar és világirodalom legegyöntésűbb, legzártabb formaszerkezetű s így legromolhatatlanabb verseinek egyike. Kivételes ihlet-perc ajándéka, de ez az ihlet hosszú évtizedek munkásságának, felgyűlt eredményeinek, felhalmozódott feszültségének eredménye. Egy kor és költői alkat sugallta parancsoló stíluskövetelmény betöltése. Benne a tematikus költő, a józan költő, az ihletett költő rangjára emelkedik. Tematikus vers, nem allegorikus, nem szimbolikus, amelyben a tematikus költő, anélkül, hogy valamiben is saját magára utalna, megvallja látszólag tüskés, száraz költészetének, s egész lényének titkát. S talán azt a titkot is, hogy mint az általa valamennyi kortársíró közül legtöbbre becsült Ernst Jüngernél, a mikrorealizmus egy megdöbbentő korban mint ad páncélt és menedéket a külső megfigyelés, a részletmegfigyelés, a kataklizmák elől. Olyan vers ez, amely képes a látszólag egoista és tematikus verseket is jelentésváltoztatással a kíméletlen őszinteségű emberi dokumentumok közé emelni: a tárgyias költő maga is tárggyá változik ebben az élveboncolásban, bennük emelkedik önmaga fölé igazán. A gyónás döbbent töredelme hatja át ezeket az önvallomásokat, mennél inkább bűnös szenvedélyekről szólnak, annál inkább. A huszonhatodik év szörnyű penitenciát váró életgyónása, vagy akár a megadóbban mindenről beszámoló Tücsökzene csak prototípusa, végső kiérlelt formája ennek a műfajnak. Aki erre a költeményre ráhangolódik, az mindent ért ebben az életműben, amelynek intellektuális józansága korántsem közöny hitetlen lázadása: súlyos moralizmussal terhes. Aki nem képes erre a ráhangolódásra, annak szemében bizarr, sőt elkedvetlenítő, ellentmondások mozaikjává tördelődik szét a viviszekciónak ez a rousseau-i, szentágostoni őszinteségű életgyónása. Tehát életgyónás a tárgyi, tematikus költő életművében: „költeni valóban annyit tesz, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett.” A szubjektív líra elérzékenyül önmagán, Camus Közönyének modern áldozata nem pályázik erre, csakúgy, mint annak idején mintaképe, Julien Sorel. Szabó Lőrinc ennek a típusnak képviselője, a lírában végletekig viszi Baudelaire, Rimbaud, Ady satanizmusát, a tárgyi, a tematikus líra, a költőietlen költészet könyörtelen gesztusával. Mire sem vágyott volna annyira, mint hogy magyarul megszólaltathassa ennek a modern életérzésnek epikai objektivitásba öltöztetett első hatalmas megfogalmazását, Milton, a puritán költő remekét a Sátán lázadásáról, Az elveszett paradicsomot.
A Szamártövis 1931-ben született s a Te meg a világ kötetben kapott helyet. A sátán műremekei (1926) lázadása és a Különbéke (1936) fáradt belenyugvása közötti feszített hangulat, a nagy filozófiai versek köteteiben a vízválasztó tetőpontot jelentő kötetben. A belső végtelenben (1929), Két sárga láng (1931), Magány (1929), Egyetlenegy vagy (1930), Az Egy álmai (1931), Menekülni (1931), Egy asszony beszél (1928), Semmiért Egészen (1931), A homlokodtól fölfelé (1931), A semmittevő halál (1931) intellektuális remekeivel egy kötetben, az utóbbiak közvetlen közelében és velük azonos rangon, mégis lírai tekintetben csupán a Semmiért Egészen, A homlokodtól fölfelé és A semittevő halál mérkőzhetik vele műfaji rangban és hitelben s közöttük is ez a legnagyobb fokú lírai objektiváció. A megtalált Szabó Lőrinc-jel, amely a maga csupasz valóságában „jelkép”, amint azt áhítattal tisztelt mestere, Goethe, egyik rejtélyes enigmájában Alles Vergängliche ist nur ein Glichniss – kinyilatkoztatta: „sivatag utak éke” – „útszéli gyom” – „talpig fegyverbe” öltözött, pedig lelke „csupa béke” – ez a „barátságtalan, bús virág”. S aztán jön a névmagyarázat:
„Neved gúnyolva mondja:
szamár! s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.”
Szabó Lőrinc képnyelve a tárgyi líra, a tematikus költészet teljes igazolása. Talán csak Aranynak A rab gólyája állhat mellette ilyen tekintetben, Gragger Róbert szerint, a világlírában a hasonló tárgyú és típusú költemények közül magasan kiemelkedő remek. – Nem allegória, nem szimbólum, de több annál, a világgal azonosulni vágyó és vele meghasonlott költő megrendülten bukkan ebben a lelki rokonban önmagára. Megszólítja, beszél hozzá, mit sem mozdulva el a realitás talajáról, a szubjektív panasz, a célzatosság teljes mellőzésével, a férfiszemérem makulátlan magatartásában. Az annyit kesergő, csupa-panasz, az örökké lázongó költő néma vallomása ez most, azért megrendült és megrendítő, ahogy csak a csend, a hallgatás tud vádolni. Az a megrendült és megrendítő arc, amit mindenkor is a szenvedő világ felé fordított, annak tükreként: a megfeszített világ Veronikakendője. – És jellemzően ez a néma vallomás nem csendül ki meddő alkudozásban, hanem ez hangzik el a végén:
„... mint holt őr, helyeden maradsz
egész az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.”
A vers maga a Szabó Lőrinc-i versmondat, ritmusdallam, az egyszerű hangot objektiváltan kicsendítő, de szabad, érzékeny szerkezetben érvényesítő versszerkezet remeke. Egyetlen azonos szerkezeti elem az egyes versszakok rímrendszere: xaxa, xbxb és az, hogy az utolsó sor körülbelül felényi rövidségű, mint a többiek. Egyébként azonban a versszakok azonos számú sorai sem egyenlő szótagszámúak, s még csak az egymással rímelő sorok sem, s a szakokat refrénként, csattanóként lezáró négyszótagos rövid sor az utolsó szakban hatszótagos. A hangsúlyütem látszik uralkodni a végig ünnepélyes, de egész különböző tartamidőmértéket képviselő sorokban. Hogy ezt mi szabja meg, ezt a lassítást, gyorsítást, rejtett időmérték dallama helyenként, vagy a szavak rövidségének, hosszúságának váltakozása, nehéz, esetenkint lehetne csak eldönteni, valószínűleg együtt a kettő. „Porban s napban sorvadva virulsz...” „Nekem szép vagy, dacos virág...” „Mozdulatlan katona vagy: / befelé őr, őre magadnak...” „Mint múzeumban holt lovagot...” Hogy csak a szakkezdő, intonáló sorokat említsük, de ez az elektromos áram végigvibrál az egész szakaszon. Közben az így vibráló tónusnak van valami Szabó Lőrincnél különben egész szokatlan belső pátoszú ünnepélyessége. Az egyes versszakok páratlan zeneiségét, nem emocionális, hanem ünnepélyes indulószerű zeneiségét, érdemes lenne sorról sorra, szakról szakra követni. Tartalom-, vagy talán jobban mondva: indulat diktálta belső kompozíciók ezek, a sokat emlegetett belső forma ritka, kivételes példái közé tartoznak. Látszólag szigorú formai kötöttség jellemzi az egész verset, de mint említettük, még a szótagszámmal sem engedi megkötni a költő kezét: 11, 10, 9, 8, 7, 6 szótagszámú sorok váltakoznak, egész szabálytalanul, jobbára a 8, 9 és 7-es szótagszám az uralkodó, látszólag rendszertelenül, de valójában a belső ritmus igényének téve eleget, azaz alkalmazkodva az élő hangsúly mondatritmusához, korántsem jelent a szótagszám egyben mondatszakasz-záródást: enjambement-ok kötik össze az egyes sorokat, akár jelzőt és jelzett szót is elválasztva egymástól ilyen megszakítással önkéntelenül is mesterkélt szünetet eredményezve, hogy azután egy jelentős, hangulatteljes, meglepően szép sor zúdulhasson le: „sok kín szerezte neked e jó / páncélt a sebek ellen!” mintegy csattanóként zúdul le a mondat második fele a csendbe ringató első fele után:
U – ׀ U – ׀ U U I U U –
„sok kín szerezte neked e jó”
mintha a jambikus lejtésű sorra épp az utolsó láb, a ciklikus anapesztus, hosszú végszótagjának kiélezésével, nyomatékolásával, zúdulna a spondeusszal lassított s azután rövid magas hangokkal gyorsított mondat második fele:
– – ׀ U U U U U
„páncélt a sebek ellen!”
Képes két tartalmilag jelentős versszakot, komoly ünnepélyességgel, indulószerűen kiemelni a versmenetből. Melankolikus, hetyke, rezignált, büszke, dacos, férfiasan ünnepélyes indulatok tolmácsolódnak, éspedig lépten-nyomon olyan nyelvzeneiséggel, amilyennel különben csupán a hangfestő és hangutánzó darabokban él, mint amilyen például a Hajnali rigók. Itt egészen más jelentéssel, hangulatszimbolikus jelleggel érvényesülnek. Ez az erősen tagoló, olykor egyenesen szóhangsúlyt érvényesítő verssor: „sivatag / utak / éke” evokálja a szótest zeneiségét, a hangszimbolikát, és a szótagidőmértéket is. Éppoly szabálytalanul, mint ahogyan szótagszám, jambus, trocheus, ciklikus daktilus és anapesztus, choriambikus dallamok szövik át az ütemeket. De hogy hozzávetőleges képet kapjunk erről a minden ízében egyénített, egyénítetten kötött belső ritmusról, jelezzük az első versszak sorainak szótagszámát: 9, 7, 8, 8, 9, 7, 11, 4 (dőlten jelezve az egymással rímelő sorok szótagszámát), láthatjuk, hogy megközelítőleg sem egyeznek egymással. – A második szak: 9, 8, 9, 7, 9, 6, 9, 4. A harmadik: 8, 7, 10, 8, 8, 8, 8, 4. A negyedik: 8, 9, 9, 9, 8, 6, 9, 4. – S az egész mégis úgy hat, mintha a legzártabb strófaszerkezetek uralkodnának szakról szakra. – A rendkívül finom zenei ritmushatásra jellemző a harmadik és negyedik szak sor-szótagszámainak valamelyes kiegyenlítettsége, az előbbiben a 8 szótagszámú, az utóbbiban a 9 szótagú sorok uralkodnak, ez biztosítja többek között fokozott ünnepélyességüket:
„Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke;
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke;
és mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.”
Aztán mint trombita intonálta és dobpergés kísérte induló harsan fel:
„Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak;
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.”
Mindez előkészíti az utolsó szak első négy sorának fokozott ünnepélyességét:
– – ׀ U – ׀ U – ׀ U U –
„Mint múzeumban holt lovagot
– – ׀ U U– ׀ U – ׀ –
páncélja idéz kevélyen,
U U ׀ – ׀ – U ׀ U – U U
szuronyos csontvázad úgy zörög
U – ׀ U – ׀ U – ׀ –
december jég szelében;”
Az utolsó versszak ritmikájában feltüntettük az időmértéket. De ilyen időmérték szövi át az előző versszakokat is: az alliteráció, ismétlés, gondolatritmus, fokozás mindmegannyi ritmikai eszközeivel. Valamennyi erősebb értelmi hangsúlyú is: hol az élet mást megöl, te megállsz; és állsz még, állsz még akkor is; befelé őr, őre magadnak. Figyelemreméltó a szakzáró rövid soroknak nem csattanószerű, hanem erősen hangulati kicsendülése:
U U – U U –
„és katonák; és jön a hó.”
Petőfi és Arany óta magyar versritmus ilyen észrevétlen zeneiséggel nem szolgálta a szöveg, a vers mondanivalóját. Fel-felcsendült Adynál egy-egy sorban: „és miért volt a kiontotta vér”; Az Illés szekerén képeiben, ritmikájában,
„A Himaláják jégcsúcsain / Porzik szekerük és zörög.” A Hunn, új legenda sok egyöntésű, indulatáthatotta verssorában: „Nekem beszédes költő-példák némák...” vagy: „Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett”, és az Ifjú szivekben élek ünnepi megnyilatkozásában: „Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény” – Bőven lehetne még Ady ugyancsak belső forma parancsolta nyelvzenéjéből ilyen különleges, kinyilatkoztatásszerűen halhatatlan szövegrészeket kiválasztani, de egész versen végigvonulni ez a zenei szerkezet alig-alig szokott. Többek között ez az, ami Kosztolányit arra indította, hogy az Ady-verseknek a pongyolaságáról beszéljen. Arra fölösleges rámutatni, hogy az Ady-vers teljesen más, mítoszteremtő, szimbolikus, emocionális struktúrájú, teljesen eltérő a Szabó Lőrincétől.
A Szamártövisben nem fölvillannak, hanem végigvonulnak a zenei szerkezet, az elzeneiesedett nyelvi struktúra a műnek egységes jelentést biztosító szerkezetei, az egységes jelentés szolgálatában és mintegy általa sugallva. S mindez a lehető legegyszerűbb, legcicomátlanabb megfogalmazásban. A szabadvers és kötött szak e különös ötvözete biztosítja azt a fokozott természetességet, amit a Szabó Lőrinc-i líra modern realizmusának stílusa megkíván. Nem válik hűtlenné ahhoz az egyszerűséghez, amelyben szinte kerülni látszik a behízelgő szépségeket: kopár tárgy, téma, kemény, feszes előadásban, s ekként reprezentálja éppen a költő, az intellektuális, a józan költő „hangulati” zónáját, s egyáltalán nem parnasszien, hanem nagyon is „prózai” módra vallanak a költőnek erről a világnézeti magatartásáról. Néma vallomás ez.