„...tisztázásra szorul az a kérdés, hogy miként jelenik meg a Te meg a világban a testtől elszakadt individuum képzete, pontosabban, hogy milyen önmegjelenítési lehetőséget kínál az én (vagy az Egy) belső univerzuma számára az individualitás önreferens zártságának feltétele. […]Ha, mint az
Az Egy álmaiban látható volt, ennek (egyik) akadályát a test képezte, akkor aligha lehet meglepő, hogy ez az érzéki tapasztalat törléséből vagy legalábbis relativizálásából indulhat ki. Az individuum, egyebek mellett, éppen azért tudja magát zárt rendszerként felfogni, mert a külvilágtól való elhatárolódása arra alapul, hogy ott semmi sem hasonlít rá, és, valóban, a
Te meg a világ magány- és éntematikája rendre ebből a felismerésből bontakozik ki, például: »Magány, ki védsz, sorsom magánya, / mozgó búvárruhám, – a lárma / s a tett kívül van rajtad, és / kedv, hit s a többi odakint / oly idegen nekem ma, mint / egy mesterséges tévedés.« (Gyanakvás). Mint ez a – talán Babitsra emlékeztető – búvárruha-metaforáról itt leolvasható, a bezártság és a külvilágtól való idegenség valóban az azzal való érzéki kapcsolat torzulását vagy redukálását implikálja: a búvár a közvetlen érzékletektől megfosztva képes csak megfigyelni a környező világot, mintegy belül kivetülő vagy tükröződő képként. A
Gyanakvás kötetbeli szomszédja, a Magány ennek az önjelenetezésnek egy organikus alapmintájú változatát rajzolja körül: itt a magány a gyümölcs héjához, majd »az élet bőréhez« hasonlíttatik, s ez az – ismét az élet biológiai jelentéskörét aktiváló – fordulat egyben azt is implikálja, hogy az én egyszerre azonos és egyszerre különbözik önnön magányának határaitól. A közvetlen érzéklet s így a külvilággal való kapcsolat legkézenfekvőbb lehetősége
(bőr) »belülről« nem tárgya az észlelésnek (hordom), kívülről viszont már
páncélnak látszik (»Hordom az élet bőrét, burkomat / s látom, mindenki páncélt hord magán.«), s a szonett az én feloldódásának ígéretét –
Az Egy álmaiból ismert módon – a testi diszkontinuitást eredményező születés (»A mindenségből furcsa kivonat: / millió véletlenből összegyűltem, / de már megszületve elkülönűltem / s most magány vagyok s uj magányra mag«) visszafordításában, itt konkrétan a halálban jelöli ki (»várom, hogy a halál kezébe vesz, / s lehámozza rólam az életet.«).
Fontos ugyanakkor, hogy az én itt egyszerre lesz azonos és különböző önmagától mint önmaga börtönétől, amit a Magány 9. sora a magam és idegen azonos grammatikai pozícióban való egymás mellé rendelésében nyomatékosít (»Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben.«), ugyanis ez a körülmény meghatározza az én önmegjelenítésének (pontosabban az én önreferenciája megjelenítésének) technikáit, amelyek a Te meg a világ verseiben elsősorban a befelé nézés paradox képzetében jelennek meg, amit gyakran éppen az érzéki láthatóság hiánya határoz meg: »Sötétben nézem magamat:« (Harminc év); »gépész vagyok, aki saját / szerkezetének börtönében / vakon tesz-vesz [...]« (Börtönök); »tükörszínjátéka agyadnak, / mely hallgat és befele néz« (Embertelen) stb. Az önmegjelenítés ezen tropológiájának líratörténetileg is beszédes a kontextusa: megtalálhatók a variánsai József Attilánál (pl. utóbbi néhány évvel később született, a Szabó Lőrincénél egyébként jóval komplikáltabb Magány-szonettjében, amely a külső és belső láthatóság, saját és idegen tekintet közötti különbségtételt törli el: »látom a szemem, rám nézel vele.«), bizonyos elemei azonban kétségkívül rendelkezésre állnak már a Nyugat-líra repertoárjában, az autonóm én univerzalizálásának különféle változataiban. Ez Adynál ugyanakkor – az én intenzív és extenzív felnagyításának, illetve az én és külvilág közötti differencia kvalitatív formáinak összefüggésében – sok esetben tematikusan éppen a külső láthatóság képzetére alapul: például az én megjelenítésének egyik gyakori, központi referenciája a szem, de – másik irányból – ezt támaszthatja alá a »Ki látott engem?« tematikája, sőt a Szabó Lőrinc-féle Egy és Ady Élet-szimbóluma között is éppen a bennük implikált intenzitás befelé, illetve kifelé irányultsága között van talán az egyetlen igazán lényegi különbség. Az én bezártságának esztétizációja Babitsnál, másfelől, aligha implikálja az individuum idegenségét önmaga számára: a Magány kézenfekvő előképeként kínálkozhat például A lírikus epilógja az önmagába zárt gyümölcs hasonlatával, illetve az én börtönként való azonosításával, éppen avval a különbséggel, hogy az én belső láthatóságát vagy megismerhetőségét nem teszi kérdésessé. Az önmagába zárt én, pontosabban a testtől függetlenedett és érzékeitől elidegenedett tudat megjelenítésének a Te meg a világ verseiben az az egyik legfőbb kérdése, hogy miként ábrázolható egyáltalán egy olyan világ, amely érzéki úton nem közelíthető meg. Nyilvánvaló, hogy ez nem jelentheti a teljes absztrakciót vagy fogalmiságot, ugyanakkor igaz, hogy az én belső univerzumának tárgyi-érzéki karaktere Szabó Lőrincnél valóban meglehetősen redukált. Szembeötlőnek mondható például, hogy nemcsak az élő vagy halott test (ahol a szerkezet vizualizálható, mint pl. az Egy egér halálára példázatában), hanem – miként arra Rába György hívta fel a figyelmet [Rába György: Szabó Lőrinc, Akadémiai, Bp. (Kortársaink), 1972, 85.] – maga a személyiség vagy annak testetlen régiói is »szerkezetként« jelennek meg, mint a Börtönök zárlatában.”
(Kulcsár-Szabó Zoltán: Tükörszínjátéka agyadnak: Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010, 71–73.)