5 10 15 20 25 30 35 40 45 50 55 60 65 70 75 |
Szeretlek, s mást is szeretek, s tudom, hogy nem szabad, tudom, hogy fáj neked, de mit tegyek, mikor nekem elszakadni fáj, – mit tegyek, hiszen nem én akartam ezt a szerelmet, ezt az idegen kapcsolatot, mondd, mit tegyek mikor nem én rendeltem ezt az uj keveredést, amely fáj és édes és azt mondja, hogy nem én és nem te, nem mi, nem az ember fontos itt, nem az ember parancsol, hanem valaki más, Ő – – mondd, mit tegyek ha ő cselekszik helyettem és én szenvedek a bűneiért, az ő bűneiért, aki sokkal hatalmasabb, semhogy tetteit bűnnek merje nevezni a szó, – én szenvedek az ő akaratáért, aki olyan nagy úr, hogy már nem is ismer felségsértést, hiszen csak az ész beszámithatatlan józansága merészel ellene szólni – – mit tegyek én, mikor az ezernevű szerelem tüzes nyelvei röpdösnek vállaimon s maga a halhatatlan isten mondja, hogy minden tettem és szavam csak az ő akarata, mert minden anyag az ő töredéke, lakása, élő s kimondhatatlan sokaság: ő ez az örök keveredés: irtózatos parányokból összerakott anyag- s lélek-zenekar, amely érthetetlen zenét játszik néki, aki sohasem unja meg a dirigálást, s tudja, hogy sohasem lázadhat fel ellene a kürt, melyben az ő lelke parancsol, sem a hegedű, melynek az ő intése ad életet, – óh, sohasem lázadhat fel az élő anyag tehetetlen zenekara isten ellen, aki az elromlott darabok helyett mindig szállittatja magának, és velünk, megbűvölt mesterembereivel szállittatja az uj hangszereket, hogy tovább játszhasson rajtunk, – sohasem lázadhatunk fel az örök Szerelem ellen, aki összevissza integet és szeszélye szerint párosítja harmóniába a hangokat, és jaj, mi csak a magunk kis muzsikáját halljuk a teljes zenekar időtlen zúgásában és sohasem tudjuk meg, mit akart elmondani istenünk az ősi csöndnek, a fekete Csöndnek, amely köröskörűl, csillagvilágok határán túl, s Semmiség páholyaiban testtelen ül és ránk néz és – és figyel és – és nem felel. |