„Szabó Lőrincnél a világ egy nagy »anyag- s lélek-zenekar«, ahol a végtelen,
soha meg nem nyugodható isten »sohasem unja meg a dirigálást«. Ebben a képben
pedig még a szabad akarat is megszűnik, a legkegyetlenebb determináltság
uralkodik:
»...s tudja, hogy sohasem
lázadhat fel ellene a kürt,
melyben az ő
lelke parancsol...«
Visszatérés ez a Föld, Erdő, Isten-kötet az ember tehetetlenségét hirdető
világához. Az ember már ott is külső rendelések beteljesítőjeként szerepelt.
Akkor ez erkölcsi tartást adott a kiábrándulás közepette, most filozófiai
mentség a kétségbeeséshez, a változtathatatlanba való beletörődéshez. Mentség a
társadalmi cselekvéssel szemben, és – ez utóbbi vers esetében – mentség
etikailag, az emberek közötti viszony alakulásában, a szerelemben is. Ebben a
determináltságban pedig elveszti az értelmét a jó és rossz közötti különbség: »már
nem tudom, mi rossz s mi jó« (Az ucca ezer mozdulata előtt).
Istenfogalmában épp a minőségi, társadalmi különbséget elveszítve egyesül a jó
és a rossz:
»csak néha sejti meg az álmodó
lélek, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.«
(Talán nem is rossz, ami rossz [átdolgozott változatának címe: Szövetségesek])”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970,
429–430. Ld. még Az örök virrasztó című vers Magyarázatát, mely kötetben:
Kabdebó: i. m., 426–429.)