„A vidéket inkább csak mint utazó, a vonatablakból figyeli.
De a tespedtség, lemaradottság onnan is látszik:
...− − Nézd, lent: ernyedt pihenés −
odvába szorult a gazda és
elhallgat a dongó is, szegény,
az árnyékszék karbolos hűvösén.
(Táncos kacajjal, sima sugár)
Ide legfeljebb csak újsághírben jut el a végtelen, az is csak akkor, ha valami
bombaszenzáció. A kép, amit rajzol, döbbenetes és jellemző. Erejében −
láttatásában és vádolásában − Móricz vidékképeire emlékeztető, a »civilizáció«
rímhelyzetbe állításával pedig Petőfi Okatootáiá-ját idéző:
Jaj, némán öldököl itt a sárnak
zsibbadt hatalma,
mert errefelé csak az van:
sár, sár és fáradt
bánat
emberben és kuvaszban,
rossznak nem rossz, jónak se jó,
s az esti gyors étkezőkocsijával
félnapra elmegy a civilizáció.
De emlékeztet Kosztolányi kisvárosi miliőire, egy-egy impresszionistán felrakott
képével (mert mindegy, hova fordul, mit emel ki, mind a sivár lényeg hangulatát
adja), melyre az expresszionistán általánosító ellentét csattan:
Uzsonna−utáni zongoraszó, − −
lefogja a világ zenéjét!
És mindez nem provinciális panaszkodás: ahogy a konszolidációval szemben
mérceként a polgári hőskort idézi, úgy a vidéki sárral a világ felé nyitott
szemet állítja, az őt is sarkalló igényt. Ezzel a költő szubjektuma, vágya és
akarata itt, mint a valóság találó mértéke jelenik meg:
Határok nyílhatnak föl szemedben...
...Határok! Európa! Szárnyak! − −
de ennek a szemnek itt nincs mit keresni, itt
oly egyedül vagy,
oly erőtlen, mint az áram: belül ég,
de kifelé halott, mert nincs vezeték.
(Újsághírben a Végtelen)
A verset a kritika már a kötet megjelenésekor méltatja: »A kötetben legjobban az
Újsághírben a Végtelen fogott meg; ez a plasztikus, zsánerképszerűen hangulatos,
novellisztikusan kerek vers, amely kiemelkedik az általánosságokból, a világ- és
önjellemzésből, s amelyben az erő igazán az, aminek lennie kell: kifejezési
képesség. S itt a kozmikusság sem téma, hanem atmoszféra, amelynek mindenütt
egyforma nyomása, mindenütt egyformán reprezentálja a nagy törvényt; fény, amely
megvilágít, hullámzás, amely a sorok ritmusán végigzúg, s a kicsiny dolgokat
nagy távlatokba mossa. Vannak ugyan a kötetnek mélyebb és gazdagabb versei is,
de ez a legszuggesztívebb, a legteljesebb, mert legfelszabadultabb valamennyi
közt. S biztató, hogy egyike Szabó Lőrinc legutóbbi költeményeinek.« [Ignotus
Pál: Fény, fény, fény: Szabó Lőrinc új verseskönyve, Nyugat, 1926. I. 456.]
Ignotus Pál csak abban téved, hogy a kötet sorrendjét alapul véve, kései versnek
tartja az eredetileg Az Est 1924. szept. 28. számában megjelent verset; pedig e
két, vonatból szemlélődő vidéki témájú verse bizonyítja, hogy az első verstípus
uralma idején sem szűnt meg Szabó Lőrinc környezete realista megfigyelője lenni.
Hasonlóképpen méltatja a verset Rába György is »az Újsághírben a Végtelen
modernségének káprázata nem puszta költői nyersanyag, hanem a mondanivaló
tartozéka, a magyar vidék isten háta mögöttiségének odaillő ellentéte«. [Rába
György: Szabó Lőrinc költészete, Valóság, 1964. 7. 26.; ld. még: Rába György:
Szabó Lőrinc, Akadémiai, Bp., 1972, 50.]
A vers valószínűleg haza, Debrecenbe utaztában foganhatott, a benne szereplő
Törökszentmiklós és Fegyvernek a debreceni gyors vonala mellett fekszenek. De
maga a költemény mégsem konkrét úti élmény, tapasztalatok általánosítása. (A
költő kéziratos bejegyzése szerint is a Spolarichban, keletkezett.) A későbbi
átdolgozás az életképszerűséggel szemben épp ezt az általános-érvényűséget fogja
hangsúlyozni, az állapotleírással szemben a változtatni akarás ekkor még meglevő
attitűdjének megtörését is beledolgozza. Így a helymegjelölés még esetlegesebbé
válik; Ady magyar Ugarához hasonlóan az egész ország képévé általánosítódik.
Akkorra ez már a korábbi foganású, a harmincas években megcsontosodó történelmi
pesszimizmusa összegezésének is tűnik;
Jaj, némán öldököl itt a sárnak
zsibbadt hatalma...
helyett:
Jaj, nem fog a sáron a hitnek, a vágynak
semmi hatalma...
vagy pedig:
s ha százszor
fölrázod is magadban a szeretetet:
Testvérek! Magyarok! Emberek!!
− − lelked társtalan ténfereg...
Az átírásban a társkereső lélekből másokat felrázni hiába akaró, csalódott ember
lesz:
S ha százszor
kelted is őket, hogy: Tegyetek
valamit, magyarok, emberek! −
szavad senki sem érti meg...
»A vén magyar Alföld« mozdulatlan. Változó népek és társadalmi rendek nem
hatottak, a »gyorsvonat meg sem karcolja bőrét«. Változást a technikára hirtelen
rácsodálkozó költő már csak attól vár. A Repülőgép az Alföldön talán változást
hoz. De ez a naiv rajongás is inkább a gépnek szól, mintsem hogy valami
változásban komolyan reménykedne.”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 366–368.)