Magyarázat

„A vidéket inkább csak mint utazó, a vonatablakból figyeli. De a tespedtség, lemaradottság onnan is látszik:

...− − Nézd, lent: ernyedt pihenés −
odvába szorult a gazda és
elhallgat a dongó is, szegény,
az árnyékszék karbolos hűvösén.
(Táncos kacajjal, sima sugár)

Ide legfeljebb csak újsághírben jut el a végtelen, az is csak akkor, ha valami bombaszenzáció. A kép, amit rajzol, döbbenetes és jellemző. Erejében − láttatásában és vádolásában − Móricz vidékképeire emlékeztető, a »civilizáció« rímhelyzetbe állításával pedig Petőfi Okatootáiá-ját idéző:

Jaj, némán öldököl itt a sárnak
zsibbadt hatalma,
mert errefelé csak az van:
sár, sár és fáradt
bánat
emberben és kuvaszban,
rossznak nem rossz, jónak se jó,
s az esti gyors étkezőkocsijával
félnapra elmegy a civilizáció.

De emlékeztet Kosztolányi kisvárosi miliőire, egy-egy impresszionistán felrakott képével (mert mindegy, hova fordul, mit emel ki, mind a sivár lényeg hangulatát adja), melyre az expresszionistán általánosító ellentét csattan:

Uzsonna−utáni zongoraszó, − −
lefogja a világ zenéjét!

És mindez nem provinciális panaszkodás: ahogy a konszolidációval szemben mérceként a polgári hőskort idézi, úgy a vidéki sárral a világ felé nyitott szemet állítja, az őt is sarkalló igényt. Ezzel a költő szubjektuma, vágya és akarata itt, mint a valóság találó mértéke jelenik meg:

Határok nyílhatnak föl szemedben...
...Határok! Európa! Szárnyak! − −

de ennek a szemnek itt nincs mit keresni, itt

oly egyedül vagy,
oly erőtlen, mint az áram: belül ég,
de kifelé halott, mert nincs vezeték.
(Újsághírben a Végtelen)

A verset a kritika már a kötet megjelenésekor méltatja: »A kötetben legjobban az Újsághírben a Végtelen fogott meg; ez a plasztikus, zsánerképszerűen hangulatos, novellisztikusan kerek vers, amely kiemelkedik az általánosságokból, a világ- és önjellemzésből, s amelyben az erő igazán az, aminek lennie kell: kifejezési képesség. S itt a kozmikusság sem téma, hanem atmoszféra, amelynek mindenütt egyforma nyomása, mindenütt egyformán reprezentálja a nagy törvényt; fény, amely megvilágít, hullámzás, amely a sorok ritmusán végigzúg, s a kicsiny dolgokat nagy távlatokba mossa. Vannak ugyan a kötetnek mélyebb és gazdagabb versei is, de ez a legszuggesztívebb, a legteljesebb, mert legfelszabadultabb valamennyi közt. S biztató, hogy egyike Szabó Lőrinc legutóbbi költeményeinek.« [Ignotus Pál: Fény, fény, fény: Szabó Lőrinc új verseskönyve, Nyugat, 1926. I. 456.] Ignotus Pál csak abban téved, hogy a kötet sorrendjét alapul véve, kései versnek tartja az eredetileg Az Est 1924. szept. 28. számában megjelent verset; pedig e két, vonatból szemlélődő vidéki témájú verse bizonyítja, hogy az első verstípus uralma idején sem szűnt meg Szabó Lőrinc környezete realista megfigyelője lenni. Hasonlóképpen méltatja a verset Rába György is »az Újsághírben a Végtelen modernségének káprázata nem puszta költői nyersanyag, hanem a mondanivaló tartozéka, a magyar vidék isten háta mögöttiségének odaillő ellentéte«. [Rába György: Szabó Lőrinc költészete, Valóság, 1964. 7. 26.; ld. még: Rába György: Szabó Lőrinc, Akadémiai, Bp., 1972, 50.]
A vers valószínűleg haza, Debrecenbe utaztában foganhatott, a benne szereplő Törökszentmiklós és Fegyvernek a debreceni gyors vonala mellett fekszenek. De maga a költemény mégsem konkrét úti élmény, tapasztalatok általánosítása. (A költő kéziratos bejegyzése szerint is a Spolarichban, keletkezett.) A későbbi átdolgozás az életképszerűséggel szemben épp ezt az általános-érvényűséget fogja hangsúlyozni, az állapotleírással szemben a változtatni akarás ekkor még meglevő attitűdjének megtörését is beledolgozza. Így a helymegjelölés még esetlegesebbé válik; Ady magyar Ugarához hasonlóan az egész ország képévé általánosítódik. Akkorra ez már a korábbi foganású, a harmincas években megcsontosodó történelmi pesszimizmusa összegezésének is tűnik;

Jaj, némán öldököl itt a sárnak
zsibbadt hatalma...

helyett:

Jaj, nem fog a sáron a hitnek, a vágynak
semmi hatalma...

vagy pedig:

s ha százszor
fölrázod is magadban a szeretetet:
Testvérek! Magyarok! Emberek!!
− − lelked társtalan ténfereg...

Az átírásban a társkereső lélekből másokat felrázni hiába akaró, csalódott ember lesz:

S ha százszor
kelted is őket, hogy: Tegyetek
valamit, magyarok, emberek! −
szavad senki sem érti meg...

»A vén magyar Alföld« mozdulatlan. Változó népek és társadalmi rendek nem hatottak, a »gyorsvonat meg sem karcolja bőrét«. Változást a technikára hirtelen rácsodálkozó költő már csak attól vár. A Repülőgép az Alföldön talán változást hoz. De ez a naiv rajongás is inkább a gépnek szól, mintsem hogy valami változásban komolyan reménykedne.”
(Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc lázadó évtizede, Szépirodalmi, Bp., 366–368.)