Magyarázat

„A kötet költői világának a szegények, a kiszolgáltatottak a főszereplői. Közéjük tartozónak érzi magát a költő is, megtalálva helyét a szegénység hierarchiájában. Erre a változásra Sőtér István figyelt fel: »A húszas évek szociális problémái Szabó Lőrincnél kétségtelenül szenvedélyesen, követelődzőn jelentkeznek. Rögeszmés őszinteséggel, szívbemarkolóan szólalnak meg ebben a lírában a pénzgondok, a család nélkülözései, a létbizonytalanság, a »megélhetés« kínja... A ,kalibáni’ lázadás a húszas évek présében változik át mély, emberi költészetté. Nem a magányos individualizmus panasza ez: Szabó Lőrinc talán sohasem szólt annyira a tömegekért, a tömegek lelkéből, mint ebben a korszakában.« [Sőtér István: Utószó = Szabó Lőrinc Összegyűjtött versei, Magvető, Bp., 1258–1259.] Saját tapasztalatait beleszövi a nyomor általános rajzába. Nem úgy, mint 1923-ban, amikor saját nélkülözéseit általánosította, hanem a valódi nyomort éli át egyéni sorsában is,

»a szegénységet,
melynek gyógyíthatatlan
betegei vagyunk: roncsoló
mérgeit harcoljuk s leheljük
irodában, műhelyben, bérpaloták
barlangjaiban…«

Együtt indulnak a napi munkába

»hintázó villamosok
rohannak vélem a Város
felé, gyárakba, megúnt
irodákba, züllött
börtöneibe
a gyáva napnak…«

együtt örülnek annak a negyedórának, ami az isten és a hivatal közt van, a »gyönyörű reggel«-nek, »az édes élet melegé«-nek, együtt engedik szabadon »csatangoló vágyait a pénzhezláncolt nyomornak«. Ebben a napfényes pillanatban szinte öntudatlan érez rá költészete egyik lényeges alkotóelemére. Ez a negyedóra nem valamilyen programszerű kitárulkozás, hanem önmagába fordulás:

»Most
magamé vagyok: megint
belopom megfiatalodott
szemembe az édes
élet melegét…«

mégis ekkor veszi észre, hogy ez az egyedi érzés él a többi emberben is, akikkel együtt utazik. Lemerülve önmagába, leírva az ott megfigyelteket, ismer rá másokra, a többiekre. Ekkor felkiált:

»és megölelem
testvéreimet, kik
velem rohannak most rohanó
villamosokon...«

Tehát az elmerülő szemlélődés, önvizsgálat nem mindig elfordulás, hanem a valóság megfigyelésének egyik, Szabó Lőrincnél igen fontos módszere. Ezt itt, e versben inkább csak kijelenti, a felismerés pillanatának ujjongásában nem tartja szükségesnek elmélkedni is felette, de később nem egy versben gondolja újra és újra végig ezt. (pl. Werthert fordítva és mindig).”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 401–403.)


„De néha felizzik valami reális idill is. A természet vágyott díszletei, a bukolikus – robotból, otthoni bajokból kikapcsoló – világ összezsugorodott negyedórára isten és a hivatal közt. Hivő áhítattal tud hálát adni a gyönyörű reggeli napfényért. És a fantázia – nemrég minduntalan kozmikus utazásokra gerjedt – menekülője a bérletjegy adta ingyen utazás földhözragadt (de mégis oly fontos, mert kihasználható) emlékét búcsúztatja elégikus hangokon. Ebből a búcsúból csap ki egy pillanatra az önfeledtség gondtalan, játékos világa:

»…aki napsütött
vasárnapjaimnak adtad
az Alföldet, hogy bokraiban
megháljak, gondtalanúl,
s koldusan is boldog legyek,
mint a csavargó égi madár
vagy a társadalmon-kívüli nyúl!«

Nyári utazásaiban sokszor a szabadságra menő kisember élményeivel találkozhatunk. Ezekben a versekben is a kor átlagembere számára nyíló lehetőségeket szövi elragadtatott versbe. Letört volna a fantázia? Nem. Szabó Lőrinc mindig is az a költő volt, aki minden – a legkisebb – elérhetőnek is örülni tudott. A fantázia csapongása csak pótlék élet. Az élet csak a megélt és elért dolgokból tevődik össze. És ha az a napfény és egy ingyenjegy a vonatra, hát arról is az életnek kijáró lelkesedéssel tud beszélni. Hogy szűk ez a világ? De így lesz egyúttal a kor átlagéletének reális kifejezője. »Szabó Lőrinc vágyai kielégíthető, mégpedig nem is olyan sokkal kielégíthető vágyak. Mit akart elérni e földön? Hogy kedvérevalóan élhessen: dolgozhasson, szerethessen, ismerkedhessen a világgal. Valamikor erre azt mondták, lenézően: a boltoslegény álmai. Mi, akik nem nézzük le a ,boltoslegényt’, azt feleljük, hát Adynak mik voltak a fő vágyai? Aztán: mi sarkallja az embert, hogy kitörjön egy társadalomból, vagyis mi tesz forradalmárrá? Alapjában kettő. Az ésszerű, a kielégíthető kívánságok elérésének megakadályozása, az esztelen korlát. S az igazságérzet; hogy ami egynek jár, az mindenkinek jár, már csak a nyugodt kedv, nyugodt lelkiismeret végett is.« [Illyés Gyula: Szabó Lőrinc vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen? = Szabó Lőrinc Válogatott versei 1922–1956, Magvető, Bp., 1956, 44.]. Hasonlóan látja Sőtér István is, épp e két idézett versre hivatkozva: »Költészete a modern nagyváros névtelenségének kifejezőjévé, a névtelen tömegek, a névtelen emberek sorsának megszólaltatójává válik. Ha jellemző példát akarnék idézni e költőiség érzékeltetésére, talán elsősorban a Negyedóra isten és a hivatal közt záró részéhez folyamodnék, a búcsú soraihoz, melyek az otthon és a robot közt a szabadság ,egyetlen szent negyedóráját’ köszöntik, ezt az utolsó, érintetlen terepet, melyet a kor és a szükség a lázadó számára meghagyott. De nem elegendő-e ennyi is a valódi lázadás fészkéül? És talán lehet-e ,banálisnak’ éreznünk a vallomást, mely a lejárt MÁV-bérletjegyhez szól, a szabadság, a menekülés szerény csodaszeréhez... Az ilyen költészet éppen nem prózai, hisz annyira hiteles az üzenete, annyira sokatmondó a köznapisága. Ha ennek a tematikának és látásmódnak társát keressük – Nagy Lajos novelláiban, ,karcolataiban’ találjuk meg csupán. Egy bizonyos korszakhoz ők ketten fűzték a legszabatosabb, legpontosabb kommentárt.« [Sőtér István: Utószó = Szabó Lőrinc Összegyűjtött versei, Magvető, Bp., 1259.] E versek tipikusságát hangsúlyozza Rába György is: »A versek közül azért emelkedik ki a Negyedóra isten és a hivatal között, mert a kisember reménytelen életformájának sorsszerűségét mintegy a jelkép fokán ragadja meg (Lásd még Wild West Európa, Bérletjegy a MÁV vonalaira)«.[Rába György: Szabó Lőrinc költészete, Valóság, 1964/7, 27.]”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 410–412.)