Magyarázat


„Szabó Lőrinc is keresi ezt a [társadalmi] változtató erőt, tarthatatlannak érzi a kor valóságát, de reális ellenerőt nem talál:

»...a Sátán
mennyi szenny
lázából festi be a halál
pompázó keretei közé
műremekét, az életet...«

Ezt az életet kell elviselhetővé tenni. Az idill már nem segít, egy koldusnak már a szép idő sem jelent gyönyört. Az idillnek a szegénységre torzult változata marad: a butaság és a különböző narkotikumok. Az ironikus látás itt már csak közvetve jelentkezik, a keserűség, elkeseredés hangjai mellett ki se hallhatóan. De ahogy költészetének fő módszerét, a Látást, az elemzést tagadja, mindjárt észrevehetjük, hogy az életletöltés e receptje elfogadhatatlan, embert lefokozó, azaz épp abszurditásával reális és lázító is egyben (Az Antikrisztus szent aranya). Eszerint az embernek két őrzőangyala van, mely a »halhatatlan nyomornak« megváltást hozhat: az egyik a butaság, melynek

»...okos keze
már az anyaméhben igyekszik
becsukni lassan a lélek
élő kapuit. – «

és később is azon fáradozik,

»...hogy
védencéből kilopja a Látás
boldogtalan erejét...«

ha mégis »hasztalan fáradozik«, jön a másik, a »pillanatok tűzszárnyú angyala«, a szerelem:

»...ő
hozza az elrabolt akaratért
a kárpótlást, felelőtlen
álmodozásra ő tanítja
az ifjút, a szerelem
fürge játékaival vagy a
házasságtörés nehéz
lázával ő hidegíti el
az igazság reménytelen
tetteitől a szenvedélyt...
...korcsmát nyit a züllött
kétsébeesésnek...«

Az ironikus látásban megvan az a lázító erő is, ami ennek tarthatatlanságát, embertelenségét bizonyítja. Szabó Lőrinc keserűen, de mintegy védekezésként is említi ez abszurd megoldásokat, irigyli azokat, akik megrekednek ebben a szinte elaltatott állapotban, mert csak az ő számukra viselhető el az élet:

»...mi volna az ember
az Antikrisztus szent aranya
nélkül – – Óh,
barátom, szent ez a két különös
őrangyal, aki sírva
áll két semmiség között
s addig is, míg őrváltás lesz,
éjszakával betakarja
és cukorral csitítgatja
az időnek töviságyán
félálomban hánykolódó
tehetetlen, menthetetlen,
halhatatlan életet!«

De mi lesz azzal, aki látja e szörnyű mechanizmust, akinek »minden jelenség leveti... pillanat-öltözetét«?

»jaj neked, mert bárhová
fordúlsz, előtted áll az idő
vándor falain az emberiség
kinjának iszonyu tárlata, és
számodra nincs már
bódulni méreg, aludni bróm, mert
ha karót ütsz is boldogtalan
szemedbe: világtalan álmaid
égboltozatán is az olthatatlan
tűzvész
rémült freskói lobognak!«
(Tárlat: a sátán műremekei)

Marad az anarchista robbantás, mely a Renden semmit nem változtat, csak haszonélvezői személye ellen irányul:

»...rohanj
végig az esti körúton
és levágott fejed üvöltő
bombáját
csapd be az első
boldog ember ablakán.«
(Mérget! revolvert!)

Vagy pedig a szintén nem előzmények nélküli út, a pesszimizmus világszerte már egy százada folyó általánosítása: a megsemmisülés. Ez már a Fény, fény, fény korának, főleg az 1925-ös évnek a képletében is az egyik szélsőségként szerepelt. Ennek első foka a cselekvés tagadása, a kétségbeesés mint életforma vállalása:

»...az én
keserü lelkem
inkább menekűl a kétségbeesés
tétlen sivatagába...«
(Kellenek a Gonosz fegyverei)

Ez szembefordulást jelent egyúttal az élettel; és e tétel megfogalmazásának tömör pesszimizmusa már a Különbékére emlékeztet:

»...mert
maga az élet bűn, erőszak
az isten is és
e földön minden mozdulat
ellensége a tisztaságnak.«
(Kellenek a Gonosz fegyverei)”

(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 417–421.)