rombolsz, de nem fájsz: érdekelsz – Ennek az utolsó sornak pontatlan idézésével Juhász Gyuláról szóló emlékezésében találkozni: „Első látogatásom már nagy birkózás volt a makacsságával. A zavar és megdöbbenés negyedórája után valami felelősség- és szégyenérzet kezdett szorongatni, mint bizonyára más vendégeket is. Miért mentem hozzá? Hogy lássam a különös esetet, és szörnyülködjem utána? Hát nem tudok segíteni? Az volna a kötelességem! Láttam, hogy a költő nem figyel rám, éreztem, tudtam, hogy semmi vigaszra nem reagál, s minden hit és hitegetés gyanús előtte. Mint egy kínlódó tárgy ült mellettem a kertes udvar egyik padján; nagy kérlelésre felkelt, és lassan, gépiesen sétálni kezdett. De nem szólt semmit, semmi lényegesebbet, legfeljebb a fájdalmait emlegette a két-három sztereotip szóval. Szelíd, de megközelíthetetlen volt, mindent eltűrt és visszautasított a passzivitásával. Zárkózottsága és szenvedése megrázott, a tehetetlenség, az övé és az enyém, levert. Szégyelltem, hogy élek, hogy nemsokára magára fogom hagyni, hogy a szomszédban ebéd és feladat és gyermek vár. Mint gyors ragály szállt meg a sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden földi és metafizikai pesszimizmusomat, minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töltött a gyűlölet az egész mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba, s az átvett fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül szidni, gyalázni kezdtem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal, hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit, és mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen, mondd azt, hogy »nem fájsz, hanem érdekelsz!«” (Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások, szerk., jegyz., utószó Kemény Aranka, Osiris, Bp., 2003, 403.)