„A szervezett rendező erő parancsára engedelmeskedő ember portréja már többször megjelent Szabó Lőrinc költészetében. Először a kalibáni tagadás parancsára, majd a Pénz uralma, előtt kényszerül táncra az ember, mintegy Cipolla áldozataként. És nem véletlen a Wagner-zene és a Thomas Mann-i vízióval való egybevetés. A Wagner-zene olyan értelmezése, ahogy az a versben szerepel, azt a folyamatot segíti elő, amit Cipolla képvisel. Eredménye: az akarattól megfosztott ember, aki egyéniségét megszüntetve kiszolgáltatja magát egy külső hatalomnak, melybe beleolvadva véli a saját teljességének kiélését is.
Hatása alá kerül ezzel a kor egy tendenciájának, mely a filozófiától a művészetek minden ágáig átjárja, a húszas években felerősödve, a polgári világot. Épp az életnek a halál szorításában való szemlélete fogadtatja el vele ezt a pszichózist, mely egyképpen fakad a polgári válságfilozófiák tudatos pesszimizmusából és a társadalmi öntudatlanság, kiszolgáltatottság a valóság kihívására adott válaszából.
Ez az életből való menekülésvágy ugyanakkor egy sokkal konkrétabb, nálunk járványszerűen terjedő életérzésnek is költői megragadása. A halálba torkolló kiúttalanság nemcsak a filozófia öntetszelgő, heroikus pózában jelentkezett, hanem az élet gyakorlati tragédiáiban is átjárja a polgári világot. Szabó Lőrincnél is megjelenik a cselekvésen kívüli szemlélődés, és a művészetben megélt személyiségfeladás-vágy mellett az életből való teljes menekülés gondolata is:
»...hol a végső
menedék, hol az isten
kegyelme, ha nem
az egyedül-irgalmas halálban?«
(Az egyedül-irgalmas halálban)
mely megfogalmazásában is meglepő hasonlóságot mutat a pszichológus okfejtésével. Ferenczi Sándor az ekkor elszaporodott öngyilkosságok lelki okairól írva hasonló következtetésre jut: »A mai kor zavaros, nyugtalan, izgalomtól fűtött napjaiban szokatlanul és rendkívüli mértékben gyakorolt csábító hatást a megsemmisülés gondolata, a teljes nyugalom elképzelése.« Mint Szabó Lőrincnél, Ferenczi okfejtésében is elszakad a megsemmisülés vágya a konkrét kirobbantó októl: »De hangsúlyozzuk még egyszer, hogy az öngyilkosság tette tulajdonképpen nem adott események következménye, hanem lappangó lelki depressziók halált kereső kirobbanása. « (Magyarország, 1926. február 18.) Szabó Lőrinc kötete világos választ is ad e lappangó depressziók társadalmi okait illetőleg. Ugyanarra az átmeneti válságra való robbanó reagálás is ez a kötet, amelyből sokan csak az öngyilkossággal képzelték el a szabadulást. A »jólszituált üzletember« éppúgy idejutott, mint a gazdája csődje következtében életlehetőség nélkül maradt munkása. Az öngyilkosság járvánnyá fokozódott, melynek alakulásáról a napisajtó részletesen tudósít. És hogy ez nem pusztán pszichés járvány, hanem gazdasági ütközet is, arról a lapok címei önkéntelenül is árulkodnak: »Már kenyérre sem telik az embereknek. Miért lett öngyilkos Keszler Iván pékmester?« »Az éhező Budapest. − Mindennap másfélezer ember vár az ingyenkenyérre. Bizonytalan, hogy meddig telik még az osztásra«, »Ötvenmillióért már túl lehet adni az élő gyermeken. Járványszerűen terjed Budapesten a gyerekelhagyás és magzatelhajtás. − Az anyai szeretet belefulladt a nyomorba.« És néhány cím az egyszerű napi tudósításokból: »Hív a Duna!! Tizenkét újabb öngyilkosság.« »Éjszaka: négy öngyilkossági kísérlet.« A lapok gyakran foglalkoznak ennek okaival, hozzászólásokat is kérnek: »Négy felekezet papjai s a mentők főorvosa az öngyilkossági járványról« (katolikus részről Vass József, az akkori népjóléti miniszter szól hozzá a kérdéshez). A járvány híre külföldre is elterjed. Mielőtt Rabindranath Tagore Magyarországra látogat, k.i. interjút készít vele, melynek címe: »Rabindranath Tagore fájlalja a sok magyar öngyilkosságot.« Másutt még a fellendülés stádiumában van a gazdasági élet, és így csak magyar »specialitásnak« tűnik, pszichés járványnak az itteni életcsőd hullám.
Szabó Lőrinc epikailag is feldolgozza e témát, némely verscíme egy-egy tudósítás címének is megfelelne: »Mérget! Revolvert!«, »Üzlet, revolver, csönd«, »Az egyedül-irgalmas halálban«. És szinte a járvány anarchista indulójaként fogalmazza meg a kötet nyitóversét:
»Mérget! Revolvert! Gyorsvonat elé!
Nyiszáld ketté recsegő
− gégédet, őrült!.....nézz, szét, te szegény,
naiv, tehetetlen
fiatalember, becsületes
testvérem: menj haza, állj
tükröd elé,
borotvád tedd a nyakadra.«”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 1970, 423–425.)
„Mi ebben az, amit csak így, versben lehetett kifejezni? Az indulat.
[…]
Ez a leszámolás a hiedelmekkel, a világ idealista kendőzöttségével; a mi Rubemprénk sorsában itt következik be az illúziók elvesztése. Bizonyos, hogy a világ tragédiájának a pénz nem oka, hanem csak illusztrálója s hogy az ok mélyebben van. A dialektikus materialista kioktathatná a költőt, hogy feje bombáját ne az első boldog ember ablakába vágja bele, hanem legalábbis a GYOSZ [Gyáriparosok Országos Szövetsége] – a kapitalizmus egyik látható fellegvárának – ablakába s hogy költői erejével az elnyomottak ügyét segítse. Ezt a költő is tudja. Mi más, mint tudatosítás az egész kötet…”
(Illyés Gyula: Szabó Lőrinc vagy: boncoljuk-e magunkat elevenen? = Szabó Lőrinc válogatott versei 1922–1956, Magvető, Bp., 16–17.)